Tizenkilencedik alkalommal került megszervezésre a Heti Új Szó Baráti Kör éves találkozója. A Szapáryfalva és Nagybodófalva térségébe látogató baráti köri tagok, hamisítatlan honismereti túrán vettek részt, amelynek során megismerhették a környék nevezetességeit. Ugyanakkor új Barátok csatlakoztak a HETI ÚJ SZÓ olvasói táborához, olyan szapáryfalvi és bodófalvi lakosok, akik szívvel-lélekkel segítették a rendezvény megszervezését. A Temesvárról és Zsombolyától Végvárig, Lugostól Resicabányáig, meg Lippáig számos településéről, illetve az anyaországból érkezetteket a szapáryfalvi kultúrházban fogadták Márton Béni kastélyi és Rummel Ferenc bálinci alpolgármesterek és segítőik, akik a találkozók hagyománya szerint zsíros kenyeres falatozásra buzdították a résztvevőket. A zenei aláfestést Csillag Pál és zenekara biztosította.

Honi értékeket felfedező úton

Jancsó Árpád helytörténészünket idéz­ve, “a Bánság elkényeztetett folyó­ja, a Bega” ma már nem veszélyezteti sem a partjain elterülő településeket, sem a régió fővárosát, Temesvárt. Legalábbis Kastélytól (Costeiu) lefelé nem. De a Te­mes is csak rendkívüli esetben, szélső­sé­ges időjárási körülmények hatására tör ki a gátak közül.


A két folyó “megzabo­lá­zására”, vagyis vízszintjének szabályo­zására találták ki és építették meg a mo­narchia mérnökei Kastély térségében a Temes-Béga tápcsatornát, amelynek köszönhetően szükség esetén a Temes vizét vezették a Bégába és Nagytopolyon (Topolovatu Mare) a Béga vizét, a Te­mesbe elvezető apasztó csatornát. Mind­két településen zsilipekkel szabályozzák ma is az átfolyó vízmennyiséget. A kastélyi zsilip megtekintésével indult a baráti köri találkozó résztvevőinek a honi érté­keket felfedező útja. A gondosan rendben tartott telephelyen Nicolae Dordea helyi vízügyi felügyelő fogadta, és a látvá­nyos­ságok megtekintésére is elkalauzolta a látogatókat. Az 1758-ban felújított zsilipről és a vízművekről tartott érdekes előadást a monarchiabeli, kincstári épü­letben berendezett helytörténeti tárban Szekernyés János, aki a technikai adatok, illetve a folyókat összekötő csatornák a térség fejlődésére gyakorolt hatásainak ismertetését követően, a térség viszo­nyai­nak hiteles ábrázolására olvasott fel egy részletet Kazinczy Ferenc egyik leve­léből, amelyben részletesen mutatja be 1816-ban tett sbánsági – mai szemmel igen viszontagságosnak mondható – utazásának élményeit.
A Felső-Bega mente egyik egye­dül­álló ipari műemléke a ma is működő nagybodófalvi vízimalom, amely több mint száz éve szolgálja híven a környező falvak lakosságát. Az 1917-ben beindított vízimalmot, annak mai tulajdonosa, Mészáros Péter mutatta be a baráti kör tagjainak.

