Kétnapos magyarországi kiránduláson jártak a bodófalviak

Nagybodófalva – vagy Bodó, ahogy az ott élők általában említik lakhelyüket – magyar református telepesfalu, számos más bánsági faluhoz hasonlóan. A magyar államkincstárral kötött szerződés alapján 1893-ban főleg Kisperegről és Makóról jöttek családok, akik az áttelepüléstől remélték életük jobbra fordulását. Az államtól földet és házhelyet kaptak hitelre, így viszonylag hamar benépesedett a falu.

A falu történetét a 2010-es években három kötetben is feldolgozták a helytörténészek. A klasszikus falumonográfia mellett külön kötet készült a helyi gazdakörről és a lakodalmi szokásokról is. Ezzel együtt jónak láttam, hogy egy pillantást vessek az alapítás utáni évek anyakönyveibe. Az anyakönyvek tanúsága szerint még a 20. század első évtizedében is a megkeresztelt gyermekek legalább 80–85%-ának a két említett település valamelyikéről származott legalább egy szülője.

A helyi magyarok egytől-egyig jól ismerik eredettörténetüket, sokan viszont még nem jártak őseik földjén. Ezért örültek a lehetőségnek, hogy meglátogathatják származási helyüket. Ehhez kedvező lehetőséget teremtett az az anyagi keret, amelyhez a gyülekezet Albrecht Feige németországi hittárs segítségével jutott. A kirándulásra április 18-19-én került sor.

Kispereg, Nagypereg: Korai indulás, megható fogadtatás

Viszonylag korán indultunk, fél nyolc körül. Jó volt az idő, és a társaság is gyorsan összemelegedett. Nagy részük bodófalvi volt, de volt néhány lugosi és szapáryfalvi testvér is az utasok között. A reggeli napkeltét a buszból nézhettük végig, és az útmenti táj talán legszebb oldaláról mutatta magát a sárga repcetáblákkal.

Első megállónk a Trianon után Romániához került Németpereg (Peregu Mare, Velký Pereg) református gyülekezete volt, ahol a kaput a harangozó nyitotta ki, minket pedig magyar nyelven a gyülekezet lelkészének felesége, nt. Tóbiás Emőke Piroska fogadott. Bemutatta a helyi közösséget, mely Románia egyetlen még aktív cseh nyelvű, református gyülekezete – a klopódiai nemrég szűnt meg kihalás következtében, a dunaszentilonaiak pedig baptistává lettek. Ez a közösség szervezetileg a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik.

Elmondta, hogy a nagyobb ünnepeken akár ötvenen is összegyűlnek, és a liturgia kötött szövegeit mindmáig cseh nyelven mondja el férje, ft. Tóbiás Tibor esperes. Munkáját mindmáig segíti a csehországi egyház által kinevezett Jaroszláv Kalouszek lévita, akit Jári bácsiként emlegetnek a hívek. A templomépülettel egy blokkban levő egytermes helytörténeti múzeumot is megnéztük, melyet az egykori iskolába rendeztek be.

Utána átmentünk a kisperegi temetőbe, melynek rendezettsége példamutató. Ez annak köszönhető, hogy a kisperegi gyülekezet férfijai évente négyszer megkaszálják és a szemét elhordásáról is gondoskodnak. A temető egyik különlegessége az, hogy egészen régi síremlékeket is találhatunk benne: a Tóbiás-házaspár vezetése alatt külön lapidáriumot alakítottak ki számukra. A legrégebbi sírkő a 18. századból maradt fenn. A gyülekezet tagjai pedig bőven találhattak köztük Bodón is honos családneveket, pl. volt Bodnár vagy Diószegi feliratú sírköveket is.

Végül elértünk a kisperegi látogatásunk utolsó színhelyére is, a templomba. Az 1822-34 között épült épületet az évszázadok során rendszeresen karbantartották, legutóbb 2014-2016 között újították fel. Ezen utolsó alkalommal a belső tér színei is frissültek, üdébbé váltak: azóta a falak élénk fehérek és a szószék is az eredeti világoskék színben pompázik.

A bemutató végén gyülekezetünk a testvériség megerősítéseként bort adott át a kisperegieknek: annyit, amennyi el szokott fogyni egy úrvacsorás istentiszteleten. Emellett pedig a három bodófalvi monográfiából is adtunk egy-egy példányt a lelkészasszonynak. A látogatást rövid szeretetvendégség zárta le

Turisztikai séta és istentisztelet Makón

Kispereg után hamarosan átléptük az országhatárt. Makón a szállásunk a Pulitzer József Szakkollégiumban volt, két-négy ágyas szobákban. A város megtekintése előtt itt ebédeltünk meg.

