Pörkölését követően a frissen őrölt kávé először a jellegzetes il­la­tával hódít, ennek hatására cse­kély gondolati hozzájárulással ele­venednek meg a varázslatos tró­pusi tájak kávéültetvényei, a Mo­liendo Café melankólikus hangvé­telű, helyenként érzelgős dallamai, a törökök feketelevesének erős íze – nekünk, magyaroknak a kifeje­zés történelmi hangsúlyai is – Krúdy és Molnár Ferenc Centrál kávéházának sajátos intellektuális hangulata, vagy a temesvári úri tár­sadalom főtéri Lloyd kávézó­já­nak és a kávézást megreformáló te­mesvári Illy Ferenc emléke, esetleg az otthoni „kotyogóban” kifőtt, vasárnap reggeli meghitt családi kávézások hangulata…
Az Eurothalia Fesztivál kere­tében bemutatott, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház és az Allami Német Színház közös, Silviu Purcărete világhírű rendező által színre vitt Moliendo Café című, non verbális produkcióját beharangozó szövegben olvas­hat­juk ennek „középpontjában a kávé fogalma, eszenciája, története, kul­túrája, illata, színe és íze áll, egy olyan rendezői koncepció által összefogva, “előadássá formál­va”, amely a színház és a színész játék legősibb és legösztönösebb formáját használja alapul.” És a néző meggyőződhetett, hogy igen­is minden a legnagyobb rendben van a kávé körül, már a legelső jelenetben életet oltanak ki érte vagy miatta, talán rituális áldozat bemutatása történik a színpadon, esetleg mai világunk erőszakos vol­tára kívánják felhívni a fi­gyel­met. Mindenesetre kellően gro­teszk és sok “vérrel” járó a nem eurokonform disznóvágásra em­lékeztető jelenet. Kávés környe­zet­ben kissé furcsán hat, de visz­szatér még a sertés motívuma, adott pillanatban hárman is vi­selnek sertésmaszkot és ennek meg­felelően viselkednek a szín­padon. Erőszak, nyilvánvaló rossz­indulat jellemzi a jelenetet. Ugyanakkor Silviu Purcărete já­ték­ba kezd, és a humor sokféle vál­tozata végigkíséri az előadást. A továbbiakban kísérletet tesznek a kávéfogyasztás freskójának meg­festésére. Ahány szín, annyi, sokszor életszerű társadalombí­rá­lat, máskor valószerűtlen, helyen­ként a tartalmat nélkülöző for­mák­ra emlékeztető, néha közhelyes, máskor sokféleképpen értelmez­he­tő jelenet követi egymást. A néző saját intellektusához, temperamen­tu­má­hoz, kávé-, élet-, vagy szín­ház­fogyasztási szokásához mérten, ahogy tetszik, értelmezheti ezeket. A kávéfogyasztás elterjedését meg­előző időkben a pizsama-sze­rű egyenruhafélékben mindenki egyformán bóbiskol, összecsuklik, álmatag és ingerszegény. Vagy be­teg? Esetleg is-is. Nem sokáig, mert színrelépnek a kávéfogyasz­tás szerelmesei, rabjai – mindenki a maga módján fogyasztja a fe­ketét, ugyanakkor van helye a di­verzitásnak is, a rendületlenül ti­ra­misut rendelő, a boldog béke­idő­ket megidéző alak képében. Ala­posan meg is “szenved” kitartása miatt. Precíz és félreérthetetlen módon megfogalmazott jelentést kap a “felmenni egy kávéra” ki­fejezés, kimondva avagy kimon­dat­lanul általában mindenki ugyan­arra gondol, amikor eleget tesz a meghívásnak, végül is a­hogy tetszik, a korlátokat minden­ki maga szabja meg. Közben foko­zó­dik a helyzet, gyűlnek a fellegek a kávéház illatos egén, a plety­ka­fészkek, a kávéházban ismer­ke­dők, találkozgató szerelmesek, illetve a kávéházban megvesz­te­getési akciót lebonyolítók – a né­hány évvel ezelőtti kolbászos-hur­kás megvesztegetési ügyre emlé­keztetve a képzeletbeli kávéasztal mellől egyúttal ítéletet mond a rendező