Elmondása szerint a malom működéséhez szükséges energiát a Béga biztosítja, a malomhoz vezető kanálist még 1913-ban kezdték el kiásni kizá­rólag kézi munkával. „Családunk hat éve vette át a malmot – tájékoztatott Mészáros Péter – és jelentős értékű anya­gi beruházással sikerült kijavítanunk a szükséges részeket, illetve felújítanunk a belső berendezések egy részét. A malom ma is működőképes, éjjel-nappal működhetne, viszont egyre kevesebb az őrölni való gabona, ugyanis ma már a legtöbben boltból vásárolják a lisztet és más ma­lomipari terméket. De amikor akár egy tonna gabonával érkezik valaki, azt minden további nélkül megőröljük, az ügyfél pedig az általa hozott gabonából származó lisztet, korpát viszi haza. Amint azt megtekinthetik, a malom “lelke” az 1900-ban a budapesti Ganz és Társai üzemben legyártott turbina, amely meggyőződésem szerint akár a további kétszáz évig is működőképes lesz. A biz­tonságos üzemeltetés érdekében az eredeti selyemszitákat, rozsdamentes acélból készültekre cseréltük ki… Bevallom, hogy számomra elégtételt és örömöt jelent a malom megmentése, és amikor szükséges, az alkalmazott molnár mellett magam is szívesen beállok “lisztes molnárnak”. Abban reménykedünk, hogy ha rendeltetésének megfelelően egyre ke­vés­bé fog működni, turisztikai lát­vá­nyos­ságként még sokáig fogják megtekinteni az érdeklődők a nagybodófalvi malmot” – zárta ismertetőjét Mészáros Péter. A résztvevők megtekintették a malomtulaj­donos által felépített Moara cu noroc nevet viselő vendéglőt is, ahol festői környezetben akár nagyobb rendez­vé­nyek megszervezésére is kitűnő körül­ményeket biztosítanak.

Ég és föld között

A szapáryfalvi és a nagybodófalvi magyar közösségek számára összekötő, összetartó erőt jelentett az elmúlt bő évszázad alatt a templom. Mára mindkét településen megfogyatkozott ugyan a magyarság lélekszáma, de példás buzgalommal küzdenek mindkét faluban a magyarság megmaradásáért. Hisszük a helyi közösségekkel együtt, hogy a vi­szonylag megviselt állagú templomokat széleskörű összefogással sikerül felújítani, megmenteni az utókornak. Derű­látás­ra jogosít fel, hogy Szapáryfalván és Nagybodófalván összefogással már ed­dig is sikerült fontos munkálatokat el­végezni, ráadásként mindkét faluban felújították és korszerűsítették a parókia-épületeket. Nagybodófalván a baráti köri látogatókat harangszóval fogadták a helybéliek, ezzel is jelezve, hogy ünnepnapnak tekintik a vendégek látogatását. Fésűs Annamária gondnoktól megtudtuk, hogy visszaállították a régi rendet és a templom harangjai mindennap három alkalommal megszólalnak. A gondnok azt is elmondta, hogy újabb pályázatuk pozi­tív elbírálásában bíznak, amelynek se­gít­ségével sikerülhet tovább haladni a templomépület felújításával. A nagybo­dófalvi parókia vonatkozásában a gondnok elmondta, hogy jelentős értékű né­met­országi segítséggel sikerült teljesen felújítani és vendéglátásra alkalmassá tenni a parókia helyiségeit, a követ­ke­zőkben kerül sor a korszerű fűtési rendszer kialakítására, illetve a kert és az ud­var bekerítésére és rendezésére.

