Sport. Nem önmagában, hanem társadalmi jelenségként. Maradjunk a saját világunkban. Látjuk, a sport szerepe változik. A diktatúra idején a sport lehetőség volt a megmutatkozásra, a sikerre – mondhatni az egyetlen kitörési lehetőség a polgár számára. Ismert történetek sorolhatók. A kommunista idők kisebbségi magyar sportolója dilemmák forrása volt, hiszen azon időkben a nemzetközileg sikeres sportoló mivel egy országot képviselt, bizonyos helyzetben a nemzeti felsőbbrendűségnek volt a kifejezője. Nem egy esetben magyar sportoló nevét klubja, sportvezetők román hangzásúvá alakították. Olykor vastagon belekeveredett az ideológia is, ennek volt (szomorú) megnyilvánulása a kelet-német atlétikai és úszócsoda. Akkor is tudtuk: a nyugatnémet/kelet-német versenyben a keletiek a sportfölény megszerzését intézményesített doppingolással kívánták elérni.
Szóval a sport, mint értékmérő. A sport megmutatja: mit érünk. Mit érünk helyi, országos, nemzetközi kontextusban. A sport egyben a valahova tartozás, a hazafiság világítótornya is. Lehet, kontextuálisan, a felsőbbrendűség kifejeződése, és lehet politikai eszköz: lásd az olimpiák bojkottját itt is, ott is (Moszkva, Los Angeles).
A sport ellentéte is lehet önnön lényegének. Vannak tények és vannak kérdések, dilemmák. Elképzelhető-e, hogy az a sport, amely a nemzetközi szinten nemzetek örök versengésének a színtere, megmaradjon csak ezen a szinten? És a régiók? És a megyék? És a városok? Temesvár és Arad „örök” rivalizálása hova teendő? Vagy vegyük Bánságot és Erdélyt? Hogyan is mondja a (román) mondás: Banatul fruncea, Ardealul mintea. Magyarul ezt jelenti: Bánságban az erő, a bátorság, Erdélyben az ész. Belemehetünk boncolgató találgatásokba, de minek. A lényeg: verseny minden szinten van. Verseny a közigazgatás alacsonyabb szintjein is létezik – falvak is versengenek egymással. És a verseny legbékésebb formája a sport.
Vagy nem?
Egykori osztálytársakkal beszélgetünk arról, hogy a bírók mintha a „székely” csapatok ellen fújnának a focipályán. Nem szeretik, hogy egyik csapat neve Csíkszereda, a másiké Sepsi. A Hermannstadt elmegy. Az nem zavar, a magyar név igen. Kimondatlanul is. És van erre egyfajta helyi válasz: székely szimbólumok a nézőtéren. Meg himnusz, a székely.
Kérdezi egyik, életét sportedzőként leélt osztálytárs: kinek jó ez? Miért kell a sportban kihangsúlyozni nemzeti identitáselemeket? Csendben kérdi, nyugodtan, mintha ellensúlyozni szeretné a kérdés súlyosságát. Mintha önmagát kérdezné. Nem válaszolunk, hümmögés sincs, csak néma csend… És hozzáteszi: szerinte nem kellene…
Nem kellene, mert feszültség ébred – ez lehetne a mondat befejezése. Dilemmázom, mit mondhatnék annak a jó sporttanár osztálytársnak, barátnak, aki országos szinten is jegyzett eredményeket ért el személyesen is, tanítványaival is? Mondjam neki azt, mennyire büszkék voltunk rá, hogy országos versenyekről hozott kis városunkba díjakat? Mondjam azt, hogy mennyire fontos volt kiemelkedni a helyi világból és megmutatni, mi is létezünk? A sportban is. Mekkora dolog, hogy női kosárlabdában egy székely város csapata sorozatban nyeri a bajnokságot…
Azt kellene mondanom, hogy a feszültség azért alakul ki, mert a kisebbségi helyi világ nem lehet önmaga. Egy oltyán város vígan ünnepelheti a régió sportsikereit, buzdítania is szabad a helyi büszkeség részét képező szövegekkel, lózungokkal – de a kisebbségi ezt ne tegye. Ha a feszültségre, az okozható kárra magyar sportolót érő vagy célponttá tévő atrocitásokra gondolok, akkor valóban, kerülni kell(ene) az ilyen helyzeteket. Lugoson is volt ilyen. De ha az jut eszembe, mert a logika ide vezet, hogy ezzel magunkat másodrendű állampolgárokká tesszük, elfogadjuk, hogy amit a többségnek szabad, az a kisebbségnek tilos akkor azt kell mondanom: nemzeti hovatartozás dolgában, a szimbólumok használatát illetően mindenki egyenlő. Nincsenek, nem lehetnek egyesek és kettesek.
Tudjuk, rejtve sok minden történik. Egy példa: a Sepsi OSK játszik egy moldvai focicsapattal. A riporter közvetít: a moldvaiaknak ez is sikerül, meg az is, egészen jól szaladnak, jól adogatnak – s aztán felkiált a riporter: góóól. A Sepsi rúgta a gólt, miközben a riporter végig a másik csapatról beszélt. Mert neki az a fontos.
Az ilyen, háttérben megnyilvánuló diszkrimináció is sért, s ha a székelyből/magyarból feltör ilyenkor a nemzeti hovatartozás öröme vagy sóhaja – ne csodálkozzunk.