A dr. Jancsó Árpád út-, híd- és vasútépítő mérnök által létrehozott életmű megkerülhetetlen mindazoknak, akik a Bánság ipar- és közlekedéstörténete, vagy a Béga-szabályozása iránt érdeklődnek, illetve az általa kiadott magyar-román, román-magyar útügyi szakszótár az internetes világ előtti évtizedekben értékes, naponta használt eszköze volt a szakembereknek. A temesvári hidak vagy a bánsági vaspályák építéstörténetét és jellegzetességeit a tőle megszokott olvasmányos, adatgazdag és könnyed stílusban bemutató köteteit alapos dokumentálódás előzte meg, ezért az általa közölt adatok, részletek hitelessége megkérdőjelezhetetlen, forrásértékük nemkülönben.
Dr. Jancsó Árpád igazi temesváriként az utóbbi hat-hét évtized közéleti eseményeinek ismerője, résztvevője, gyökerei mélyen kötődnek térségünkhöz.
– Apai ágon a Bánsághoz kapcsolódó kötődések úgy alakultak ki, hogy az 1940-es évek második felében, a székelyföldi ínséges években ide jött el édesapám kenyérgabonát vásárolni az otthoniak számára. Egyik alkalommal Komlósi József (Jóska bácsi, gyermekként Sóka bácsinak neveztem), az akkori magyar tanfelügyelő meggyőzte Jancsó Mózes tanítót, vagyis édesapámat, hogy áttelepedjen a Bánságba, ugyanis itt nagy szükség volt a magyar tanítókra. Szakképzett tanítóként édesapám akkoriban a Brassói Református Gimnáziumban kapott állást. Az előzményhez tartozik, hogy édesapám húgát még ezelőtt idecsábították, ő Aurélházán tanított a magyar iskolában. Nagynéném néhány év után férjhez ment, és visszatért Székelyföldre. Édesapám viszont itt maradt, és a mai Bartók Béla Elméleti Líceum előd-intézményében, a magyar vegyes tanítóképzőben kezdett tanítani. Kényszerű betegnyugdíjazásáig végig ott tanított. A politikai széljárásnak megfelelően változott az intézmény elnevezése és vezetősége, román- és német tannyelvű osztályokat helyeztek el az iskolában, de mindezek mellett édesapám évtizedekig segítette a magyar gyermekek elindulását a tudományok világában. A mai idősebb nemzedék számos tagja tőle tanulta meg a betűvetés és számolás alapjait.
– Úgy tudom szintén tanító édesanyja igazi bánsági családból származik…
– Anyai nagyapám, vagy három évtizedig Gyéren (Giera) volt iskolaigazgató-tanító a magyar iskolában, egyben a helyi katolikus templom kántori teendőit is ellátta. Ma már nyoma sincs annak, hogy öt-hat évtizeddel ezelőtt Gyéren magyar iskola működött. Andor Ilona, azaz édesanyám ott, majd Csákon, később Temesváron, a román tanítóképzőben (magyar nem volt), majd a Notre-Dame nővérek által fenntartott iskolában tanult, az utolsó két évben német nyelven. Nagyapám elmagyarosodott sváb ember volt. Édesanyám elmondta, hogy a Notre-Dameban nem igazán szívlelték a nem echte német, hanem vegyes családokból származó tanulókat. Érdekes módon édesanyám német nyelvű diplomát szerzett, de soha nem tanított németül. A második világháborút megelőző években a német anyaországgal való szorosabbra vont kapcsolatok hatására, felértékelődött a németség helyzete a Bánságban, ami megnyilvánult az oktatásban, egyházi életben és a közösségi életben is. Az édesanyáméhoz hasonló helyzetben volt barátnője, Riszt Mária, azaz Muci néni, a későbbi Komlósiné, aki régi temesvári családból származott, és magyarként anyanyelvi szinten beszélt németül is. A két barátnő pályájuk legelején, nagy-nagy lelkesedéssel talán másfél évig Majláthfalván tanítottak koszt és kovártély fejében. Muci néni férjhez ment Temesvárra, és édesanyámat is magával hozta. Ő is itt a magyar iskolában tanított, illetve képzett tanerő hiányában több tantárgyat is tanított képesítés nélküli tanárként. A későbbi élsportolót, Balázs Jolánt ő tanította román nyelvre. A román nyelv mellett, a korszellemnek megfelelően oroszt is kényszerült tanítani úgy, hogy naponta bemagolta az anyagot, amit leadott. Ez akkor derült ki, amikor egy Besszarábiából érkezett tanfelügyelő oroszul szólította meg anyámat, aki elmondta, hogy nem tud oroszul, viszont naponta tanulja a nyelvet…
– Dr. Jancsó Árpád önéletrajzában születési helyként a Temes megyei Felsőbencsek (Bencecu de Sus) szerepel. Hogyhogy Bencsek és nem Temesvár?