korunk korrupcióval telí­tett világára – helyét átveszi a felelős vagy kevésbé felelős eb­tulajdonosok népes tábora, a jelenet fricskának is értelmezhető azok számlájára, akik státusuk ki­emelése érdekében, holmi kellék­ként tartanak maguk mellett egy-két, netán három ebet. A kávéházi jelenetekben e szocializációs hely­színek jellegzetes figurái is sze­repet kapnak: az okos­telefonjába belefeledkezett fiatal, aki bármi is történik körülötte rendületlenül pötyögtet. Majd előjön a modern technikát ellenző, anarchistaként viselkedő úriember is, és az egy-egy züllött éjszakát követően, a “gatyáját” is szó szerint a kávé­ház­ban hagyó életművész, a kicsa­pon­gók csapata szintén megjelenik, akik a kávé élénkítő hatására utaz­nak. A közönség meg képzeletbeli utazásra indul, orosz kávézási szo­kások harsány bemutatása követ­ke­zik, fegyveres anarchisták ga­ráz­dálkodnak, mindenesetre a hó­vihar képi és hanghatása meglehe­tősen hiteles. Itt jegyezzük meg, hogy az előadást végigkísérő hang­hatások Vasile Sirli kitűnő munkáját dicsérik. A forgatagban megjelenik egy utazásra felkészült menyasszony is, valahonnan is­me­rős az alakja – ő nem kávézik, vagy talán mégis? – viszont a boldogító igent követően eldobott csokra megszerzésére kis cse­te­paté alakul ki a kávéházi kurti­zá­nok között… Naná, hogy menten férjhezmennének. A közönség “to­vábbutazik”, angolszász területen látható, hogy másként kávéznak, mindeki éppen “happy”, van bő­ven ital, ittas és kabaré, smucig vöröshajú skótok, talán írek, meg Dukász Péter szakállas nőalakban. Ama Concita óta semmin sem kell csodálkozni. Az említett disznó­fe­jűek is itt kerülnek képbe, és disz­nólkodásuk után, kolbász, hurka formájában tálcára. Utána rögtön a kitűnő kotyogó látványára dob­ban­hat meg a szíve mindenkinek, aki legalább egyszer életében él­vezte a kis fémből készült ká­véfőző alkalmatosság “termését”. És mindezekután a kávé a meny­nyekbe megy. Szószerint. Piedesz­tálra állítódik és mindenki a leg­teljesebb áhítattal juttatja kife­je­zésre végtelen, mindent elsöprő, monumentális hódolatát iránta.
Annak ellenére, hogy a meg­szokott, ha úgy tetszik, hagyo­má­nyos színházi diskurzustól eltérő a darab felépítése, a villanásszerű jelenetek csak igen lazán, sokszor egyáltalán nem kötődnek egymás­hoz – lásd a különféle okok miatt, sorra kiszenvedő kilenc kicsi fe­kete jelenetét, amely kissé eről­te­tetten hat, bár szó nem érheti a ház elejét, a színművészek mindegyike igen hatásosan “leheli ki lelkét” – tehát a lazaság ellenére, a néző nem unatkozik, a rendező mindig gondoskodik arról, hogy az össze­függő cselekmény nélküli történet tovagördüljön. Ha úgy tetszik, ez az előadás javára is írható. Amint szintén kitűnő megoldásnak bi­zo­nyult Dragos Buhagiar által meg­teremtett, két részre osztott, fekete keretbe zárt, ötletes játéktér. A ko­produkcióban a két színház har­mincnyolc művésze lép fel, ki-ki a legjobb formáját hozva.
Az előadást lezáró tapsot kö­ve­tően, a termet betöltő fennséges ká­véillat közepette a néző elen­gedhetetlen kényszert érez meg­ma­gyarázni önmagának, ha úgy tetszik újra- és újragondolni a látottakat, képzeletben szürcsöl egyet a gondolatbeli “café flojo”-ból, és elkönyveli magában, hogy ez nem, szintén a mester által szín­re vitt Faust vagy a Danai­dákhoz hasonlatos, hanem egy, ha úgy tetszik, a szórakoztatásra kihegye­zett, egyes társadalmi csoportok viselkedését tükröző előadás.
Makkai Zoltán