„Az örökség fogalma a múltból nő ki, meghatározza a jelent és jelentéssel ruházza fel azt, amit a következő nemzedéknek átadunk. Ebben az értelemben nemcsak ablak a történelmünkre, hanem kapu is a jövőbe.” / Bogyai Katalin UNESCO nagykövet/

Épített örökségünk a Temesközben címmel jelent meg a Bánsági Magyar Értékekért Egyesület által kiadott 18 helytörténeti tanulmányt tartalmazó kötet. Elegáns és igényes kiadvány a 12 helyi szerző munkáját egybegyűjtő könyv, szépek a képek, pontos, megbízható, forrásokat feltüntető, gondozott, izgalmas és érdekes olvasmány minden egyes megjelentetett szöveg. Örömmel olvastam, bár be kell vallanom, a kisebbségi létünk egy évszázados múltját meghatározó fájdalmas ki- és megfosztottság veszteségélményével is szembesültem. Leginkább azt éreztem, hogy a megmaradt, helyenként a csodával határos módon megőrződött épületek, arborétumok, füvészkertek, ipari létesítmények nem a mi örökségünk, inkább csak annak múló emlékei, kizárólag a történelmünkre nyíló ablakok, mert már csak a gondjuk és a történeteik a mieink. De azokat mindenképpen ismernünk kell, hátha mégis lehet még belőlük jövőbe nyíló kapu.
Annak sem örültem maradéktalanul, hogy a könyv támogatói közt szereplő Temes Megyei Tanács, azaz a megyei önkormányzat, ragaszkodott ahhoz, hogy a címlapon olvasható legyen a román nyelvű megjegyzés, elhatárolódás, pontosítás: A kötet tartalma nem képviseli, nem tükrözi minden esetben a Megyei Tanács hivatalos álláspontját. Persze nem ismerem a megyei tanács hivatalos álláspontját, de sejtem, gyanítom, hogy másként látjuk a helyzetet, másként értelmezzük a tényeket és a történeteket. Egyik nagyrabecsült szerző figyelmeztetett is, hogy a nézőpontom egyoldalú, kissé talán elfogult, hiszen lehetne ezt úgyis nézni, felfogni, értelmezni, hogy a támogatók nyitottak, elfogadóak, toleránsak, nagylelkűek, még arra sem sajnálják a pénzüket, amivel nem értenek egyet. El kell ismernem, ez eszembe sem jutott, az viszont igen, hogy mennyivel elegánsabb, nagyvonalúbb megoldás lett volna, ha nem kürtölik világgá egyet nem értésüket, hanem rábízzák az olvasókra, gondoljanak, amit csak akarnak, talán még arról is, hogy mi lehet a megyei tanács hivatalos álláspontja, hogy az épített örökség megőrzésére tett erőfeszítéseikről ne is essék szó.
A feltételezett román-magyar nézőpontok azonosságát és az együttműködést csupán egyetlen írás tükrözi és igazolja, a Bánsági Nemzeti Múzeum két történésze, Daniela Tanase- Kopeczny Zsuzsanna Az egresi ciszterci apátságról szóló tanulmánya, amely a 12. századba kalauzolja olvasóit. A többi tanulmány többnyire a 20. századi impériumváltás törésvonalát, következményeit, veszteségeit idézi, méri fel, veszi számba tényszerűen, s ezek révén szembesülhetünk az épített örökségünkhöz kapcsolódó nagyszerű, nagytudású, alkotó emberek gyakran tragikus sorstörténetével.
