Újraindulunk
A megújult Heti Új Szóban frissül irodalmi rovatunk is, mind tartalmában, mind címében. Az Irodalmi Műhely nevét felváltja a havonta egyszer megjelenő Irodalmi Helyőrség. A rovat jellege is változik, bővül. Eddig helyi szerzők alkotásait, évfordulós megemlékezéseket, recenziókat közöltünk. Az újnak tovább kívánjuk tágítani látókörét irodalmi esszékkel, tanulmányokkal, riportokkal, irodalmi eseményekkel, íróinkat közlő lapok lapszemléivel, könyvbemutatóinkon elhangzott méltatásokkal, akár nyelvi vonatkozású értekezésekkel is.
Nem mondunk le a fiatal tehetségek felkutatásáról, de nem hanyagoljuk el az idősebbeket sem. A több kötetes írószövetségi tag, a Temesvár múlt századi miliőjét megrajzoló Fikl Klára író megjelenés előtt álló regényéből is ízelítőt kapnak nemsokára olvasóink. Számítunk új tehetségeinkre, várjuk a Látó-nívódíjas Mátyus Melinda írásait, büszkék vagyunk Andrásy József „felfedezésére”, akinek novelláit folytatásokban közöltük már az előző években, aki azóta két kötetet tett le az asztalra, s már készül a harmadik. Ebből választottunk most egy részletet.
Eszteró István
Andrásy József:
Egy másik élet
(részlet)
A víz hideg volt, a lusta hullámok lassan, puhán terültek el a homokon. A gyenge fényben inkább hallotta, érezte, mint látta a folyót. Az öböl körül húzódó kisvárosban sötét honolt, a kikötőbe vezető utcalámpák égtek csak a főúton, a mellékutcákban nem működött a közvilágítás. A dombon tömbházak apró ablakaiból sárgás, reszkető gyertyafények szivárogtak át a függönyök mögül. Távolabb, hátul, a kikötő csontvázai meredeztek az éjszaka sötét testébe, daruk, tornyok, az egyiken reflektor, de idáig nem vert el. Balra, messze, egy másik ország sejtelmes fényei pislákoltak.
Tegnap még minden rendben volt. Legalábbis délig, amikor megtudta, hogy kiküldetésbe kell mennie. Delegációba, ahogy mondják mifelénk, Orsovára, két napra, pénteken jön majd csak haza. Hóvége van, és most az ottani szekción a sor, hogy meglátogassa őket, leellenőrizni a félévi teljesítést. A főnök megvonta a vállát, amikor a vállalati autóra rákérdezett, most nem lehet, mondta, én is delegációba megyek, Butényre. Benzin is alig van… Gond van az aszfaltteleppel, nem tudják beindítani, valami baja lett megint, nekünk meg szeptemberig be kell fejezni Brádig az utat, tudod… Ja persze, gondolta József, ebben a trimeszterben már harmadszor, megint vadászni mész, azért nem adod nekem az autót… De hangosan semmit sem szólt, elvégre Orsovára vonattal is gyorsan elér. A disztrikt meg közel van a pályaudvarhoz, s talán szól majd a kollégáknak, hogy az állomásról vegyék fel. A döntés rögtön megszületett benne. Tervezgeti már egy éve a dolgot, és most eljött a pillanat. Előtte önmagát áltatta azzal, hogy még nem lép, még vár, s megfogadta legbelül, hogy majd eljön egy orsovai látogatásnak is az ideje, csak ki kell várni. És most eljött.
A hátitáskát bőröndje legmélyére ásta. A nejlonzacskókat is. Ha valaki belenézett volna a csomagjába, talán feltűnt volna, mennyi cuccot hozott magával. De nem nézett, miért is tette volna bárki ezt, még örültek is neki, a helyi főmérnök szimpatizálta, azokhoz a románokhoz tartozott, akik valamilyen mértékben csodálták, szerették a magyarokat. Vagy inkább csak még jobban utálták az oltyánokat, akikből volt itt bőven Orsován, úgyhogy megvolt a közös ellenség. Ciao, Ioji, vagyis Józsi, köszöntötték, amikor leszállt a vonatról, s ő hiába törte a fejét, nem jutott eszébe Deliu mérnök keresztneve. A vállalatnál fent, a temesvári központban is mindenki csak a családnevén emlegette, Deliu így, Deliu úgy. Főleg dicsérően, persze, miután pár éve a Kazán-szoros mellett kanyargó, Újmoldovára vezető utat rekordsebességgel leaszfaltozta.