A nagybodófalvi és szapáryfalvi református magyar közösségek és a két templom történetét nt. Bódis Ferenc esperes ismertette, aki előadásai során ki­tért a közösségek hitéletére, a jövendőt meghatározó megvalósításokra, felidézte a közösségekben szolgált lelkipásztorok emlékét, emlékeztetett a két tele­pülés levéltárában fellelhető írott emlé­kek­re, illetve az esperes tájékoztatott a két temp­lomépület megmentése ér­deké­ben kez­deményezett lépésekről is, majd bemutatta a Temesvári Református Egyház­megye templomait részletesen ábrázoló könyvet.
Mindkét helyszínen Szekernyés János hely- és kultúrtörténész rövid elő­adásban ismertetette a korabeli magyar kormány XIX. század utolsó két évti­ze­dében elkezdett erőteljes telepítési stra­tégiájának részleteit. Az 1881-ben, tehát 140 évvel ezelőtt telepített Szapáryfalva vonatkozásában az előadó kiemelte a helyi temetőben nyugvó Rácz Károly, az Albertfalváról új helyre áttelepített református közösség első lelkipásztorának sze­repét, aki a szolgálat mellett több mint húsz egyháztörténeti jelentőségű könyvet jelentetett meg, közöttük a máig forrás­ér­tékű Zaránd egyházmegye története cí­mű munkát. Az előadó rávilágított arra a kevésbé ismert tényre, hogy Szapáryfalván segédjegyzőként szolgált 1906-1907 között a múlt századi magyar prózairodalom kiemelkedő alakja, Tersánszky Józsi Jenő. A jeles író emlékének megőrzése érdekében egy emlékjel elhelyezésére buzdított.
Nagybodófalva vonatkozásában Szekernyés János kiemelte, hogy napra pontosan ismert a település megszü­le­té­sének dátuma: 1892. június 25-e, illet­ve 27-e, e két napon először Kisperegen, majd Makón az áttelepülni óhajtó családok aláírták a telepítési okmányokat. Az előadó kifejtette, hogy “…lényegében két világ találkozott Nagybodófalván, hiszen a kisperegiek az alföldi paraszt­gazdák sorából kerültek ki, a makóiak viszont már városiaknak számítottak, más volt a viseletük, a szokásuk, a tartásuk. Éppen ezért hosszú ideig nehezen talált a szó a két közösség tagjai között…” Szekernyés János, több helybéli értelmiségi által írt monográfia megjelentetéséről is beszámolt, illetve több Nagybodófalvához kötődő ismert személyiség emlékét is felelevenítette.
A nagybodófalvi közösség képviselői – Rummel Mónika, Molnár Zsuzsanna, Szabó Rozália, Kiss Ibolya, Fésűs Annamária és Rummel Ferenc alpolgármester mákos és diós kaláccsal, illetve Nagybodófalva egyik jellegzetes termékének számító, a helybéli Varga Tibor által termesztett görögdinnyével vendégelték meg a résztvevőket.

Megtudtuk, hogy manapság már csak elvétve termesztik az unikumnak számító sárgabélű görögdinnyét, ma már gazdaságosabb a megszokott, nagyobb hozamú dinnyefélék termesztése.

A baráti találkozó ünneplése a szapáryfalvi kultúrházban

A honismereti túráról visszatérőket a két település alpolgármesterei és a lelkes csapat tagjai a szapáryfalvi kultúrházban terített asztallal várták.

Időközben Molnos Miklós és Petrucean Valentin jóvoltából – Márton Béni alpolgármester “szigorú” felügyelete mellett – elkészült a helyi jellegzetességnek számító, ezúttal is kitűnő birkapaprikás és sertéspörkölt, miközben a vidám hangulat fokozását Csillag Pál és a Nosztalgia 09 zenekar is biztosította.

