Vizitkártyának is nevezték régebben, és a bemutatkozást, ismerkedést, közeledést szolgál­ta, akár­csak ma. A bizalom kéz­zelfogható jelének is te­kinthető, ami eredményes és kellemes együtt­működést gyümölcsözhet.
Az íratlan, nyomtatást nélkü­löző névjegykártyák az évek során születnek, tájékoztatnak, jellemeznek, együttérzést és ro­konszenvet ébresztenek az emberekben, vagy éppen az ellen­kezőjét váltják ki. Kerül példa erre is, arra is. Ne menjünk messzire: Nagyszentmiklós és Bartók Béla neve, a radnai kegyhely, a pécskai kenyér, a rékási bor olyan névjegy­kártya, amely méltón képviseli szülőhelyét. Akárcsak a végvári falunapok, amelyről most nagyon időszerű szólni. És ennek oka van. Sokan olvastuk az augusztus 19-i lapszámban a végvári falunapok körül felizzott vitát, és senkit sem hagyott közömbösen. Sar­ko­sabban fogalmazva, az olva­sók, akikkel beszéltem, nem nyelték le a békát. Szerintük a végvári falunapok hozzátartoznak a helységhez, a visszhangos nyári eseményekhez, tehát fölös­leges, sőt káros módosítgatni, ez­zel kedvét szegni hazai és vendég résztvevőknek. A vég­vá­ri falunapok a szó tiszta, igaz ér­telmében családi, baráti és hagyo­-mányőrző esemény. So­kan munkálkodnak, pénzt költenek a sikeréért, és még többen viszik el jó hírét, emlékét, me­gyeha­tá­ron, országhatáron túl, beleértve népnevelőket, műked­velőket és a médiában dolgozó kollégákat.
Mi történt? Visszakanyarodunk azokhoz az időkhöz, amikor a falunapok esti mene­té­ben a szép, felszalagozott lovak piros-fehér-zöldje mellett a piros-sárga-kéket is lobogtatta a szél, mert ez volt a parancs. Jó­érzésükre hallgatva egyébként sem mellőzték volna ezt a gaz­dák, de parancsra csele­kedni – az más! Ki hitte volna, hogy azok az idők nyomot hagytak, és új csapásokat keresnek az érvé­nyesüléshez? Ki hitte volna, hogy valaki ácsit mondhat a bandának a muskátlis nótára, és beinthet egy kedvére való má­sikat, fele-fele alapon vegyítve a jókedvet…
Nem lényegtelen kérdések ezek, és ha az okos érvelés süket fülekre talál, lepereg, mint mész a falról. Rossz süket az, aki hallani nem akar. Furcsa, hogy mindig akad ember, sőt, emberek is, akiknek fülig szalad a szája a nevetéstől, miközben a többségé sírásra görbül.
Van egy idevágó másik tör­ténet a tarsolyomban, bátor­ko­dom elővenni, még ha sérti is a finnyások ízlését. Az igazságot fölösleges púderozni.
Tehát: a tízesztendős Marci gyerek ült a sámlin, a bőr csiz­máját vikszolta nagy buzgón, és elengedte a füle mellett az anyja szavát, aki ebédelni hívta. Ka­rácsony böjtjén mákoscsíkkal várta a családot és már csak Marci hiányzott az asztaltól, aki élt-halt a sok mákkal és cukorral megszórt finomságért. A második szelíd felszólításra is csak mindjárt-tal válaszolt, elmélyült a munkában. A bőrcsizma rátarti lábbeli volt, az utcán nyiszorgással vonta magára a többi gye­rek figyelmét, ami igen jóleső érzés egy Marci korú legénykének. Múltak a percek, fogyott a má­kos­csík a virágos lábasból, és türelmét vesztve kö­zölte fiával az anyja: „Marcikám, ha nem jössz enni, elfogy az étel, neked nem marad. Már alig van be­lőle”. A gye­rek felugrott, az asztalnál termett, bele­nézett a lábosba, csücsörített, és elszántan bele­köpött. Jól szá­mított. A többieknek szinte torkán akadt a falat, letették a villát a kezükből, és eltolták maguk elől a virágos lábost. Marcikát nem törölte szájon az anyja, nem adott neki egy atyait az édesapja, és öcsi­ke fintorogva kuncogott, válla közé húzva a fejét tartott a következ­ményektől. Fölöslegesen, mert a szü­lői fe­nyítés elmaradt. Ami történt megtörtént, beleköpött, hát beleköpött. Úgyis ő eszi meg, neki jutott a több.
Mit lehet ebből leszűrni? Azt, hogy hiba volt Marcikának esélyt adni, a kedvébe járni. Lám, vissza­élt vele. Kitessékelni a konyhából már késő, túljárt a család eszén.
Van ez így, másutt is akadnak ünneprontók, nem csak Vég­váron, és mindenki a saját­jára érzékeny. Kár lenne a vég­váriak névjegykártyáját átraj­zolni, felhígítani, apróra váltani a meglévőségüket.