Az idő nem visz el mindent
Vannak dolgok, amelyeket az évek sem tudnak elvenni – barátságokat, közös emlékeket, régi történeteket, összetartozás érzését. Az ember életében vannak találkozások, amelyek nem a jelenről, hanem az együtt megélt múltról szólnak. A Végváron idén is megszervezett Idősek találkozójában talán éppen ez a legszebb: miközben az ember számba veszi, hány év telt el fölötte, azt is megtapasztalja, hogy vannak emlékek, amelyek fölött nem fog az idő. A végvári találkozón nemcsak az egykori osztálytársak, szomszédok, munkatársak vagy barátok találkoztak újra. Asztalhoz ültek velük együtt a régi történetek is: talán arra is emlékeztek ki hogyan táncolt a régi bálokon, ki volt a falu legnagyobb mókamestere, hogyan alakult, merre kanyarodott egyik-másik ismerős, barát élete. Mert az ember nem attól válik gazdaggá, hány esztendőt tudhat maga mögött, hanem attól is, hány embert és hány közös történetet tart meg jó emlékezetében.
Meggyőződésem, hogy ezért is fontosak az ilyen találkozók, és ameddig lehet éltetni kell ezt a hagyományt is. Mert egy közösség nemcsak akkor él, amikor együtt tervezi a jövőt, és együttmunkálkodik a jövendőn, hanem akkor is, amikor időnként visszanéz. Végváron és mindenütt, az idősek nem egyszerűen egy közösség múltját jelentik meg: ők azok, akiknek emlékeiben ott van mindaz, amiből a jelen megszületett. És amíg van kivel megosztani a régi történeteket, addig a múlt sem marad mögöttünk – velünk együtt él.
Hálaadás a templomban
Áldott, tartalmas és elgondolkodtató alkalomra gyűltek össze az idősek, ahol a közösségi együttlét mellett Isten igéje is megszólította a résztvevőket. A nagyszabású rendezvény több mint százhetven résztvevője számára, nt. Bódis Ferenc esperes végvári református lelkipásztor hirdette a Szentírás üzeneteit. Az igei szolgálat középpontjában Ábrahám és Izsák története, a Mórijjá hegyén átélt hitpróba állt. „Az 1Mózes 22,1–14, valamint a Zsidókhoz írt levél 11,17–18 és 12,2–3 versei alapján azt kereshettük – mondta az igehirdető – mit jelent igazán Istenben bízni akkor is, amikor életünk nehéz, fájdalmas vagy számunkra érthetetlen helyzetek elé állít.
Ábrahámnak azt kellett Isten kezébe helyeznie, ami számára a legdrágább volt: egyetlen fiát, Izsákot. Izsák nemcsak szeretett gyermeke, hanem az Istentől kapott ígéret hordozója is volt. Ábrahám mégis engedelmesen elindult a Mórijjá felé vezető úton. Három napon át hordozta a próba súlyát, miközben hite és bizalma újra és újra Istenre irányult.
A történet bennünket is megszólít. Mindannyiunk életében vannak olyan személyek, értékek és kapaszkodók, amelyek különösen drágák számunkra. Ezek jelenthetik életünk örömét és biztonságát, ugyanakkor könnyen az is megtörténhet, hogy ezekhez jobban ragaszkodunk, mint magához Istenhez. Ábrahám története arra hív, hogy merjük életünket, szeretteinket és mindazt, amit Istentől kaptunk, újra és újra az Ő kezébe helyezni. Különösen megragadó Ábrahám hitvallása: „Isten majd gondoskodik.” Nem tudta, mi lesz az út vége, mégis bízott Istenben. Ez a hit számunkra is kapaszkodót jelenthet életünk nehéz időszakaiban: amikor veszteséget, betegséget, bizonytalanságot vagy más megpróbáltatást kell hordoznunk, akkor is hihetjük, hogy Isten nem hagy magunkra.
Ezzel a reménységgel indulhatunk tovább saját életünk útján. Lehetnek előttünk is nehéz, sokszor érthetetlen „Mórijjá-utak”, de nem kell egyedül járnunk rajtuk. A találkozó egyik legfontosabb üzenete így foglalható össze: Isten majd gondoskodik. Adja Isten, hogy ezt a hitvallást ne csak a könnyebb napokon tudjuk kimondani, hanem életünk próbái között is”
A felemelő hangulatú rendezvény keretében az esperes köszönetet mondott a gyermekeknek és felkészítőjüknek a szép műsorért, a kántor nő szolgálatáért, a személyes hozzájárulásokat, a Presbitérium és Nőszövetség munkáját, a támogatásokat a Communitas Alapítványnak, a Végvári Vidám Csapatnak, a helyi és megyei RMDSZ-nek, ft. Vodilla Szilárd buziásfürdői plébános részvételét és köszöntését, Kádár György és dr. Kiss Zsolt helyi RMDSZ elnök részvételét és köszöntését, a szakácsok (három testvér) Miciuru Zsuzsa, Borok Sára és Szarvas Borbála finom főztjét, Kele Zoltánnak a zenélést és a jó hangulatot, Nikolényi István egykori iskolaigazgató és a végvári monográfia egyik szerzője leszármazottjának, a szegedi Móra Ferenc Múzeum kommunikációs munkatársa, Nikolényi Gábor Viktor és feleségének a részvételét.
