Interjú Bölöni Lászlóval

Bölöni László szülővárosában, Marosvásárhelyen október 20-án tartották a díszbemutatóját a Bölöni – Az erdélyi legenda című dokumentumfilmnek, amely Magyarországon november 6-tól látható a mozikban, Romániában pedig november 21-től lehet majd megnézni. November 5-én premier előtti közönségtalálkozós vetítést szerveztek Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban, ahol a főszereplő, Bölöni László, illetve az egyik rendező, dr. Kollarik Tamás is jelen volt, ráadásul a vetítés után mindketten válaszoltak a Nemzeti Sport főszerkesztőjének, Szöllősi Györgynek a kérdéseire. Az erdélyi labdarúgás legnagyobb alakja játékosként és edzőként is kiemelkedő teljesítményt nyújtott: például 1986-ban – egyetlen magyarként – a magasba emelhette a Bajnokcsapatok Európa-kupáját a Bukaresti Steaua színeiben, a 2001–2002-es idényben – már edzőként – a bajnoki címig vezette a Lisszaboni Sporting csapatát, ugyanakkor ő fedezte fel az ötszörös Aranylabdás Cristiano Ronaldót is.
Bölöni Lászlóval a premier előtti közönségtalálkozós vetítés másnapján készítettem interjút; először 2009 decemberében, az Erdély TV Félidő című magazinműsorában beszélgettem vele.

– Hogyan lehet bírni az egymást követő interjúkat, közönségtalálkozókat?
– Nekem azt mondták a filmesek, hogy ezzel jár, tehát arra gondoltam, eleget teszek ennek; és maga a futball is hozta az állandó készenléti állapotot, mindenre fel kellett készülni. Ha otthon vagyok, Romániában, könynyebb, mert ott sokkal többen ismernek, mint itt. Azóta vagyok fáradtabb, amióta Magyarországon tartózkodom, mert egyik esemény gyorsan követi a másikat, de hozzászoktam az ilyen dolgokhoz. Itt egy kicsit jobban oda kell figyeljek a pihenésre, ennyi az egész.
– Nem lehetett könnyű Önnek a premier előtti közönségtalálkozós vetítés sem, ugyanis aznap reggel hunyt el Jenei Imre, aki vezetőedzőként BEK-győzelemig vezette az Ön által is erősített Steauát 1986ban…
– Nem volt könnyű nap, de én igazán nem számítok egy ilyen pillanatban, hanem Imrének a családja, és maga Imre, ők a fontosak. Azért Imrézem, mert szeretném, ha tudnák az emberek, hogy ő egy kitűnő edző volt. Egészen eltérő eszközökkel dolgozott, mint a mostani edzők nagy átlaga. Egy rendkívül pozitív ember volt, aki valóban szerette a játékosait, és ezáltal úgy tudott velünk bánni, mint egy megértő szülő. Én négy évet dolgoztam vele a Steauánál, egymással szemben laktunk tulajdonképpen, ő a 109-es, én a 110-es szobában. Sok időt töltöttünk együtt, tegező viszonyban voltam vele, barátok voltunk, és épp ez a baráti viszony tett a vállamra még nagyobb felelősséget. Na, ezzel Imre kitűnően tudott bánni. Egy olyan ember ment el, aki nagyszerű volt a mindennapi életben, és igazán kivételes értéket képviselt az öltözőben. Nyugodjék békében!
– Most nehéz lesz visszakanyarodni az Önről készült dokumentumfilmhez, de muszáj megtennem… A premier előtti közönségtalálkozós vetítésen tapasztalt vastaps mintha azt bizonyította volna, hogy Budapesten sem ismeretlen Bölöni László…
– Azért megsúgom azt, hogy sok erdélyi volt a teremben, ők természetesen követtek, többet tudtak rólam, mint az itteni lakosok. Nagyon remélem, hogy az ilyen találkozások – mint amilyen a két legutóbbi is volt – valamennyire elterjesztik a hírt, és általuk jobban megismer a magyarországi közönség is.
– Ha egyszerű nézőként követte volna a dokumentumfilmet, milyen kép alakult volna ki Önben Bölöni Lászlóról?
