A magyar kultúra és történelem ezer szállal kötődik a kereszténység szakrális italához, a borhoz. A magyar bornemzet. Avagy bornép, miként Hamvas Béla fogalmaz. Hadd idézzük: „A nagy bornépek a görögök, a dalmátok, a spanyolok, (…) az olaszok, a franciák és a magyarok. (…) A bornépek nem világtörténeti, hanem aranykori hagyományban élnek. Ez a magatartás a bor egyik leglényegesebb alkotóelemének, az idillolajnak következménye. A borországok és a borvidékek mind idillikusak.”
Volt idő, amikor mind a mennyiség, mind a minőség tekintetében bornagyhatalomnak számítottunk, s megannyi szakmai kérdésben élen jártunk.
A szerémi borok a török megszállásig világhírűek voltak, majd a szerémi borászok északra menekülése után a Tokaj örökölte meg a Szerémség megteremtett presztízsét és dicsőségét. Emellett hiteles források szerint már a XVI. században készítettek Ménesen is aszújellegű, „szerémi-szerű” bort.
Nem véletlen, hogy elsősorban az édes borok hoztak Magyarországnak ezidőtájt dicsőséget, egyrészt eltarthatóságuk okán, másrészt az édességnek a cukorfinomítás iparággá válása előtt sokkal nagyobb értéke volt mindenfelé.
Tokaj-Hegyalja települései már 1641ben megalkották közös rendtartásukat, ami szabályozta a szőlőtermelést és egységes kultúrtájjá emelte e borvidéket, mely 1737ben világ első zárt borvidéke lett. Ebben az időben készítette el Hegyalja vonatkozásban Bél Mátyás a világ első dűlőklasszifikációját, megelőzve száz évvel a borszakértők Mekkájának számító Burgundiát.
A Monarchia időszakára nézve egzakt adataink is vannak a szőlőtermő területről, az akkori 430.000 holddal, azaz közel 250.000 hektárral és átlagos évi 5 millió hektoliter bortermeléssel Európa harmadik legnagyobb bortermelő országa voltunk.
A filoxéra elleni védekezésben is a világ élvonalához tartoztunk, Teleki Zsigmond nevéhez köthető a nemes európai vesszőknek a gyökértetűvel szemben ellenálló amerikai alanyra oltása, amit ma is alkalmaznak az egész kontinensen.
A rendszerváltás után a szőlőtermő terület aggasztó zsugorodásával párhuzamosan valóságos borreneszánsz indult meg a minőségi szegmensben. S bár akadnak pincészetek melyek lehúzzák redőnyt, egyre több igényes, elhivatott bortermelő lép be a piacra.
Tény, hogy tevékenységüket a nemzetközi szinten a szakmának csak egy szűk rétege ismeri, de világversenyeken elért eredményeik és a csúcsgasztronómiában való jelenlétük visszaigazolja teljesítményüket.
Szimbolikus értékű az a tény, hogy az elszakított területek történelmi borvidékeiről is elsősorban a magyar borászok nedűit látjuk viszont a több Michelin csillagos éttermek választékában, lásd elsősorban a natúrboros irányzat képviselőit, például a Szerémségben gazdálkodó Maurer Oszkárt vagy a felvidéki, közelebbről kürti Sütő Zsoltot.
Miként Mészáros Gabriella fogalmaz A magyar bor története című írásában, „A Kárpátok ölelésében fekvő Magyarország borvidékei változatosságukban és egyediségükben méltók a versenyre a világ legismertebb termőhelyeivel.”
A Kárpát-medence olyan, mint cseppben a tenger. Itt minden együtt van. Rendkívül gazdag talajadottságok, vulkáni talaj legkülönbözőbb változatai, mészkő, agyag, lösz, homok. A klimatikus viszonyok is a mediterrántól a hűvös északig terjednek. Ennek megfelelően minden borstílus megtalálható nálunk a bordeaux-itól a burgundiig, a könnyed fehérektől a középsúlyos cuveé-ken át a dűlőszelektált nagy fehérekig.
És van egy borvidékünk, mely maga a csoda: Tokaj. A primus inter pares. Az egyediség felsőfoka, legyen szó dűlőszelektált Furmintokról vagy aszúról, ami a világhírt hozta a borvidéknek. Ne feledkezzünk meg persze a többi ősi magyar borvidékről, az ezer évre visszatekintő Szerémségről, Ménesről s Belső-Magyarország nagymúltú borvidékeiről.
Hihetetlenül gazdag a fajta-szerkezet is, annak ellenére, hogy nagyon sok fajtát, mely népszerű volt a fixéravész előtt, nem telepítettek újra. Ezekre olyan szakemberek hívják fel a figyelmet s készítenek belőlük kiemelkedő, vibráló, hiánypótló borokat, mint az Etyek-Budai borvidéken gazdálkodó Szentesi József, a somlói Andrási László, akik kifejezetten a feledés homályába vesző fajtákra összpontosítanak. De vannak remek borászaink, akik úgymond örökbe fogadtak egy-egy régi szőlőfajtát, mint a tokaji Basilicus a Purcsint, a villányi Gere Attila a Fekete Járdoványt, a zalai Veress pince a Pintest, vagy a kunsági Benyák Zoltán és Léder Zoltán (Köpcös) a Pozsonyi Fehéret.
A rendszerváltás után a Kárpát-medencében mindenfelé feléledt a minőségi borkészítés, hol gyorsabban, hol lassabban. Az élen mindmáig az anyaország és a Felvidék jár, őket követi Erdély és a Délvidék, meg a háború-sújtotta Kárpátalja.
Aki ott volt a Külhoni Magyar Borászok Egyesületének „Pinceszer” nevű rendezvényén 2019-ben a Duna palotában, ahol minden égtájunk borászai képviseltették magukat, rácsodálkozhatott, hogy micsoda élőhelyet adott nekünk a Fennvaló.
Becsüljük hát meg, és igyuk meg azt, amit terem nekünk, legyen az Garam menti, Dráva-szögi, őrvidéki, érmelléki, egri, badacsonyi vagy szerémségi. Magyar ember magyar bort igyék, miként a mondás tartja. Borbély Zsolt Attila