Kérdem magamtól és minden olvasómtól: kiből lesz, kiből lehet hős?
Hősnek minősülhet-e egy 12 éves fiúcska, aki sem­mi rendkívülit nem tett – de gonosz, elvetemült, sunyi nem-ember emberek beleküldték a halálba?
A történet egyszerre megrázó, mélységesen szomorú és felháborító. 1984-et írtunk, a diktátor dühöngő évei­ben járt már, minden zavarta, ami magyar. A magyarok megleckéztetésének a szándéka is jelen volt, amikor 1982-ben, a főtitkár-diktátor jelenlétében, felavatták a sepsi­szentgyörgyi Mihai Viteazul szoborcsoportot, amely vélhetően a kolozsvári Fadrusz-művet kívánta felülmúlni méreteiben és monumentalitásában. Mit ér­tek el? Tönkre tettek egy teret, a város egy bensőséges részét rideg környezetté tették azzal, hogy a monumentális műnek „megfelelő” (beton)környezetet hozzanak létre. Persze, ott munkált az örök diktátori szándék: a székely/magyar múltat bármi áron el kell takarni, el kell tüntetni.
A szobor sok vitát gerjesztett. Igaz a nyilvánosság terein erről nem volt, nem lehetett szó, de a kékszeműek hada igenis tudta, hogy a szobor sok-sok embernek nem tetszik, sem mű-ként, sem üzenetként. És kész volt a „válasz”, az újabb megleckéztetési terv: legyen egy olyan robbantás a szobor mellett, amely a munkában kárt nem okoz, de az elkövető(k) hajszolásával jól fel lehet kavarni a helyi közéletet, ki lehet osztani példás büntetéseket.
Mi történt valójában? Azért a kérdés, mert a robban(t)ás után politikai hajtóvadászat, majd teljes igaz­ságszolgáltatási csend következett, mivel meghalt egy 12 éves fiúcska – és ez nem szerepelt az eredeti forgatókönyvben. Ugyanis, hogy-hogy nem, a várt órában az illetékesek által odakészített szerkezet nem robbant. Ott álldogáltak páran kellő távolságban, az esemény megfigyelői/előkészítői/végrehajtói, várakoztak, és múltak a percek és az órák, és nem történt semmi. A robbantást éjfél előttre (június 4-én éjszaka, Trianon-­ év­forduló!) tervezték. Arra gyanakodtak az „álldo­gá­lók”, hogy a román ipar kiváló terméke, az aradi vekker­óra miatt nem történt semmi, és az ott tébláboló – hiszen a közelben lakott – gyermeket oda küldik a szobor-ló farkához, nézze már meg, mi van ott a földön. Náluk jobban senki nem tudta, mi van ott!!! A gyerek, hisz gye­rek, nem kérdez vissza, hogy miért éppen ő, hanem szépen odamegy, hozzáér a szerkezethez, az robban és Vaszi Jánoskát – így hívták a fiúcskát – millióba szaggatja és szétröpíti a levegőbe.
A robbantást a szokásos lakossági zaklatás, meg­szeppent emberek háborgatása követte, felelősségre vonási kísérletek történtek – nyilván, eredmény nélkül. Hiszen éppen az elkövetők keresték a bűnösöket – és ön­magukat, miként ez náluk szabály, nem jelentették fel. Az esetet nem zárták le, de végtelen időre titkosították.
Vaszi Jánoska most ősszel lett volna 50 éves, ha a gyil­kosai békén hagyják. De a gyáva szekusok nem maguk mentek oda, mi van a szerkezettel, hanem egy ártatlan kisfiút használtak eszközként. Jánoska szülei vigasztalanul haltak meg, senki nem szolgáltatott nekik igaz­ságot, vigasztalást is csak magánemberként – kevesen.
Ezt a helyzetet igyekezett kezelni a város polgármesteri hivatala, és Puskás Attila kezdeményezésére, a jónevű újságíró, Váry O. Péter közvetlen irányítása mellett és lelki-szellemi részvételével megszületett a Vaszi Jánoskát idéző emlékmű. Sárpátki Zoltán szobrász alko­tá­sának az alapeszméje: leszakíttatott egy virágszál, meghalt, szirmai tovább szálltak…
Hős-e Vaszi Jánoska? Számomra hős, szimbolizálja azt az embertelen rendszert, amely mindannyiunkat esz­köznek tekintett. Amelyben nem lehettünk magunk, nem lehettünk emberek. A gyilkos hatalom mindentől meg akart fosztani. Bármi áron. Jánoskák életének a feláldozásával. Nekik ez nem számított, mi nem számítottunk magyarként, lesepertek volna a föld színéről!
Jánoskára emlékezzünk mi is, itt is – igaz, megvan a mi áldozatunk, Újvárossy Ernőnk, és vannak, sajnos, további áldozatok is. A szekuritáte igazi bűnöseit a rendszer máig nem fedte fel – ezért kell az emlékeztetés.
Vaszi Jánoska sírján, a szentgyörgyi katolikus teme­tőben a felirat: „Ő volt a jóság és a szeretet, nekünk marad a fájdalom és az emlékezés.”
A robbantás helyétől pár méterre áll ma az emlékezés szobra.