Ünneplés fehér asztal mellett
A végvári kultúrházban több mint százhetvenen vettek részt az Idősek Találkozója ünnepségén. Immár fehér asztal mellett, a hagyományosan finom ebéd közben és főleg az azt követő beszélgetések során elevenedett meg a múlt. Hagyományt betartva az találkozón először résztvevők, azaz azok a végvári születésűek, aki idén töltötték be hetvenedik születésnapjukat külön asztalnál ültek így aránylag könnyen felmérhetővé vált az, hogy 1956-ban is bőséges volt gyermekáldás Végváron.
„Ameddig igény van erre a bensőséges hangulatú rendezvényre, szándékunkban áll megszervezni – mondta nt. Bódis Ferenc esperes. – Nagy segítség az, hogy presbitereink a saját körzetükben személyesen találkoznak az egyháztagjainkkal, az érintettekkel is és elmondják, hogy részt akarnak venni a találkozón és támogatólag állnak hozzá. Örömmel mondhatom, hogy idén is sokan az elszármazottak közül is itt vannak és együtt örvendeznek az itthoniakkal. Időnként Magyarországról, Németországról, de távolabbról is vannak/voltak résztvevők ezen a közösségi rendezvényen, amely az egyház, presbitérium, nőszövetség, a helyi közösség, az érdekvédelmi szervezet, önkormányzat kiemelkedő éves rendezvénye.”
Fehér László Esztergomban élő ízig-vérig végvári örömmel tért vissza ismét a szülőfaluba. Az Idősek Találkozója különösen kedves számára, mert rendszerint számos ismerőssel találkozik, és azt sem felejtette el, hogy annak idején alig néhány lépésnyire, a kultúrházzal szembeni szülőszobában jött világra.
„A végvári évek egyik maradandó emléke, amikor nagyon sok évvel ezelőtt Teleki Mihály bátyánk muzsikálni tanította a falubeli gyermekeket, közöttük szép emlékű Kele Istvánt, Szarvas Lajost, engemet, testvéremet és másokat is. Legalább ötvenen voltunk, akik megtanultunk valamilyen hangszeren játszani. Magam is ebből a közegből sajátítottam el a muzsikálás alapjait, majd megfogadva oktatóm és az akkori, zeneértő lelkipásztor tanácsát édesapám zeneiskolába iratott Temesváron és elindult az egész életemet betöltő zenei pályám. Látható, hogy Végváron a muzsikálás öröme nemzedékről nemzedékre száll, például Kele Pista fia és immár unokája is nyomdokaiba léptek. Bevallom, hogy így, a hetvenedik éven is túl hiányzik a régi világ meghittsége, az akkori közösséget összekötő láthatatlan szálak, a csendesen folyó élet nyugalma.” – emlékezett a tárogatóművész.
Dr. M-Kiss András nyugalmazott tudományos főkutató mindig büszkén vállalta végvári kötődését. Visszatekintve elsősorban az iskolai évekre emlékezik nagy örömmel: „Nagyon jó tanítóink, tanáraink voltak. Szép emlékű Pastean Lídia tanító nénire ma is hálával gondolok és azokra a fiatal, jobbára pályakezdő tanárokra, akik nagy lelkesedéssel végezték a helybéli gyermekek pallérozását.
Különösen kedves emlékek kötődnek Benkő József biológia szakos tanárhoz, és örömmel látom, hogy a mai rendezvényen is itt van egykori tanítványai körében. A tanár úr igyekezett rengeteg környezetismereti és gyakorlati dolgot átadni nekünk, sokat jártuk a határt, az iskola udvarán halastavat létesítettünk, azaz egy kis élő környezetet hoztunk létre az iskola közvetlen közelében, ahol megfigyelhettük az élővilágot. De rengeteg alkalommal tartottunk – mai szóhasználattal élve – szabadtéri biológia órát, amikor a környéken nyíló virágféléket, közöttük hóvirágot, gyöngyvirágot csodálhattuk meg, és a több mint ezer fészekből álló varjú-kolóniát is. És immár sok-sok év után bevallhatom, hogy sokszor kifosztottuk a fészkeket. Ezúton is jó egészséget kívánok a Tanár úrnak!” – mondta dr. M-Kiss András.
Hosszú ideig egyik tevékeny alakítója volt a végvári közletnek Szőke István.
