A magyar szecesszió remeke (III.)

A temesvári papnevelőintézet Foerk Ernő (1868–1934)  tervezte új épületében a Nagy Sándor falfestményeivel és üvegablakaival ékesített nagy kápolna alá, az I. és II. emelet közötti  szintre került a 16,3x9x4 méteres díszterem, amelynek művészi dekorálása Nagy Sándor sógorára, Körösfői Kriesch Aladárra hárult. A kápolna freskóit al secco technikával megfestő Nagy Sándortól eltérően, Körösfői Kriesch Aladár a lényegesen idő- és munkaigényesebb nedves megoldást választotta, ami folytonosan friss vakolatot kívánt. A művésznek állandóan egyeztetnie kellett, szükségszerűen együtt kellett dolgoznia a kőművesekkel. Nehezebben, körülményesebben haladt a falak festésével, a színes üvegablakok megtervezésével. Míg Nagy Sándor   1915. január 2-ig már be is fejezte vállalt munkáját, s a 20 000 koronás honorárium utolsó részletéz is fölvette, s elszámolt Csanád Egyházmegye hatóságaival. Körösfői Kriesch Aladár csak 1915. március 8-án és 1915, június 18-án vett fel 3000-3000 korona előleget és  1915 nyarán látott hozzá a falak festéséhez. 1917 nyarán még Temesváron tartozkodott műalkotásai, a díszterem véglegesítésén fáradozott. 1917. júniusában 1000 korona kiutalását kérte dr. Kramp Jánostól (1843–1922), a papnevelő-intézet rektorától  az aula üvegablakainak megtervezéséért. Az intézmény vezetője 1917. június 9-én kelt átiratában azt hozta az Egyházi Főhatóság tudtára, hogy „a festőművész ez idő szerint a papnevelő intézetben munkájának végső rendezésével van elfoglalva”.
Az aula szemközti főfalára Körösfői Kriesch Aladár egy-egy hatalmas freskót festett: az egyiken Csanád egyházmegye 1030-as alapítását, a másikon Szent Gellért püspök kulturális műkődését, megvalósításait jelenítette meg, felételezhetően 3,5×7 méteres felületen. Az „ábrányalakú képek” szerkezetükben számtani pontossággal részarányosak, tökéletesen kiegyensúlyozottak, szimmetrikusak voltak. A képfelület valóságos közepére a püspökség alapítását megidéző kompozíción a csanádi székesegyház kicsinyített mását helyezte megadva a szerkezeti váz gócát, centrumát. „Ettől jobbra-balra, mintegy a két torony függőlegesében megütött alaphang határozott megismétléseként állanak az alakok: balról Gizella királyné, Szent István király, Szent Imre herceg, mögöttük egy vitéz, jobbra oldalt Szt. Gellért a papi kísérettel. Egy térréteggel beljebb, háttéri lezárásként, szerzetesek csoportját jeleníti meg a lehető legkevesebb eszköz alkalmazásával, Az alakok fölött horizontális rétegekben, egész képszélességben elhúzodó felhőgomolyagok, ezek vízszintesei veszik át itt följebb egyszerű ellentétként a szólamot, átmenetet képezve a mennyezet horizontális síkjához” –írta le a  temesvári papnevelő intézet díszterme főfalának freskóját Dénes Jenő művészettörténész 1939-ben kiadott Körösfői Kriesch-monográfiájában.
A bejárati ajtót is magába foglaló szemközti falra festett kép szerkezete, felépítése megegyezett a főfreskóéval. A képterület szimmetrikus beosztású és tagolású volt. Vízszintes és függőleges mezőket társított, épített egymásra a festő a konstruktívísták modorában, stílusában. Tulajdonképpen három külön jelenetet, cselekményt megörökítő képet helyezett egymás mellé és komponált eggyé a freskófestészet kiváló mestere. A kép közepét, tengelyét a bejárati ajtóbevágás fölött állott négy szárnyas angyal képezte, akik a drapériás talapzaton nyugvó Szent Koronát őrizték. A magyar államiságot jelképező Szent Korona felett  szálló galamb képében a Szent Lelket jelenítette meg Körösfői Kriesch Aladár. Balra Szent Gellértet ábrázolta a festő, amint Szent Imrét oktatta, Jobbra Walter mester csanádi iskoláját idézte fel. Háttéri alakokat ezen a festményén is szerepeltetett a gödöllői művésztelep megteremtője, életre hívója. Föléjük tájképi motívumot emelt, amelyben balról körmenet tűnt fel, a másik oldalon pedig a magyar ugar első szántását-vetését idézte fel. A faltól falig, padlótől a mennyezet alatti stokkó-párkányig terjedő kép nagyságát 9×4 méteresre becsülték.
A legnagyobb elismerés, egyöntetű méltatás hangján dicsérte Kötösfői Kriesch Aladár temesvári összművészeti remekét, a papnevelde káprázatos dísztermét Elek Artúr, Fieber Henrik, Faragó János. A nagyszerű freskók mellett Körösfői Kriesch Aladár befestette, díszítő motívumokkal borította a falak teljes felületét. Arcképekkel töltötte ki az ablakközöket, virág- és levélmintás üvegfestményeket helyezett az ablakokra. Az ólom-berakásos dekoratív üvegablakokat Róth Miksa vitelezte ki budapesti műhelyében. Az ablakok között 5-5 falra festett arckép sorakozott. A jobb oldalon belülről kifelé haladva feliratozva J. Glattfelder /Glattfelder Gyula, csanádi püspök, az új szeminárium építtetője, patronusa/, S. Augustinus /Szent Ágoston/, Card. Pázmány /Pázmány Péter bíboros/, S, Thomas Acu. /Aquinói Szent Tamás/, A. Bonnaz /Bonnaz Sándor, püspök/ freskó-potréi díszelegtek. A szemközti oldalon kaptak helyet J. Csernoch /Csernoch János érsek, bíboros/, S. Chrisostomus /Aranyszájú Szent János/, Fr. Pelbart /Temesvári Pelbárt, ferences szerzetes/, S. Alphonsus /Ligouri Szent Alfonz/, L. Kőszeghy /Kőszeghy László, csanádi püspök/ arcmásai.