A helyi telep épülete raktárak, garázsok és irodák mellett két vendégszobával is rendelkezett, fent az emeleten. Áporodott, nedves meleg csapta meg, amikor belépett, kinyitotta az ablakot. Pár percig szellőztetett, addig hátha nem jön be annyi szúnyog. Illetve… hadd jöjjenek csak, neki mindegy. Úgysem alszik itt. A nap lemenőben volt már, a hőség is enyhült kint. Kipakolta bőröndjét, a dossziékat az éjjeliszekrényre tette, a kislámpa mellé (ami úgyis használhatatlan lenne, estétől reggelig valószínűleg elveszik majd az áramot). Zseblámpáját az ágy szélére készítette, s riadtan kutatni kezdett a táska mélyén, nem emlékezett vissza, hogy otthon bepakolta-e a tartalék elemeket. De ott voltak, fóliába tekerve, szigetelőszalaggal átkötve. Jó, hogy Deliu csak a kulcsot adta a kezébe, nem jött fel. Lent várja, amíg kipakol, aztán hazaviszi, meghívta vacsorázni. Rendes tőle, bár ő itt is ehetne, csomagból. Becsukta az ablakot, az utcán alig volt forgalom, itt-ott lézengett csak valaki a parton, ketten horgásztak a móló tövében. A kék-fehér rendőrautó is állt, biztos fogytán benne az üzemanyag, nem is ült benne senki. Gazdái valószínűleg valamelyik fa tövében rostokolnak, a sötétedésre várva. Nappal nem sok dolguk van.
Éjszaka viszont annál több. Hátha most másfele járnak, legalább húsz percig ne is jöjjenek erre. Cipőjét levette, de a zoknit nem, maga sem tudta miért, nem volt kedve azzal is vesződni. Egy lelógó lombú fűzfa levelei simogatták az alig hullámzó vízfelszínt, közeledtére kurrogó békák tapostak nagyot, egy pillanat alatt eltűnve a mélyben, de pár másodperc múlva fejük ismét felbukkant két méterrel odébb, mintha kíváncsiak lennének, mit keres itt, miért zavarja meg őket ez az idegen lény, aki olyan, mint egy csőr nélküli gólya.
Deliuék vacsorája finom volt, s ahogy előre elképzelte, hallal kínálták. Friss, másfél arasznyi süllőket sütöttek a kertben, puliszkával, jó fokhagymás szósszal, muzsdéjjal. Orsován, akinél csak járt, ez volt a menü, pisztráng, süllő vagy legrosszabb esetben ponty. Csuka és harcsa csak a kiváltságosoknál kerül a tányérra, olyat évek óta nem evett. Mindenkinek jutott egy egész, de a gyerek, olyan tízéves forma, vérszegény fiúcska a felét meg is hagyta. Felesége szótlan, rettegő tekintetű vékony asszony volt, még azon a kevésen is, amit mondott, kiérződött a nagyvárosi emberektől való félelme, a gyanakvás, amellyel mindenkit figyelt, aki a központból, az igazgatóságtól jött. Saját bevallása szerint sosem járt még Temesváron, Szeverinben is csak egyszer. Tapintatlanul rákérdezett, hogy mi ez a fekete ing és nadrág, úgy látszik férje, aki biztosan tudott Judit haláláról, nem mesélt el otthon mindent a temesvári munkatársról. Elmondta neki, hogy még gyászol, s az asszony nem győzött szabadkozni, egy mukkot sem szólt már a későbbiekben. Miután ettek, előkerült egy üveg ital is, sötét, savanyú zájber, Olténia sivár homokjainak igénytelen bora. Calafat mellett van egy ismerősöm, dicsekedett Deliu, s töltött, ivott. Két-három pohárral magának, míg neki eggyel. Nem baj, hadd igyon minél többet, kevesebb jut nekem, gondolta, nem jó az íze, meg aztán dolgom is van ma éjszaka…
Térdig járt már a vízben, de még mindig a fák takarásában. Ha most jönne valaki, még kifuthatna a partra, elbújhatna, talán meg se látnák. Visszaszaladhatna a disztrikthez aludni, aztán két nap múlva vonatra ülne és hazamehetne. Mintha semmi sem történt volna. Fiai meg se éreznék rajta, talán csak édesanyja, ő lehet, észrevenne valamit. De nem ezért jött. Tudta, hogy végig kell csinálnia, hisz valaki (valami?…) várja ott, messze. S ez csak az első lépés. Elnézte a fényeket jobboldalt, aztán baloldalt, a távolban pislákoló, alig észrevehető elmosódott pontocskákat. Talán szemüveget kellett volna hoznia, hogy jobban lásson? persze, búvárszemüveget, mosolyodott el magában, tovább meresztve tekintetét a halvány fények felé. Igen, az az, arra kell menni, nem eltévedni, úgy, mint sokan, akik összetévesztették a Cserna öblét a Dunával, s miután átúszták, holtfáradtan kapcsolta le őket a román milícia Orsova túlsó felén. Ez még a Cserna, a Duna csak ott van, pár száz méter után, akkor kezdődik az igazi haddelhadd, addig lanyha a víz, alig van sodrása… Addig még lesz valami fény is, utána meg tök sötét, csak a csillagok az égen meg a szerb parton… Attól nem félt, hogy a teste nem fogja bírni, úszott ő már ennél többet is a Maroson, Perjámostól Egresig, nem is egyszer. Igaz, hogy nem éjszaka, ruhástul, nem hátizsákkal a vállán. De valahogy tudta, hogy bírni fogja. Mástól tartott. Minden másodperc, amíg nem úszik, minden merengéssel és töprengéssel eltöltött másodperc itt a parton csak növeli a kockázatot. Bármikor erre járhatnak, s nem csak milicisták, katonák, akár a civilek is veszélyesek lehetnek. Sose lehet tudni kinek mi van a fejében.
