Varga Vilmos bronzmellszobra Hegyközkovácsiban

„Jánosnak a régi barátsággal. Vili” – rótta lakonikus tömörséggel golyóstollal 2007-ben Nagyváradon A Pece-partról jöttem. Regényes önéletírás színészi ér­zü­­letekkel címen kiadott vallomásos köny­ve belső címlapjára a dedikációt. Éve­ken, évtizedeken át tartott Varga Vilmos (1931–2016) színésszel, pódiumművésszel és rendezővel az ifjúkorunkban kötött, kölcsönös tiszteletre és rokonszenvre alapozott bajtársi kapcsolat. Kezdetben viszonylag gyakorta jöttünk össze, s folytattunk kiadós beszélgeté­se­ket, élete és művészi pályája utolsó szakaszában azonban meglehetősen ritkán – leginkább csak a Kiss Studió Színház, amelynek művészeti vezetője és élszí­nésze volt, temesvári vendégszereplései alkalmával – találkoztunk, váltottunk néhány röpke mondatot. Mindenkor kitartó, hűséges barátokként. Elhunyta után kerek öt évvel kerültem szemtől szembe szülőfalujában, a Bihar községhez tartozó Hegyközkovácsiban ismét Varga Vilmossal. Nem csak a szellemével, meg­idézett emlékével, hanem ábrázatának Deák Árpád szobrászművész által megmintázott és bronzba öntött vonásaival. Jellegzetes tekintetével, arcmásával. Különös, nem mindennapi érzés egy jó barátot, egy közeli ismerőst szobor­ként újralátni, műalkotásként köszönteni. Varga Vilmos büsztje a település kul­túr­háza – amely pár esztendeje immár a nevét viseli – előtt került talapzatra, amely­hez a gyerekkorától szívéhez nőtt, s életén át kivételes becsben tartott törött, megkopott malomkövet is oda támasztották. A szobrot a művész orvos-fia, dr. Varga Zsombor rendelte meg, felállítását is finanszírozva.
Személyesen Varga Vilmost 1965-ben ismertem meg, amikor süvölvény újságíróként, a tartományi pártlap, a Sza­bad Szó belső munkatársaként a Bánság fővárosába kerültem. A fiatalabb kor­osztályhoz tartozó, bohémebb alaptermé­szetű és életvitelű pályatársaim – Izsák András, Kovács Sándor –, akik cimbo­ráló kapcsolatban álltak Thália papjaival, hoztak össze, ismertettek meg a színtársulat tettre kész, komoly művészi feladatokra vágyó és váró ifjú tagjaival. Épp az igazgatóváltás lázas, izgalmas periódusát élte az együttes. Megváltóként, a meg­újulás, a megerősödés letéteményesként várták az új intézményvezető a színész pályáját Temesvárott kezdő, a Maros­vásárhelyen remek alakításaival nevet szer­zett, a színművészeti főiskolán oktató Sinka Károly érkezését. A reménykedők, a bizakodók csapatát erősítette Varga Vilmos is, aki a nagyobb részt az együt­test alapító korábbi műkedvelők alkotta társulat erősségei, élszínészei sorába tartozott. Hamar szót értettünk. Többször mértük végig egyik sarkától a másikig a korzót, a nevezetes Lloyd-sort. Szertar­tás­szerűen álltunk meg a kalapüzlet kirakata előtt, amelyben a Vili által “imá­dott” fölötte csinos modell fejfedős fényképe díszelgett. Kiadós beszélgetéseink során tudtam meg, hogy az érett­ségi vizsgát követően a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karára felvételizett sikeresen, de mivel szüleit kulákoknak nyilvánították, kizárták a KISZ-ből és eltávolították a taninté­zet­ből. Korábbi szertornász-társa, Tarr László biztatására és felkészítésével fel­vé­telizett a Szentgyörgyi István Színmű­vé­szeti Főiskolára, amelynek átköltöz­te­té­sé­ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre növendékként cselekvően részt vett. A bútorokkal, kellékekkel megpakolt te­herautó rakterén tette meg az utat Erdély művészeti intézményekben dúskáló köz­pontjából „Flekkenfalváig”, ahol silány feltételek között kezdték el az új tanévet. Az elvesztett kulturális közeg hiányát pótolta valamelyest a drámagyakorlat-ta­ná­rok – Delly Ferenc, Kovács György, Tompa Miklós s tanársegéde, Csorba András – kiválósága, magas szintű szakmai felkészültsége, igényessége és jártassága. Alaposan, remek művész­pe­dagógusi érzékkel készítették fel hallga­tóikat a pályára. Balla Miklós, Borbáth Éva, Korcsmáros Jenő, Molnár Gizella, Vitályos Ildikó voltak az évfolyamtársai, akikkel 1957-ben szerzett oklevelet. Szí­ninövendék korában, 1956-ban öt hóna­pon át modellt állt Izsák Márton és Csorvássy István szobrászművészeknek Bolyai János alakjának megmintá­zásához. A Két Bolyai című kompozíciót 1957. szeptember 8-án leplezték le Ma­ros­vásárhelyen a Bolyaiak terén. A festőművész, Bordi András is Bolyai- portréjához is modellként „szolgált”. Mit ad Isten, évekkel később a zseniális matematikus jelmezét viselve kelthette életre a rivaldák fényében Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámáját.