– Bencseken nagyon gyakori az Andor név, ugyanis az Andor nevű német család különböző ágainak leszármazottai élnek a faluban. Nagyapám sokszor elmesélte, hogy elődei az 1810-es években a Dunán hajóztak lefelé Soroksárig, ahol a Bánságba letelepedni szándékozó telepesek számára az új élet kapujának / németül: am thor/ számító egyfajta elosztópont működött. A család a kapu melett (am Thor) lakott, ebből a kifejezésből alakulhatott ki nemes egyszerűséggel az Andor családnév – állította nagyapám, aki mindig hangsúlyozta, hogy elődei nem németül, hanem svábul beszéltek. Svábok voltak. Bánsági érdekességként említem, hogy anyai ágon a dédszüleim Földeákon éltek, örmény családból származtak, akik Erdélyből telepedtek át az 1740-es években, és vásároltak földterületeket, és nemesi rangot címet az Alföldön. A Széchenyi Könyvtárban levő, 1911-ben kiadott Csanád Vármegyei magyar nemesi családok című kötetben szerepel dédnagyanyám, Földeáki Lukács Ilona és férje Nagy László, aki Budapesten tanulta ki a gabonaőrlést forradalmasító hengermalmokkal kapcsolatos minden fortélyt. A régi malmokat megvásárolta, hengermalmokká alakította át, beüzemeltette majd továbbadta. Így került Felsőbencsekre anyai dédnagyapám, ahol malmot vásárolt és gazdálkodott. A családi históriában fennmaradt, hogy dédnagyapám kizárólag hintóval járt be Temesvárra, mert a vonatot büdösnek tartotta! Az országhatárral kapcsolatos villongások ideje alatt, kántor-tanító nagyapám Gyérről családjával együtt Felsőbencsekre menekült szüleihez. Házat épített, és mivel nagyon értett a szőlőtermesztéshez, és finom borokat készített, szőlőművelésbe kezdett. Olyan jó bort készített, és az általa készített borok nagy részét a Gyér melletti Tolvádon élő nagybirtokos Gyertyánffy család vásárolta meg. A háborút követő zavaros években Bencseken éltek. Az nem volt könnyű, mert például volt olyan időszak, amikor nagyapám nem kapott fizetést. Várandós édesanyám a babakelengye összeállítása érdekében utazott haza szüleihez Bencsekre, én kissé türelmetlennek bizonyultam, és a vártnál jó két héttel hamarább voltam kíváncsi erre a világra. Mivel abban az állapotban képtelenség lett volna édesanyámat Temesvárra szállítani, úgy Felsőbencseken láttam meg a napvilágot 1954. március 14-én. De mindenképpen temesvárinak tartom magam, itt éltem végig, és nem is vágyom el innen.
– Édesapja osztályába került iskolába?
– Nem is merült fel más iskola lehetősége, természetesen a „misszióban” kezdtem el az iskolai tanulmányaimat. De nem édesapám osztályában. Szemléletes a kor hangulatára, a tanítókat övező tekintélyre, hogy a méltán óriási elismerésnek örvendő Hrivnyák család, Hrivnyák Zoltán ügyvéd és Ilona asszony három gyermeke közül a legkisebb, Hrivnyák Gábor az iskolakezdést megelőzően hetekig rimánkodott édesanyjának, hogy bárhová, csak ne Mózsi tanító bácsihoz írassa! Mert valami miatt félt édesapámtól. Néhány év elteltével gyakran eljött hozzánk Ferencz Csaba / Ferencz Valéria fia, a későbbi Temes megyei RMDSZ-elnök – szerk. megj./ kollégájával együtt „mindent megbeszélni” a tanító bácsival.