Lépett kettőt, hirtelen mélyült, derékig ért a víz. Hidegnek tűnt, hápogott egyet és elrugaszkodott. Csendben, mellúszással, csak a feje és hátizsákja teteje emelkedett a víz fölé. A csomagja nehéz volt, súlyosabb, mint gondolta. Pedig a múlt hétvégén, amikor édesanyját meglátogatta, otthon, kiment a Marosra gyakorolni, táskát erősítve hátára. Úgy látszik, kicsit elszámolta magát a súlyt illetően, elöntötte egy pánikhullám, de lecsillapodott: ha nehéz lesz, lecsatolja, hátra fekszik, átengedi magát a sodrásnak, s kidob belőle ezt-azt. Mondjuk egy cipőt. Vagy egy nadrágot. Vagy azokat a bizonyos féltve őrzött elemeket: legkisebb helyen a legnagyobb súlyt.
Deliuék jutottak eszébe. A csukló, dohányzó Mircea (vacsoránál kiderült a keresztneve is) még marasztalta volna, de az asszony furcsán nézett férjére, így az elhallgatott. És még furcsábban nézett Józsefre. Mintha átlátott volna rajta, mintha sejtette volna mire készül… Nem a falusi fehérnép riadt tekintete volt az, hanem a sunyi spiclié? Dehogy, dehogy, nem hiszi. Nem hiszi, hogy búcsúzás után telefonált volna valakinek (mintha nem is látott volna telefont a házukban…) Elhessegette a gyanút, úszott. Két csapás, levegő. Közben kilégzés, két csapás, levegő. Bugyborék, két csapás. Csak így tovább. A fények semmit sem változtak, sosem lesz vége. Sose ér át. Hány kilométer lehet? Kettő, három? Nem vészes, két csapás. Legalább a táska már nem olyan nehéz, megszokta. Csak ne ázzon át semmi. Főleg az elemek. Ha azok átáznak, el is dobhatja őket. A ruhák, a dollár majd megszáradnak. De be vannak csomagolva, át vannak kötve izolírbanddal, nincs hogyan bemenjen oda a víz. Úgy érezte, az ég őt bámulja millió szemmel, és őt bámulja az egész gyertyafényes Orsova, a behúzott függönyök mögül. Őt lesik és kajánul várnak, mint akik tudják, hogy a határőrök hamarosan lefülelik. Hogy jön egy motorcsónak, négy milicistával, és röhögve átgázolnak rajta, a propeller darabokra szabdalja fejbőrét. Hogy bilincset tesznek a kezére és annál fogva vonszolják ki a partra. Hogy egyszerűen csak lelövik, és hulláját a Vaskapu zsilipjéből húzzák ki két nap múlva.
Sírás kerülgette. A légzése inkább hüppögéssé vált, karjainak ritmusa megszakadt. Plaza Colón, igen. Nem adhatja fel, gondolta, és fejét víz alá dugta egy kis időre, hogy lemossa könnyeit, s magához térjen. Plaza Colón. Mi lehet ott? Miért látta akkor, amikor lehunyta szemét azon a pénteki napon? Jövök, Plaza Colón. Még nem tudom, hogy Madridban talállak meg, esetleg Barcelonában vagy Sevillában. De oda megyek, villant át az agyán és úszott. Először Belgrád. Aztán Bécs. Onnan München, Strassburg, Lyon, Toulouse, Pireneusok. Imádott tervezni, szinte álmodozott. Kigondolta, éjszakákon keresztül nézte a térképeket, felrajzolta az útvonalat. Megannyi állomás, megannyi veszély. Talán a jugók visszaadják, és akkor mindennek vége. A románok sóval fizetnek a szerbeknek, úgy mondták, egy vagonnal húsz visszatoloncolt szökevényért. Bár erre az utóbbi időben, mint hallotta, nem volt példa. Persze előbb el kell jutni odáig. A fények semmit sem változtak, ott messze, Jugoszláviában, nem is igen látja őket, de az orsovai kikötő reflektora már messze mögötte maradt. A sodrás is erősebbé vált, a víz is egyre hidegebbé: közeledett a Duna. Karcsapásai puhábbak, kimértebbek, lassúbbak lettek. Megpróbált kraulozni is, de fárasztóbb volt, visszatért hát a mellúszáshoz. Nem mert hátranézni, tarkóján az orsovai gyertyák lángja. Plaza Colón, elindultam.


03 Nov 2022
Írta admin
0 Hozzászólás