Friss diplomásként munkahelyül Te­mesvárt választotta, amelynek magyar tagozata épp 1957-ben rangosult tagozatból önálló művészeti intézménnyé, s amelynek első igazgatója, a rendező Taub János, nem ígért sem lakást, sem nagy fizetést, csupán parttalan játéklehe­tőséget. Követte állomáshelyére egye­temi katedráját, lektori állását odahagyva „élete nagy szerelme”, akivel házasságot is kötött, Kiss Ilona tanárnő. A Béga-parti város lelkes, a színházért valósággal rajongó közönségének Szergej szerepének megformálójaként mutatkozott be Szimonov Legény a talpán című vígjátékának Taub János rendezte bemutatóján. Emlékezetes, antológikus alakításokat nyúj­tott a Mandragóra Liguriójaként, A kertész kutyája Teodorójaként, a Pillantás a hídról Eddi Carbonejaként, A tanítónő Plébánosaként, a Szent Johanna Főinkvizitoraként. Vaszka Pepel jelmezét viselte Maxim Gorkij Az éjjeli mene­dék­hely című drámájának előadásán, amelyet színésztársával, Fábián Ferenccel karöltve állított színpadra. Megrendezte Niccolo Machiavelli Mandragóráját 1962-ben, majd Móricz Zsigmond Sári bíró című népszínművét, s jó néhány sike­res irodalmi estet állított össze, s emelt a rivaldák fényébe. Williams Tennesse nagysikerű darabja, az Orfeusz alászáll Val Xavierjének eljátszására hívta és látta vendégül a nagyváradi színház. Temesvárott koncipiálta, válogatta egybe és érlelte ki nagysikerű Maszek ballada című pódiumműsorát, amelyet Nagyváradon mutatott be átütő országos sikert aratva. Új műfajt honosított meg a romániai magyar előadóművészetben. Több legendássá veretesült önálló, egy­személyes irodalmi műsor megjelenítése kötődött a későbbiekben is nevéhez, amelyek sorából többet lemezen, kazettán, filmen is rögzítettek.
Mivel nem értett szót a temesvári társulat túlzóan autoriter igazgatójával, va­la­mint magánéleti okok miatt is, 1968- ban megpályázta a nagyváradi állami szín­ház magyar tagozatán megüresedett színészi állást. 11 Temesvárott töltött év után visszakerült serdülő- és ifjúkora szín­helyére, a Pece-partjára. Alkalma nyílt a nagyváradi együttes kötelékében töltött negyed évszázad során az egye­temes és magyar klasszikus és kortárs drámairodalom rangos, nagylélegzetű, emblematikus szerepeiben megmutatnia, főlragyogtatnia kivételes tehetségét. Az 1989-es fordulat után, a Temesvárott megismert és megszeretett második feleségével, Kiss Törék Ildikó színésznővel 1994-ben életre hívta a Kiss Studió Színházat, amelynek művészeti vezetőjeként, rendezőjeként, élszínészeként – mideneseként! – kamatoztatta tudását, felhalmozott tapasztalatait, színpadi jártasságát. Kimunkált előadásaikkal példamutató konoksággal, lankadatlan kitartással jár­ták az országot és a világot. Játszóhellyé formálták, rendezték át a hajdani Mülleráj-cukrászda – az Ady Múzeum – épületének átnedvesedett, salétromos pin­céjét, ugyanakkor a szórványban porla­dozó magyarokat is rendszeresen felke­resték, megörvendeztették színvonalas produkcióikkal. Szolgálatot, missziót teljesítettek!
Varga Vilmos a tollat is jól és elősze­re­tettel forgatta. Temesvárott filmkró­ni­kákat közölt a Szabad Szó hasábjain, a Bihari Napló jelentette meg Színházi noteszlap című sorozatát. Három visszaemlékezés-, életpálya-kötetet jegyzett szer­zőként. Varga Vilmos – miként azt mél­tatóinak egyike megjegyezte – „sok műfajban tette próbára tehetségét és mind­egyikben jeleset alkotott”. Az erdélyi, a partiumi és a bánsági színjátszás kiváló­sá­gainak egyikeként vonult be, szer­zett örökös helyet a magyar színháztörténet arckép-csarnokában.
Szülőfalujában, Hegyközkovácsiban róhatjuk le kegyeletünket mellszobra, emléke előtt.