A résztvevőket, közöttük Molnár András alispánt, Tamás Péter tiszteletbeli konzult Graur János, a HETI ÚJ SZÓ főszerkesztője köszöntötte. „A mai, 19. találkozónkat egy kicsit a társaság megalakulásának 20. évfordulójának megünneplésére is szántuk – mondta a főszerkesztő. – El lehet gondolkozni azon, hogy van-e mit ünnepelnie annak a társaságnak, amely a temesvári lap meg­tartásáért jött létre 2001-ben. Ugyan­is az 1994-ben megszűnt napilapot nem sikerült újraindítani, s a HETI ÚJ SZÓ olvasói tábora is évről évre zsugorodik. Jóllehet az elmúlt mintegy 31 év alatt a térségünknél sokkal szerencsésebb nem­zetiségi arányú megyék újságjai, sőt országos lapok is megszűntek…. Az, hogy mégis indokoltnak gondoljuk az ünneplést az elsősorban természetesen a TEMESVÁRI MAGYAR ÚJSÁG lété­vel magyarázható, hogy a rendszerváltást követő 31 éven keresztül minden nehézség ellenére – amit hadd ne soroljak fel –, a térség magyar anyanyelvéhez ragaszkodó polgárai 2021-ben is Te­mes­váron kiadott magyar nyelvű lapot vehetnek a kezükbe.
Tudjuk, hogy nem mindenki elé­gedett a lappal… Mi sem… Főleg az időnként igen kifogásolható formai mi­nőséggel. Azt is tudjuk, hogy ki-ki a saját értékrendjének megfelelő tartalmat sze­retne viszontlátni az újság hasábjain, ám a megmaradásért küzdő különböző né­zeteket valló kis magyar közösség szolgálata nem teljesíthető egy bizonyos irá­nyú elkötelezettség tükrözésével.
A Baráti Körnek, az elsődleges lapmegtartó vállalása mellett azonban ünneplésre ad okot az is, hogy ebben a széteső, elidegenedő világban sikerült tartós közösséget létrehozni és megtartani…. Megalakulása óta sokan járultak hozzá ahhoz, hogy ma itt nemcsak baráti köri évfordulót, hanem létező magyar nyelvű újságot is ünnepelhetünk. Ne­veket kockázatos lenne említeni, de az ügyünk iránt elkötelezett támogatóink számára nem is az a fontos, hogy érdemeiket fennen hangoztassuk. Sokan vannak, itt a teremben is, akik kezdettől szerényen, önzetlenül, önként vállalva járultak hozzá az újságunk megtar­tá­sához. Köszönet érte, azok nevében is, akikért vagyunk!” – zárta ünnepi be­szédét a főszerkesztő, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik lehetővé tették az ünnepi alkalom megszervezését.

Akik hathatósan hozzájárultak a baráti köri találkozó sikeréhez: Bácsi Erzsébet, Jáger Erzsébet, Lovas Andrea, Lovas Csilla, Madaras Andrea, Rummel Mónika, Sajti Ramóna, Szabó Ildikó, néhányan a helyi nőszövetség tagjai közül – elmondásuk szerint, többen az oszlopos tagok közül családi rendezvények miatt nem lehettek jelen, de mindig lehet rájuk számítani –, Márton Béni és Rummel Ferenc alpolgármesterek, illetve Máthé Árpád, aki egész nap a kultúrházban segédkezett. Ezúton is megköszönjük áldozatos munkájukat.

Név szerint, Márton Béni és Rummel Ferenc szapáryfalvi, illetve nagybodófalvi alpolgármestereknek és segí­tőik­nek, hogy „a zavaros járvány és időjárás borzolta viszonyok között is fogadták a baráti kör tagjait, hozzájárulva a Baráti Kör jubileumi találkozónk falvaikban való méltó megünneplésére”. A tisztség­viselők és segítőik a Baráti Kör oklevelét és Molnár Géza alkotóművész egy-egy kisplasztikáját vehették át. A főszer­kesztő külön köszönetet mondott a 19. találkozó baráti köri támogatóinak, Csősz Jánosnak, a BMGVE elnökének, nt. Bódis Ferenc esperesnek, Szekernyés János hely- és kultúrtörténésznek, Szegedi Lajosnak, a Heti Új Szó Ba­ráti Kör alelnökének, Herczeg Andrásnak, Molnár Gézának, a találkozók kép­zőművészeti-díjai alkotójának, Némedi Imrének, Csillag Pálnak és zenekarának a jó hangulatot biztosító muzsikálásért és Molnos Miklós és Petrucean Valentin szakácsoknak az íz­letes bográcsosért, valamint a fáradhatatlan, vidámságot is felszolgáló asszonyok közösségének.
A HETI ÚJ SZÓ Baráti Körének tagságát köszöntötte Molnár András alispán is, aki beszédében reményét fejezte ki, hogy még sokáig lesznek, akik éltetni fogják a baráti köri találkozók, immár két évtizedre visszatekintő hagyo­mányát. Ugyanakkor az alispán elismerését fejezte ki mindazoknak, akik felismerve az újság közösségeket össze­kötő szerepét, hozzájárulnak a ma­gyar újság fennt­ar­tásához. Végül az alispán köszönetét fejezte ki eddigi munkájáért és gratulált az idén Ezüstfenyő-díjjal kitüntetett Graur Jánosnak.
A közösségi ünneplés fontosságára hívta fel a figyelmet beszédében Ma­gyarország tiszteletbeli konzulja. Tamás Péter hangsúlyozta, hogy az ilyen jó hangulatú ünnepségek erősítik a kö­zös­ségek összetartását, illetve az erős kö­zösségeket, egyben az újság Olvasóinak népes tábora biztosítja a magyar újságot kiadó maroknyi lelkes csapatnak az erőt az újságkiadás nem könnyű feladatának folytatására. Végül Tamás Péter a HETI ÚJ SZÓ tartalmi megújulási folyamatára hívta fel a figyelmet, méltatva a szer­kesztőség törekvését a minél szélesebb körű olvasói igény kielégítésére.
Az idei baráti köri találkozón adták át a 21. – 2008-ban alapított – Pesty Frigyes-díjat a Varga Luigi István temes­vári képzőművész által megformált pla­kettel együtt. A kuratórium idén a bán­­sági kultúrhagyo­mányok, tudomá­nyos kutatás és a ma­gyar nyelvű új­ságírás másfél évszázadra visszatekintő hagyo­mányának ápolása terén kimagasló te­vékenységének elismeréseként dr. Bodó Barnának ítélte oda a Bánság rangos kulturális díját.

