Proletkult és helytörténet
Augustin Pacha püspök 1943 decemberében körlevélben közölte, hogy a kultuszminiszter, illetve a nagyvezérkar rendeletéből a temesvári egyházmegye valamennyi magyar templomának harangjait hadicélokra be kell szolgáltatni. Nem meglepő, de különös, hogy a rendelet a németek lakta települések templomaira nem vonatkozott. A hátrányos megkülönböztetések sorát szenvedték el azok az elmagyarosodott vagy egyszerűen csak „másként érző és gondolkodó” sváb családok, akik nem bódultak el a nácizmus mákonyától, akik nevük és etnikai származásuk dacára nem léptek be a Romániai Németek Nemzeti Közössége (Deutsche Volksgemeinschaft in Rumänien – DVR) szervezeteibe, nem engedték fiaikat az SS-be vagy a Wermachtba besorozni. Magatartásukat, ellenszegülésüket elmarasztaló, megbélyegző, durván támadó cikkek sorával illette a Südostdeutsche Tageszeitung. Ausgabe Banat is, amelynek szerkesztésében Robert Reiter is tevékeny szerepet vállalt és töltött be 1944. augusztus 22-ig.
Románia 1944. augusztus 23-án az I. Mihály, valamint a politikai pártok vezetői által előkészített és végrehajtott „királypuccsal” szövetségi rendszert váltott: szakított Németországgal és átállt a Szovjetunió oldalára, két nappal később hadat üzent a Harmadik Birodalomnak. J.V. Sztálin 1944. december 16-án adta ki a parancsot a munkaképes romániai német férfiak és nők elhurcolásáról. A Romániát felügyelő Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében a Szovjetunió 1944. december 31-én átadta a Románia kormányának a 31. jegyzéket, amelyben azt követelte, hogy minden 17 és 45 év közötti német férfit és 18 és 30 év közötti nőt – a várandósok, az egy évnél kisebb gyerekesek és a munkaképtelen betegek kivételével – bocsásson a „felszabadítók” rendelkezésére, Ukrajna és a háború sújtotta országrészek helyreállítására. Temesvárról 1945. január 18-án indultak az első szállítmányok a keleti határ felé. A Bánságból mintegy 33000 svábot vittek el „malenkij robotra” a Szovjetunióba. Közöttük volt a Banater Deutsche Zeitung, illetve az azt felváltó Südostdeutsche Tageszeitung. Ausgabe Banat szerkesztője is. Nem lapszerkesztői, újságírói tevékenységéért, politikai nézetei és munkássága miatt került a deportálásra kárhoztatottak listájára, kizárólag csak etnikai származásáért kellett bűnhődnie. A Don-medence szánbányáiban dolgoztatták. Három évet töltött a donyeszki kényszertáborokban. Fogoly- és munkatársainak egyike, Franz Liebhard mellette lehelte ki lelkét a föld mélyében. Visszatérte után elhunyt bajtársa nevén kezdett el újra publikálni, de használta a Johann Wanderer, Georg Hartmann álneveket is. 1948-ban érkezett vissza Temesvárra, s Románia a német nemzetiséggel szemberni korábbi, a 2. Világháború utáni politikája módosulásával, enyhülésével 1949-től bekapcsolódott ismét az irodalmi életbe. Tagja lett a Romániai Írók Szövetsége temesvári szervezete által életre hívott Flacăra Irodalmi Kör német tagozatának, amely a szekciók nemzetiségek szerinti szétválását követően a Csatádon született költő, Nikolaus Lenau nevét vette fel. Filmkritikákat és irodalomelméleti esszéket közölt a Temeswarer Zeitung hasábjain. Szerepet vállalt a Banater Schrifttum című negyedévenként megjelent irodalmi folyóirat első számainak szerkesztésében. Közel negyed évszázados „elnémulás”, hallgatás után, amikor csak alkalmilag, nagy ritkán vetett papírra lírai szövegeket, fölfedezte ismét a poézist. Álnév mögé rejtőzve, újabb radikális eszmei, politikai, szemléleti és hangvételi váltást végrehajtva, kezdett el a kommunista rezsim elvárásainak és szájízének maradéktalanul megfelelő proletkultos, dogmatikus versecskéket írni és publikálni. Szonett-fűzérben örökítette meg és dicsőítette Lenauheim község szocialista átalakulásának vívmányait, szokványos mozzanatait, a kollektivizálás jótéteményeit. A versciklust Sonette um Lenau címen 1952-ben kötetben is kiadták. Ódát írt J.V. Sztálinhoz, s hosszabb elbeszélő költeménnyel adózott a Zsombolyán a hitleristák által kivégzett 7 Führer-ellenes szociáldemokrata ellenálló mártíriumának, emlékének is. A vers Petre Solomon (1923–1991) átültetésében román nyelven is megjelent 1954-ben, amikor a kommunistává átvedlett költőt a Munkaérdemrend III. fokozatával tüntették ki. 1949 és 1951 között írt vonalas, szocreál költeményeinek gyűjteménye 1952-ben Schwäbische Chronik /Sváb krónika/ címen hagyta el a nyomdát.