Építészeti, képző- és iparművészeti kiképzése és értékei tekintetében Foerk Ernő, Nagy Sándor, Körösfői Kriesch Aladár és Róth Miksa nagyszerű alkotása a marosvásárhelyi kultúrpalota kiemelkedő, ikonikus együttesével konkurált, amelynek több mint 100 esztendő múltán is csodájára járnak. A négyszintes, Klinker-tégla borítású épület a Béga-parti város látványossága, híres nevezetessége, vonzó turisztikai objektuma lehetne akár, ha sorsa, története szerencsésebben alakul. Mire Körösfői Kriesch Aladár az I. világháború zaklatott, nyomasztó éveiben végzett munkáját befejezte, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesett, a történelmi Magyarország területét a trianoni békediktátummal kiméltelenül, önkényesen és megfontolatlanul szétdarabolták, A Szent István és Szent Gellért alapította Csanád egyházmegyét is három részre tagolták, A lelkész-utánpótlást nevelő, felkészítő tanintézetnek is a gyökeresen megváltozott körülményekhez, feltételekhez igazodva módosítania kellett, át kellett szerveznie tevékenységét. A papnevelde mutatós, díszes épületét – szerencsére – megtarthatta és oktatási célokra tovább használhatta  a római katolikus egyház 1947-ig. Még a termelőeszközök, az ingatlanok államosítása valamint a tanügyi reform megszavazása és bevezetése előtt, 1947-ben a román hatóságok megszállták a szemináriumot, s növendékeit és tanárait kiparancsolták falai közül. Felszámolásáig, betiltásáig a teológiai intézet a püspöki palotába folytatta tevékenységét. A Foerk Ernő tervezte épület kényszerű elhagyása előtt – leleményességének, lélekjelenlétének s  vakmerő bátorságának nyújtva párját ritkító tanújelét – a papnevelő-intézet sorrendben utolsó rektora, dr. Boros Béla (1908–2003) leszereltette Nagy Sándor és Róth Miksa színes üvegablakait, s elvitette azokat a püspöki székesegyházba, ahol a kóruson egymásra fektetve rejtették el a vitrálokat. Több művészettörténész is tanulmányaikban, monográfiáikban említették hébe-korba Nagy Sándor temesvári műremekeit azzal a megjegyzéssel, hogy megsemmisültek vagy, hogy sorsuk ismeretlen. Az 1989-as romániai változások után derült ki, hogy dr. Boros Béla címzetes érseknek köszönhetően, az üvegfestmények átvészelték a kommunizmus félévszázadát, megmenekültek a pusztulástól.  Vízszintes helyzetben az ólom helyenként megereszkedett, kilazult, a festmények „kihasasodtak”. Az ólomberakásos vitrália-művészet mesterségét Szappanos Gyula műhelyében „elleső”, megtanuló Joseph Ed. Krämer rajztanár, grafikus és iparművész vállalkozott a műtárgyak restaurálására, rendbe tételére, felújításására. Nagy Sándor a Nyolc boldogság című üvegfestmény-sorozatának darabjai 1995 óta a temesvári római katolikus póspöki palota emeleti folyosóján láthatók.
A papnevelde államosított épületét az 1945-ben létesített s  a német közösség által emelt Banatia épületében elhelyezett orvostudományi intézet kapta meg, amely diákotthonná alakította s ma is kollégiumként használja. A kápolnákat, a dísztermet „laicizálta”, lecsupaszította, világi célokra hasznosította, használta a felsőfokú tanintézet. A freskókat kiméletlenül lemeszelték, a stukkókat leverték, az üvegfestmény-maradványokat leverték, összetörték. Semminek sem kegyelmeztek. Nem gondoltak arra, hogy paravánokkal, furnírlapokkal. vendégfalakkal, drapériákkal stb, leplezzék, eltakarjáka vallásos és történelmi témájú  falfestményeket. Parttalan barbarizmusukat – minden bizonnyal – az intézményvezetők ateista és soviniszta indulatai is táplálták, hevítették. A művészettisztelet kiveszett belúlük. Nem ártott volna, ha elveszejtésük előtt, legalább lefényképeztették volna a pusztulásra ítélt műalkotásokat. Az oktatási intézmény élén nem a termelésből kiemelt munkáskáderek, hanem orvosprofesszorok, úm. magasképzettségű szakorvosok, tudósok álltak. Köztük jónéhány akadénikus is akadt. Művészettörténészek, szenvedélyes szecesszió-kutatók írásban kértek az 1989-es változások után Iosif Ștefan Drăgulescu illetve  Dan  Poenaru rektoroktól engedélyt arra, hogy az  egykori nagykápolna és díszterem falainak vakolatát egy-két helyen megkaparhassák, diszkréten megbonthassák. Azt szerették volna megnézni, megállapítani, hogy a mész- és festékrétegek alatt megvannak-e még a freskók, s ha igen, milyen állapotban leledzenek. A válasz negatív, elutasító volt. Marad a rejtély, a bizonytalanság, a kérdőjelek sokasága. Láthatóvá válnak valaha Körösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor festőművészek falfestményei, páratlan értékű remekei?