Nt. Gazda István lelkipásztor méltatta dr. Bodó Barna sokrétű, szétágazó tevé­keny­ségét “…fizikus, újságíró, közíró, politológus egyetemi docens, interetnikai és in­terregionális kapcsolatok kutatója). Azt hiszem nem tévedek, amikor Bodó Barna sokszínű munkásságából a szór­ványlét kutatását, megértését és ennek orvoslási szándékát emelem ki. Bodó Barna földim. Én is, akárcsak ő, Háromszékről kerültünk ide, ebbe a különös légkörű régióba, még közelebb: Temes­várra. Teljes egészében megértem meg­hökkenését, döbbenését, az itteni álla­potok láttán. Menteni népünket, men­teni értékeinket, s mindezt tudományos ala­pon. Kutatni, megérteni és orvosolni. Tudományos felkészültség és pragma­tizmus együtt. A Szórvány Alapítvány létrehozása, s szellemi-gyakorlati mű­hely­ként való működtetése e célokat szolgálják. Életpályáját sok kitüntetés szegélyezi. Hadd emeljek ki ezekből kettőt, a két legutóbbit, amelyeknek úgy-ahogy ma­gam is részese voltam: 2017. 11. 23. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, a Magyar Állami elismerés, amikor ugyan­csak én laudáltam, valamint 2020. 12. 17. advent 3. vasárnapján A Falvak Kultú­rájáért Alapítvány a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetését mi harangoztuk be az Új Ezredév Központban – zárta beszédét a lelkipásztor, aki a fentebb említett ki­tüntetés átvételének alkalmával tett vallomását is felidézte, ezzel ábrázolva dr. Bodó Barna munkásságának lényegét. Köznapi értel­mezésben a lovag kifejezés a harcra utal, arra, hogy valamilyen ügyben valakinek vállalni kell valakivel szemben a konfrontációt. Ha mégis va­laki a szórványban a lovag címre érde­me­sül, akkor talán lehet olyan olvasata a helyzetnek, hogy ez valóban nem csak szolgálat, hanem küzdelem, sőt olykor harc is, hiszen mi szórványban, a nyelvi végeken az anya­nyelvünkért megharco­lunk.”

A közvetlen hangulatú baráti köri találkozó a tánc és nótázás mellett kötetlen baráti beszélgetésekre is kitűnő alkalmat kínált, így a majdani visszatérés, újabb találkozás reménysével indultak otthonaik felé a résztvevők.