Rövid pihenőt követően a városi múzeumba mentünk, mely gazdag néprajzi és helytörténeti, valamint kisebb irodalmi gyűjteménnyel rendelkezik. Útitársaim a néprajzi részben otthonosan mozogtak: sok-sok olyan tárgyra bukkantak, amiket otthonról is ismertek. A tárlatvezetővel is gyorsan kialakult a kölcsönös szimpátia, aki például annak örülhetett, hogy a mieink rögtön értették, hogy mi fán terem a kotárka (kukorica szárítására szolgáló gazdasági épület). A skanzent elhagyva megnéztük a helytörténeti kiállítást, melynek fénypontja egy mai napig működőképes Ford T gépkocsi volt. Ennek tervezője a makói születésű Galamb József (Joseph A. Galamb) volt. A tárlat utolsó része pedig József Attila makói gimnáziumi éveit mutatta be. A sok látnivalón és a kedves tárlatvezető személyén kívül az is kifejezetten jóleső érzés volt, hogy a makói múzeum a határon túli magyarok számára ingyenes belépést biztosított.

A múzeum után közösen fagyiztunk és sétáltunk egyet a belvárosban. Ezután közös vacsora, esti áhítat következett, majd szabad program következett.

Vasárnap a makói belvárosi templomba mentünk, melyben útitársaim elődei is dicsérhették Istent. Mivel jóval korábban odaértünk, volt lehetőségünk a tavaszi napsugárban csoportképet készíteni és a templom architektúráját is megcsodálni. Szívmelengető volt látni, amikor a torony aljában egy emléktáblán Szirbik Miklós nevével találkoztunk. Nemcsak azért, mert a 19. század eleji lelkipásztor mind a városnak, mind pedig a református egyháznak mindmáig megkerülhetetlen monográfiáját készítette el, hanem azért

is, mert Bodófalván a mai napig is élnek vezetéknevét viselő lakosok.

A gyülekezetben aznap Nt. Talpas Petra lelkipásztor szolgált. Az istentisztelet végén lelkipásztorunk, nt. Hermán Mostert Rebekka átadta

neki is az előkészített három monográfiát, illetve a vidékünkről származó bort, hogy azt a pünkösdi istentiszteleten fogyaszthassa a makói gyülekezet.

Időszűke miatt ezt követően szállásunkra kellett sietnünk ebédelni, összecsomagolni, hogy minél hamarabb továbbindulhassunk.

Ráadásként a geszti Tisza-kastély került a programba

A kirándulás utolsó állomásaként a geszti Tisza-kastélyt látogattuk meg, melyet nemrég, 2020–2024 között újítottak fel jelentős állami támogatással. Nemcsak a nagy államférfiakat adó család otthonát szerettük volna látni, hanem az is fontos szempont volt, hogy a Tiszák református vallásúak voltak.

Az eredetileg megyeházának épült, majd kastéllyá alakított épületegyüttes az utolsó felújítás előtt erősen leromlott állapotban volt. A háború

során könyvtárának jelentős része elpusztult, a szocializmus idején pedig iskola működött benne.

Berendezését ma más Tisza-kastélyokból és közgyűjteményekből származó tárgyak gazdagítják, így igazán színvonalas kiállítás fogadja a láto-

gatót. A kastély parkja is gondozott és látványos, az egyik épületrészben pedig szálláshelyeket is

kialakítottak.

A kiállítást mintegy másfél óra alatt jártuk be szakértő tárlatvezetőnk segítségével. A középpontban a két miniszterelnök, Tisza Kálmán és gróf Tisza István állt, de a család több generációjának történetét is megismerhettük. A politikai szerepvállalás mellett a tárlat a család kulturális és társadalmi tevékenységét is bemutatta. Megtudhattuk például, hogy Degenfeld-Schomburg Ilona országos segélyszervezetet hozott létre az árvízkárosultak támogatására „Jó Szív” néven. A család mindennapjaihoz kapcsolódó tárgyi emlékek szintén közelebb hozták számunkra a múltat.

Nekem, mint a gyülekezeti lelkész férjének és helytörténettel is foglalkozó bölcsésznek nagy öröm volt látni, milyen sokat jelenthet az embereknek, amikor a történelem személyes közelségbe kerül. A kirándulás során a múlt nem csupán könyvekből vagy családi történetekből szólt hozzánk, hanem személyesen megtapasztalható valósággá vált.

Dicsőség Istennek és köszönet a német támogatóknak mindezért!

Téglásy Sándor