– Inkább úgy közelíteném meg a kérdést, hogy milyennek látom én magam benne… Szerintem az a kép jön vissza, hogy az ember mi által tudja valahogyan megoldani az eléje tornyosuló vagy az előtte hirtelen megjelenő akadályokat. Majdnem fél évszázada élek nyugaton úgy, hogy sohasem szakítottam el a szülővárosomhoz rögzítő kötelékeket, mégis nehéz talpon maradni ott. Erősnek kell lenni, bírni kell a gyűrődést, és néha kompromisszumokat kell kötni. Tehát el kell vállalni ezeket, legalábbis annak, akinek annyi vagy csak annyi – és nem álszerénység ez – tehetsége van, mint nekem. Feltétlenül munkával, áldozathozatallal, illetve gyíkpolitikával jár, mert hamar fel kell fedezni a veszélyeket. Én azt hiszem, szép átnézni a határokon, hogy mi van ott, de nagyon nehéz, nehogy azt higgyük, hogy mindenhol kolbászból fonják a kerítést.
– Melyik nyugati országban volt a legnehezebb?
– Most olyat fogok mondani, amit valószínűleg nem hisz el az olvasó… a legnehezebb dolgom Monacóban volt. A kalandozások során mindig fontos, hogy milyen az eredmény a pályán, mert az a mi édes „kábítószerünk”; nehogy valaki félreértsen, ezért teszem idézőjelbe a kifejezést. De Monacóban borzasztó nehéz volt, soha nem dolgoztam annyit az eredmény érdekében, mint ott. Rengeteget szenvedtem. Azt hiszem, tizenöt percig voltam igazán boldog: a lányom meglepetésjegyet kapott egy helikopterre, azzal hozták Nizzából Monacóba, és tudtam, hogy örül. Akkor boldog voltam, a többi csupa kínlódás volt. Megtörténik, hogy az ember azt hiszi, a mennyországba lép be, aztán az a pokol.
– És hol érezte igazán jól magát?
– Több helyen előfordult, de mindenképpen Bretagne volt az első helyszín, ahol kialakult egy háromszög – itt gondolok a klubelnökre, a klub technikai igazgatójára és jómagamra, az edzőre –, amely olyan erőt képviselt, hogy nem számított, ki a balhátvéd, a középcsatár, hiába érkeztek támadások, a hátulról jövő mendemondák, amelyek eljuthattak a tulajdonoshoz – rendkívül kemény ember volt –, szembe tudtunk szállni, mert igazán védtük a klub, a csapat érdekét. Ilyen csak úgy történhet meg, ha nem vagy egyedül ebben a harcban, és én nem voltam egyedül ott.
– Visszatérek az időben a Romániában eltöltött időszakhoz, a labdarúgó-pályafutásához. Miben voltak mások Önök, mint például a mai futballisták? Mostanra – mondhatni – iparággá fejlődött a labdarúgás, de akkoriban mintha családként tudtak volna együttműködni.
– Van valami ebben a család szóban, de azért mi sem voltunk igazán amatőrök, mint ahogyan ezt a kommunista világ hirdette, és azért mentünk egyik csapattól a másikig, mert többet kértünk és kaptunk, több esély volt a sikerre, több utazási lehetőség adódott, tehát előnyökért igazoltunk át mi is, jól megfizették, természetesen az akkori időkhöz képest. És amikor én voltam fiatal Romániában, játékosként, rólunk is azt mondták, hogy hát a mai fiatalok, és blamálták a hosszú hajunkat, a hangos zenét. Most nem akarok abba a tévedésbe esni, hogy ítélkezzem a mai fiatalok fölött… Igaz, hogy jelenleg minden téren gyorsabban zajlik az élet – a futballban is –, ugyanakkor rendkívül fontos az, hogy a fő „tulajdonos” idézőjelbe teszem ezt –, vagyis a tévé tulajdonképpen színházzá teszi a labdarúgást. Kulcsfontosságú az is, hogyan jelennek meg a játékosok, mi látható róluk a tévében, a hírekben, a TikTokon, mit mond róluk a Facebook… ez abban az időben nem létezett. Mindezek rendkívül felgyorsították és megváltoztatták a mai játékosok viselkedését, mert erre is kell gondolniuk. Azt hiszem, nem állok messze a valóságtól, amikor azt mondom, hogy minden egyes játékos most a profikra gondolok, arra a szintre, ahová szerencsém volt abban az időben eljutni –, valójában egy magánvállalkozás, amelyben ő a munkás, a technikai igazgató, a vezérigazgató, a tulajdonos, és ezzel a „vállalkozásnak” – elsősorban a játékával, ugyanakkor a viselkedésével és mindazzal, amit ma a média jelent – számolnia kell. Ebben a rohanó világban feltétlenül fenn kell maradjanak; mi is fenn kellett maradjunk, de más eszközökkel. Most jóval több eszköz van a maiak kezében, és meg kell tanulniuk bánni ezekkel.
