A román-magyar határ mellett fekvő Nagyvarjas 1967-ig 248 házas színtiszta magyar falu volt – írta a helyi napilapban kö­zölt lírai vallomásában Nagy István fizikatanár, a nagyvarjasiak világtalálkozójának egyik ki­ötlője. Ikertestvérével, Antal­lal együtt gyoroki születésűek, de egész gyermekkoruk, ifjúságuk az akkori közigazgatási rend­szer szerinti Arad rajon Tor­nya község Nagyvarjas településéhez köti őket.
Mint a községközpont iskolájának egykori tanára hozzátenném: erős kéttanerős, 40-50 fős iskolával, nagy létszámú óvodával rendelkezett. Az V. osztálytól a tornyai iskola bentlakásába kerültek. Minden szombat délben, az utolsó tanóra és az ebéd el­fogyasztása után 20-25 diák in­dult haza a községközpont is­kolájából kerékpárral, rossz idő esetén a téesztől utánuk küldött szekéren.
A fentebb említett lírai vallomás szerint amolyan csendes, nyugodt oázis volt a modernizálódó világban. Ez a világ mindössze egy negyedszázad alatt összeomlott: a falu elöregedett, fiataljai elvándoroltak, lakossága kicserélődött. Egyetlen em­ber­öltő elég volt arra, hogy felszámolódjon az iskola, hogy az utcán egyre ritkábban hallatsszon a magyar szó. És már épül a többségi lakosság temploma.
A faluból elszármazott két ér­telmiséginek, a már említett Nagy Istvánnak és a sarkadivá vált Szabó Istvánnak támadt az ötlete: megszervezni a nagyvarjasiak világtalálkozóját. A helyben maradtak közül Szénási Sándor és Pintér András állt be a (fő)szervezők közé. A felhívást szertekürtölték a világhálón, meg­jelent a médiában. A felhívásra érkezett annyi biztató vá­lasz, visszajelzés, hogy a szervezők optimistán várhatták a találkozó szombatját.
De mit jelent egy ekkora te­lepülésnek egy ilyen találkozó?
Mindenekelőtt azt, hogy is­mét (mint azelőtt minden templombúcsúkor, egyházi ünnepeken) kicsinek bizonyult a falu temp­loma azon a hálaadó szentmisén, amelyet György Zoltán nagyiratosi plébános celebrált szombat délután. Prédiká­ció­jában az ilyen rendezvényeknek óriási szerepét a nemzetiségi, nyel­vi, keresztényi együvé tartozás érzésének erősítésében. A közös emlékek felelevenítésében. (Ne hagyjátok a templomot! – hangzott a délután folyamán el a költői intelem az otthon maradottaknak. Mert az is­kola már elment!)
Az alkalomra jelent meg Nagy István és Szabó István Nagyvarjasi harangszó című könyve. A több mint 350 oldalas kiadványba bekerült Szabó Ist­ván­nak a falu mindennapjait felelevenítő, 1970-es évekig rendszeresen feljegyzett memoárja, Nagy Istvánnak vallomása és összeállított statisztikai kimutatásai a faluról, téeszről, iskoláról-óvodáról. Emellett Oláh Ro­zá­lia, Antal Hajni, Lelik Anna lírai emlékei a barátokról, iskoláról.
Az iskolaudvaron összegyűlt száznál több érdeklődőnek Irhá­zi János közíró ismertette a ki­adványt, ő szólaltatta meg a szer­zőket a hallgatóság előtt. A könyvben szereplő fejezetcímet idézve tette fel mindegyiküknek a kérdést: Milyen a kérdezett szá­mára Nagyvarjas? Ter­mé­­sze­tesen mindenkinek más. Amolyan tükörcserepek, amely mindegyikén egy-egy emlék ele­venedik fel az olykor már me­sének tűnő gyermekkorból, az iskolás évekből. A­mikor még olyan szép volt a világ! Még a téeszben is. Mert létezett egy összetartó közösség, amelynek tagjai remélték: egyszer visszakapják elrabolt földjeiket, jószágaikat. Mire visszakapták, már nem volt kinek megművelnie.
Nos ezeket a közös emlékeket jöttek össze feleleveníteni a nagyvarjasiak. Most először. So­kan érkeztek határon innenről és túlról, de még többen is lehettek volna. Talán a következő ta­lálkozóig a most távol maradókhoz is eljut az iskola falára kiírt üzenet: Nagyvarjas visszavár!