Bodó Barna Fák és cserjék üdítő világa: Bázos című írásában olvashatjuk, hogy Brassai Sámuel átengedi füvészkertje tulajdonjogát az egyetemnek, a szerződésben feltételként kiköti, hogy az egyetem 50 évig vállalja, hogy nem hagyja elpusztulni a rábízottakat. Ez az előrelátás, biztonság, a felelősségvállalás bizonyossága tűnt el huszadik századi múltunkból és huszonegyedik századi jelenünkből. A bázosi arborétum történetét feltáró tanulmány egyik mondatát idézem: „Nem egyszerű tisztán látni”, s ez igaz, nemcsak Ambrózy Lajos százszobás kastélyának eltűnése de az arborétum jelenének vonatkozásában is. Szekernyés Irén a lovrini Lipthay-kastély és a természettudós báró történetét rajzolja meg, ahogy Miklósik Ilona a Karátsonyi-kastélyét és tulajdonosáét, mindkét esetben az impériumváltás következménye, hogy a tulajdonosok elvesztik hazájukat, rangjukat, vagyonukat, otthonukat, s a haladás és gazdasági fejlődés szolgálatát felvállaló egykori álmaikat is. Nem olvashatjuk megrendülés nélkül Páll György élettörténetét sem, amellyel Szekernyés János Főgimnázium a Vársíkon című írásának A Magyarság őrállói című fejezetében szembesülünk. Páll György a bűnügyi osztály referenseként olyan kommunisták letartóztatásában vesz részt, mint Kun Béla vagy Rákosi Mátyás. Másrészt a Temesvári Hírlap szerkesztője, ügyvédként tizenegy évig az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának főtitkára, a Magyar Ház Rt. ügyvezetője, aki Jakabffy Elemérrel közösen megírja A bánsági magyarság húsz éve Romániában című ta-nulmányát. Mindezért nem kívánatos személlyé nyilvánítják, majd kiutasítják az országból. A kisebbségi sors egyik következménye, hogy az intézmények, a közigazgatásban és államigazgatásban használt fogalmak neve kikopik, eltűnik a szókincsünkből. A helytörténeti írásokban megjelenő szavak, nevek, fogalmak már hangzásukkal is egy letűnt-eltüntetett világot is újrateremtenek. A kötetben egy igazán érdekes és értékes oktatástörténeti körkép rajzolódik ki. A szavakat ízlelgetve olvashatunk az erdőőri szakiskoláról, a Sörgyár fasori tanítóképzőről, az Állami vagy a Kegyesrendi Főgimnáziumról. A hűségről és a reményről tanúskodik az a felirat, mely szerint 1918-tól 1924-ig ideiglenesen Tatán működik a Temesvári Erdészeti Szakiskola.
A szomorú történetek mellett inkább csak izgalmas, érdekes és figyelemre méltó, hogy a mai Carmen Sylva Pedagógiai Líceum emblematikus épülete a magyar nőnevelés érdekében épült, s igazgatónője, Mársits Rozina a női emancipáció élharcosa volt, igazi feminista. 1901-ben A 20. század asszonya címen írt tanulmányt. Hite, reménye és magabiztossága lenyűgöző, ki az, aki ma meg merné kockáztatni, hogy elképzeli és felvázolja a 21. század asszonyának képét, legfeljebb egy scifi-forgatókönyvben lenne erre esélye. Mársits Rozina idejében száz szegény gyermek ellátásáról és étkeztetéséről gondoskodtak az intézményben. Az igazgatónőt kiváló munkája elismeréseként 1912-ben a kolozsvári nőneveléssel bízzák meg, s ezt el is vállalja.
Csodás történeteket olvashatunk a papnevelő intézet freskóinak megmeneküléséről, s örülhetünk annak, hogy még mi is láthatjuk 1995 óta Nagy Sándor Nyolc boldogság című üvegfestmény-sorozatának darabjait a temesvári római katolikus püspöki palota emeleti folyosóján. Jó érzés volt olvasni Pataki Zoltán Temesvár vízierőműve című írását a ma is látható turbinákról, a kitűnő fotók közül pedig egy a könyv borítóján látható. A kötetben olvashatunk a most még álló dohánygyárról, a Székely László építette közvágóhíd egyre fogyatkozó épületmaradványairól, a köztemetők jeles sírjairól, pusztuló vízimalmokról és mauzóleumról. A Bánsági Magyar Értékekért Egyesület tanulmánykötete Bodó Barna szerkesztésében került az olvasók elé, elegáns és értékes olvasmány, igényes, szép könyv, amelyre illenek Derrida szavai „Az örökség: felelősség”. Mindenkinek ajánlom. Ennek jegyében írta meg szerintem tanulmányát a 12 szerző, s ennek jegyében adhatjuk tovább mi is a történeteket, s hisszük, amit a szerkesztő is állít:” A korábban kényelmetlennek tartott igazságok kimondhatóak.”

Mészáros Ildikó