– Miért javasolná az embereknek, hogy megnézzék a filmet? Annak ellenére, hogy először nem akart beleegyezni a forgatásba.
– Azért nem akartam, mert megijedtem attól a kérdéstől, amelyet feltettem saját magamnak: „Miért választanak engem, és mi lesz ennek a filmnek a mondanivalója, rajtam keresztül mit üzen majd ez a film azoknak, akik kíváncsiak lesznek rá és megnézik?” Aztán többször is egyeztettem a rendezőkkel, és elvállaltam. Nehogy valaki egy egyszerű futballfilmre gondoljon, itt nem arról van szó, hogy szalad a játékos, belerúg a labdába, aztán veszekedik a bíróval, vagy a közönség felé tapsol, esetleg örül egy gólnak, egy jó passznak. Ez is ott van a filmben, de mindenekelőtt benne van az a küzdelem, amit meg kell vívnod azért, hogy talpon maradj, és ne csak talpon maradj – kicsikét dicsekszem most –, hanem egyenes derékkal maradj talpon. Azt hiszem, ez a fő üzenet, és az is benne van, hogy sokszor idealizálnak minket az emberek, a nézők. Igyekeztem úgy élni, hogy közben egyszerű ember maradtam; néha én is túlléptem a határt, de azért nem szálltam az egekbe, láttam az élet egyszerű problémáit – még akkor is, ha nem feltétlenül engem sújtottak –, és ott segítettem, ahol tudtam, természetesen elsősorban a családom érdekében, de néha úgy éreztem, hogy ezt mások érdekében is meg kell tenni. Körülbelül ezek a gondolatok vetődnek fel a filmben. És azt hiszem, érdemes megnézni, mert ezáltal engem is valamivel jobban megismernek az emberek, de lehet, hogy még a fiatalokat is elgondolkodtatja. Rájöhetnek, hogy ilyen gondokkal, problémákkal ők is találkozni fognak az életben, aztán a könnyű megoldást választják, hogy megkerüljék ezeket, vagy pedig szembenéznek velük és megoldják. Mindenki választ a két lehetőség közül… ő maga.

Bölöni László a román labdarúgó-válogatott színeiben száznyolcszor lépett pályára, és huszonöt alkalommal talált be a kapuba, ugyanakkor ő volt az első romániai futballista, aki több mint százszor szerepelt az együttesben. 2000–2001-ben, a román válogatott szövetségi kapitányaként nyolc győzelmet, két döntetlent és három vereséget ért el az alakulattal. 2025 januárjában ő kapta meg a Magyar Sportújságírók Szövetségének (MSÚSZ) Életműdíját Budapesten, Az Év Sportolója Gálán. A köszönőbeszédében egyebek között ezt mondta: „Megható ez a fogadtatás. Saját pályafutásomra visszatekintve úgy érzem, egy időben tudtam becsületes magyar ember lenni és korrekt román állampolgár. A magyar színeket sohasem képviselhettem, de azért valamit talán tettem értük. Azt, amit génjeimmel, a neveltetéssel sikerült elérnem. Hogy az o betű felett ott maradjon a két pont.”
A következő lapszámban újabb interjút lehet majd olvasni a film kapcsán, ugyanis a közönségtalálkozóval egybekötött vetítés előtt sikerült megszólaltatni dr. Kollarik Tamást, a dokumentumfilm egyik rendezőjét.

Ferencz Melánia