Bodó Barna:
Kedves Edit!
Arra kért fiad, beszéljek Rólad, méltóképpen. Be kell vallanom: nincs erre késztetésem. Nem Rólad, Hozzád szólok…, számomra itt vagy. És még nagyon sokunk számára.
Miért szólítalak meg?
Jóban voltunk, nagyon jóban, akkor kereshettelek meg kérdéseimmel, amikor időm engedte – Te, mint az igazi időmilliomosok, találtál mindig időt a beszélgetésre.
Miért kerestelek? Nem szakmai kérdésekkel, azokat Tibor bátyámnak tartogattam, ha egyáltalán elő mertem hozakodni egyikkel-másikkal. Mert mindig az volt az érzésem, hogy amit mondandó vagyok, az nem elég komoly, nem elég fontos – nem illendő zavarkodni velük. És mivel életed társát szóba hoztam, illő elmondanom: most kerültök egymás mellé az örökkévalóságban. Tibor, Kárpát-medencei magyar világunk közös kincse, szintén megnyugodhat, Veled itt, s vigyázhatod, a háttérből, mint annyi éven át, csillagjárásos útjait. Mert annyi hely közül Temesvár lett a Te, a Ti világotok. Tibor mindenütt otthon volt, Te innen voltál mindenütt mellette.
Hozzád kis személyes gondokkal nem jöttem, hogy például a kékszeműek megint leadtak egy jelzést. Ez nem volt illő – pedig a teherátvállalás egyik társadalmilag kipróbált szereped volt. Leginkább akkor kerestelek meg, ha Temesvár kusza világában nem sikerült kibogoznom egy fura helyzetet. Mert ilyen mindig volt. Tanárainkról többször kérdeztelek – részben Neked is tanáraid voltak… Be kell vallanom, sokszor álokkal kerestelek meg, mert jó volt hallani, amit mondasz. Olykor a meséidet, mosollyal szád szélén, pletykálkodásnak minősítetted – szerintem nem volt az: Te rosszat soha nem mondtál, viszont válaszoltál fel nem tett kérdésekre is.
Az utóbbi időben keveset látogattalak. Megváltozott a helyzet, környezetünk s talán kicsit magam is. Az ember utólag ébred rá mulasztásaira – ez is itt van a rovásomon…
Alyson Noel-lel vallom: „Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.”
Itt állunk. Mindannyian ugyanazért és mégis mindenki másért.
Ki mit őriz, ki mit épített önmagába a Veled való kapcsolatból, találkozásokból, beszélgetésekből?
Mekkorákat tudtunk beszélgetni. Vigyázat, beszélgetést mondok és nem azt: beszélni. Van, aki beszél, jól, fordulatosan, de ő mindig beszél. Te fordulatosan tudtál hallgatni is. Odafigyeltél a melletted lévőre.
Adottság ez? Részben. Tanult viselkedés? Részben. Emberi tartás? Mindenekelőtt az. Az tud odafigyelni a másikra, aki önmagát alá tudja vetni a közösnek. A közös céloknak, a családi közösnek, az együttlétnek.
Vannak, akik mellett nagyon egyedül lehet lenni. Te egészen más voltál. Ezért lehettél annyi ember beszélgetőtársa. Mondhatnám azt is, bizalmasa. Hiszen a beszélgetések során fellazultunk, és olyasmit is felidéztünk, elmondtunk, amit nem terveztünk… Terveztünk? Fel sem merült – jó volt beszélgetni.
Ha itt vagyunk, az azt jelenti, vannak el nem mondott szavaink. Még vannak. Volna még mondandónk egymásnak, egymásról – egy s másról.
Amikor Téged gyászolunk, magunkat is siratjuk. Azt az énünket, amely elveszített egy társat, egy támaszt, egy baráti ítészt. Mert Te mindig rezonáltál. Minden jelzésre visszajeleztél, őszintén és megértőn. Részedről a figyelmeztetés is kedves volt.
Közösségi ember voltál, bár tisztségeket nem viseltél. Erre mondják egyesek: szürke eminenciás. De itt téves. Dehogy voltál szürke, színes voltál a szó legnemesebb értelmében. És ott volt körülötted a közösség. A kicsi és a nagyobb. Amely némiképp azáltal is jött létre, hogy Te voltál. Minden mondatod sajátos közösségiségeden szűrődött át. Ebben gyökerezett nyugalmad és derűd. Akkor is derűt sugároztál, ha feladatok tornyosultak körülötted. Mert ismerted a közösség nyelvét.
„Ezen a nyelven szólok, amikor hallgatok, és ezen hallgat Isten is, ha szólok.” – mondja Bogdán Zsolt, a kimondott szó jeles művésze.
Rólad is mondja.
Nekünk is mondja.
Nyugodj békében, Edit. Kiérdemelted.
Nyugodj békében, Tibor. Szerte a nagyvilágban, de mindenekelőtt a Tieid körében. Ragaszkodásában. Mert ők mindig lesznek.
Mondom Néktek: nekünk lett nehezebb… Sokkal, de sokkal…
Elhangzott 2021. július 10-én Temesváron a Váraljai (Mehala) temetőben


15 Jul 2021
Írta admin
0 Hozzászólás