A Temesvári Állami Színház keretében 1953-ban német és magyar tagozatot létesítettek. A magyar színtársulat az igazgató, Josan Emil rendező szorgalmazására, és az anyagi alapok és feltételek biztosításának lovagias vállalására jöhetett létre. A jórészt műkedvelőkből verbuválódott mindkét együttes irodalmi titkára Robert Reiter (Franz Liebhard) lett, aki a tanítóból lett színműíróval és színésszel, Hans Kehrerrel (1913–2009) németre fordította Lucia Demetrius (1910–1992) Oamenii de azi /A mai emberek/ című darabját, amelynek bemutatójával lépett először közönség elé a temesvári német színtársulat 1953. december 11-én. Amikor 1957-ben önálló intézményekké rangosították a két nemzetiségi együttest Robert Reiter a Temesvári Állami Német Színház dramaturgjaként folytatta tevékenységét 1968-ig, nyugdíjba vonulásáig. Figyelme, érdeklődése középpontjába egyre inkább a hely- és tájtörténet került. Önéletrajzi elemek színezik és hitelesítik Der Türkenschatz /A török kincs/ címen 1958-ban közzétett prózakötetének elbeszéléseit. A hagyományos bányászköszöntést Glück auf! /Szerencse fel!/ címül választva jelentette meg 1959-ben az 1944-es elhurcolása után írt verseinek válogatását.
Temesvár és a Bánság múltjával és históriájával egyre behatóbban és módszeresebben foglalkozva napjai nagyobb hányadát a Megyei Könyvtár dokumentációs osztálya és az Állami Levéltár olvasótermeiben töltötte.
Az élete során a mimikrihez idomult, erősen hozzászokott Robert Reiter adaptálódott a Nyugat szemében ördögi ügyeskedéssel jó adag port hinteni siető Romániában az 1960-as évek második felében átmeneti, kérészéletűnek bizonyult liberalizálódás nyújtotta lehetőségekhez, valamelyest enyhébb és megengedőbb feltételekhez. A Bánság svábjai etnikai öntudatának felszításán, erősítésén, művelődési élete fellendítésén, felvirágoztatásán buzgólkodott. A Romániában élő németek „Adrian Păunescujának” tartott, a nacionalizmust szító román néptribünt majmoló és követő, a magában megkésetten a költői vénát is felfedező Nikolaus Berwangert (1935–1989) messzemenően támogatva sikerült elérni, hogy az 1968-as megyésítéskor a korábban hetente háromszor megjelenő Die Warheit című pártkiadványt napilappá változtassák, s annak mintegy a Robert Reiter szerkesztette sajtóorgánumra visszautalva, a Neue Banater Zeitung címet adják. Irodalmi körük nevét is megváltoztatták, a megátalkodott magyargyalázó, Bécsben élő sváb nacionalista író, Adam Müller Guttenbrunn nevét tűzték zászlójukra. A bánsági németek vezéreként magas politikai és közéleti tisztségeket betöltő Nikolaus Berwanger, valamint munkatársai, buzgó támogatói az államhatalom iránti lojalitásukat többek között azzal is igyekeztek demonstrálni, igazolni, hogy a szélsőséges román „értelmiségiekkel” egy követ fújva, lekicsinyelték, elmarasztalták és becsmérelték a magyarságot. Franz Liebhardot arra is rávették, hogy A kifejezés című, a „Conducătort”, a pártfőtitkár és államelnök Nicolae Ceaușescut magasztaló költeményét, amely a Politikai Könyvkiadó által 1973-ban megjelentett Omagiu Tovarășului Nicolae Ceaușescu /Hódolat Nicolae Ceaușescu Elvtársnak/ című kötetben, majd még számos gyűjteményes évfordulós ünnepi válogatásban látott nyomdafestéket. A bukaresti Ion Creangă Kiadó 1982-ben Franz Liebhard versének kezdősorát Ceaușescu, Párt és Haza. Kortárs szerzők tisztelegnek Nicolae Ceaușescu elvtárs előtt 65. születésnapja alkalmából címen megjelentetett antológiája összefoglaló titulusául.
Némelykor már-már az ízléstelenség határait súrolta a svábok glorifikálása, érdemeik és erényeik mértéktelen dicsérete a Neue Banater Zeitung és más kiadványok oldalain. A német írók korelnökeként, „élő klasszikusaként” aposztrofált és tisztelt Franz Liebhard, vált a romániai németség megújulását célzó mozgalom pajzsává, emblematikus személyiségévé. Az erőteljes és átfogó propaganda-hadjárat dacára az erdélyi szászokhoz hasonlóan a Bánság svábjai is az 1970-es évek derekától kezdődően évről évre, napról napra növekvő tömegben a kitelepedés, a Németországba költözés útját választották. A „fő sváb”, Nikolaus Berwanger is 1984-ben kint felejtette magát az NSZK-ban, nem tért vissza Romániába, „határtalanul szeretett Bánságába”. Franz Liebhard egyedül maradt, körülötte a szellemi közeg drasztikusan megritkult, végzetesen elpárolgott.


16 Jun 2021
Írta admin
0 Hozzászólás