– Milyen volt akkoriban a magyar iskola?
– Akkoriban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a magyar gyermek a magyar iskolába, a román, a románba, a német a németbe járjon. Valahogy nem is lehetett másként elképzelni sem. Mintegy huszonöten igyekeztünk elboldogulni a betűkkel és számokkal Wagner Panka tanítónő irányítása mellett. Ötödik osztálytól Vásárhelyi tanár, a „tati” tanította a számtant, meg a francia nyelvet. Általa szerettem meg a francia nyelvet. Fizikát Siska Erzsébet tanított… Kocsi Hédi nénire is szeretettel emlékszem, ő volt a román nyelvszakos tanárunk. Árpád nevű fiát, édesapám tanította. Hasonlóképpen egykori magyar tanáromra, Péter Dezsőre, meg Fulda Ilona tanárnőre. Nagyon jó hangulat volt az iskolában, a román és a német osztályokkal nem zavartuk egymást. Péter Dezső tanárunk rendszeresen szervezett táborokat, és szenvedélyesen tanított, a Petőfi és Adyval kapcsolatos anyagot például hónapokig tanultuk. Nagyváradiként Adyt különösen szerette. Az az igazság, hogy a líceumban sokáig abból „éltem”, amit Péter tanár úrtól, a „Petyó”tól megtanultam. Tanáraink végig arra törekedtek, hogy az iskola ne csak a tudást, hanem védelmet is nyújtson számunkra. Mivel nyolcadik végén úgy éreztem, hogy változásra, nagyobb szabadságra van szükségem, Sándor Misi osztálytársammal és padtársammal együtt a mai Loga Líceumban működő magyar líceumba jelentkeztünk kilencedik osztályba. De mehettünk volna a 10-es számú / ma Colegiul Banatean/ iskola magyar tagozatára is, mert akkoriban két magyar tagozatú líceum volt Temesváron.
– Nagy volt a versengés akkoriban?
– Igazi verseny volt, és nem volt könnyű bejutni a kiválasztott osztályba. Esetemben biztos, ami biztos, szüleim Pali bácsihoz / Fulda Pál egykor híres matematikatanár – szerk. megj./ küldtek gyakorolni a matematikát. Román órára édesanyám egyik kolléganőjéhez, Manoilescu nénihez jártam, mert szüleim úgy gondolták, hogy szükséges többet gyakorolnom a nyelvet. Nem emlékszem már, hányan voltunk egy helyre, de én sikerrel vizsgáztam. Most már elmondhatom, hogy borzalmasan féltünk Kardos Dalma tanárnőtől, aki a román nyelvet tanította. Négy éven keresztül az „okos fiúkra”, a „Jancsó, a Toró, a Puhala, a Patakira” összpontosított, és az évharmad utolsó óráján bizony jól lehúzta rólunk a keresztvizet. Nagyon aktív volt, rendszerint szervezett találkozókat írókkal, színészekkel vagy közéleti személyiségekkel. Az érettségi vizsgát követően, a dolgozatomra vonatkozóan elmondta nekem, idézem „…Árpikám, megsirattál engem!”, azaz könnyekre fakadt dolgozatom olvasása során. Ez számomra óriási elismerés volt. Fulda Pál tanár úrral is „megjártam”, ugyanis kilencedik osztályban jól teljesítettem, erre a következő években, az érettségi vizsgáig, folyamatosan rajtam tartotta a szemét. Amit nem bántam meg, mert műszaki egyetemre jelentkeztem, ahol némi matekot csak kellett tudni. Szép emlékű Soós Márta fizika szakos tanárnő bevallottan nem kizárólag tanárnak, hanem nevelőnek is bizonyult. Amikor kiadta például az ukázt, hogy másnap színházba megyünk, akkor akár tetsztett, akár nem, mindannyian részt vettünk a színházi előadáson. Tácsi Erika magyar szakos tanárnőhöz egy különleges történet kapcsolódik: egy szülői értekezleten a tanárnő nagyjából ezekkel a szavakkal üdvözölte édesapámat, idézem „… végre megismerhetem legjobb diákom édesapját.” Gondolom, nem kell tovább ecsetelnem édesapám büszkeségét, amit csak fokozott, hogy tizedikben, Kolozsváron megnyertem a magyar tantárgyolimpiát / országos tantárgyversenyt – szerk. megj./.
– 1971-ben alakult meg a „misszió” épületében a mai Bartók Béla Elméleti Líceum elődje, a 2-es Számú Matematika-Fizika magyar tannyelvű Líceum. Ebben óriási szerepe volt Tácsi László tanfelügyelőnek.
– Két évet jártam ebben az iskolában, azaz visszakerültem egykori iskolámba. De mi, a nagyok, nem igazán foglalkoztunk a kicsikkel, a kisebb osztályokba járó kollégáinkkal. Nagyon érdekes volt, hogy akkoriban a líceum utolsó évében, igazi egyetemi hangulat uralkodott az iskolában, a tanárok felnőtteknek tekintettek, elkezdtek magázni bennünket. Nagy volt a lelkesedés az iskolában, jeles tanulóként, én minden lehetséges önképzőkörben benne voltam, a sportot kivéve, ezzel párhuzamosan készültem az érettségi vizsgára, amelyen sikerült a tízest megszereznem.
– Miért választotta a temesvári Műszaki Egyetemet?
– Akkoriban minden „okos fiú” a Politechnikán szeretett volna továbbtanulni. Főként a villamosmérnöki kar volt felkapott, mindenki oda szeretett volna bejutni. Akinek bejött a magolás, az orvosi egyetemre jelentkezett. Brutális körülmények voltak ott is, óriási volt a verseny, szinte szószerint kellett bemagolni a tankönyveket. Dr. Klepp Ferenc professzor úr volt az érettségi bizottság elnöke, a dolgozatok elbírálását követően mondta, hogy az akkori végzősök közül nekem biztos esélyem van a villamosmérnöki karra bekerülni. Ezzel szemben kollégáim közül egyedül nekem nem sikerült! Első gondolatom az orvosi volt (ha nem kellek a Polin, majd megmutatom, hogy kellek az orvosin) az őszi vizsgaidőszakra maradtak betöltetlen helyek, gondoltam hátha sikerül. Hamar rájöttem, hogy nem nekem való a magolás. Elvonultam a hegyekbe, aztán meg a tengerpartra, azaz semmit sem tanultam az őszi vizsgaidőszakig. Édesapámmal tanácskoztam, viszont az ismert körülmények miatt, ő nem javasolta az építőmérnöki szakot, de az út-, híd- és vasútépítő karban látott fantáziát. A tervem az volt, hogy másodévben, vagy amikor lehet, átiratkozom a villamosmérnöki karra. Még most sem igazán tudom miért, de maradtam az építőipari kar út- és vasútépítő mérnöki szakán. Talán azért, mert nem szerettem volna egy olajszagú, huzatos gyárcsarnokban leélni az életemet. Mert villamosmérnökként ez várt volna rám. Sajnos el kell mondanom, hogy a líceumi képzéshez viszonyítva, az egyetemi oktatás szintje jóval alacsonyabb volt. Az anyag átadása szinte kizárólag tollbamondásos alapon történt, ami alaposan behatárolta a lehetőségeket, az együttműködést diák és tanár között. Végül is majdnem tízessel fejeztem be mérnöki tanulmányaimat, és lettem út-, híd-, és vasútépítő mérnök. Temesváron kezdtem mérnöki pályámat, majd később Nagyszentmiklósra kerültem telepvezetőnek. Mintegy hatvan ember irányítása és rengeteg feladat hárult rám. Sajnos a továbbiakban viszonylag keveset hasznosíthattam az egyetemen tanultakat, ugyanis a szakmán belül hangsúlyosan adminisztrátori munkakörben tevékenykedtem leginkább. Pár érdekesebb munka is volt, például én terveztem 1990-ben a Nagycsanádtól az országhatár irányába vezető út korszerűsítését. (folytatása következik)


25 Jan 2025
Írta admin
0 Hozzászólás