” Végvári életem legszebb időszaka a ’70-évekre esik – mondta Szőke István. 1974. március 3.-10. között volt megrendezve először a Végvári Kulturális Hét, szilveszteri bálat, disznótoros farsangi bálat szerveztem. Nagyon bátrak voltunk, mert petróleumlámpákkal világítottuk meg ezt a nagytermet. Később, 1978-ban az idősek első találkozójának szervezését kezdeményeztem és valósítottam meg. Akkoriban a kisbíró volt, aki, rendszeresen járta a falut és népszerűsítette a rendezvényeket. Mai szóhasználat szerint, ő volt a propagandista és nagyon fontos munkát végzett.1990-ben települtem át Budapestre, de nemszakadtam el a szülőfalutól. Onnan rendeztem például a falunak egy világvevő antennát, sikerült kijárnom azt, hogy a Kossuth Rádióban délben felhangzó műsor számára rögzítésre és sugárzásra kerüljön többször is a végvári harangok hangja.” – sorolta Szőke István.
Nikolényi Gábor Viktor első, és elmondása szerint nem utolsó, alkalommal látogatott el Végvárra azzal a nem titkolt céllal, hogy megismerje azt a közösséget, azt a helyet, amely dédapjának és más felmenőinek volt az élettere.
„Szerencsésnek mondható a Szőke Istvánnal való találkozás – mondta a vendég -, ugyanis én elkezdtem kutatni családom gyökereit, és ő lelkes végváriként, örömmel ajánlotta fel segítségét. Miközben a temetőben megtekintettük ifj. Nikolényi István sírját, ott éreztem azt, hogy a történelem belengi ezt a helyet és fantasztikus érzés volt tudatosítani, hogy magam is részese vagyok az 1800-as évek végén kezdődött történetnek. Megszületett bennem az elhatározás a családom történetének megírására, és ennek kiinduló pontja lehet a decemberre tervezett jubileumi megemlékezés szépapámról. Nikolényi István egykori végvári állami elemi iskolaigazgató és végvári római-katolikus hitközség alapító tagja és gondnoka, Végvár monográfiájának egyik szerzője éppen száz évvel ezelőtt, 1926.december 24.-én, a szentmiséről kijövet adta vissza lelkét Teremtőjének. Az is felettébb érdekes, hogy akkor ő már Kiskundorozsmán élt, és az ünnepre jött vissza Végvárra.” – ismertette a további terveket Nikolényi Gábor Viktor.
Nádasdi Sándor a központi kiemelt asztalnál foglalt helyet, most már teljes jogú tagjaként a ’70-eseknek.
A Végváron született nyugdíjas esztergályosmester sohasem vágyott el a szülőfalutól, szakmáját egész élete folyamán örömmel gyakorolta. Soha nem gondoltam arra, hogy elköltözzem a faluból, úgy volt jó, ahogy volt. Amióta a református közösségben vállaltam presbiteri, gondnoki szolgálatot sokféle rendezvény, esemény szervezésében veszek részt. Szép, nyugodt volt minnidg az élet Végváron.” – mondta Nádasdi Sándor.
Szokták mondani, hogy a Temesváron, Resicabányán és sok más településen élő magyarok közül kis túlzással (majdnem) minden második végvári vagy valamilyen módon kapcsolódik Végvárhoz. Az Idősek Találkozóján Kádár György, a Pro Agricultura egyesület képviselője mellett, még két újmosnicai magyar ember vett részt. Akik, mindketten Végváron születtek. Kovács Károly Végváron született, de eddigi életének nagyobbi részét Újmosnicán élte le. De sikerült a földrajzi távolságot legyőzni, és akár hetente többször is a végvári kertjében lehet megtalálni.
Mert Károly bácsiék mai napig megművelik a végvári kertjüket, gondozzák a gyümölcsöst – ezzel is végváriak maradtak akkor is, ha Mosnicára szól a személyi igazolványuk.” Szerdánként eljövünk a heti piacra, a kertben is folyamatosan végezzük az időszerű munkákat. Idén például rengeteg gyümölcs termett és a konyhára való termények közül szinte mindent sikerült a kertből előállítani. Emellett rendszeresen jövünk az asszonyok kávépartijára, mert több helybéli asszony rendszeresen együtt kávézik és ilyenkor minden is szóba kerül. A közösségi rendezvények alkalmával is rendszeresen eljövünk rokonaink, barátaink, ismerőseink közé. Gyermekkorom éveire nagy örömmel emlékezem, hiszen Végvárnál jobb helyet el sem tudok képzelni, felhőtlenül boldogok, szabadok és sokan voltunk. Akkoriban rengeteg volt a gyermek a faluban.” – sorolja Kovács Károly.
Szabó Lajos, az Újmosnicai Református Egyházközség gondnoka Újmosnicán, de felmenőinek bölcsője viszont Végváron ringott.
Végvárinak is érzi magát, és szoros kapcsolatot ápol szüleinek, nagyszüleinek szülőhelyével. „Nagy örömmel emlékezem azokra a messze földön híres végvári lakodalmakra. Ahol most állunk volt az egykori borozó, ahol összegyűltek hajbalban és nótáztak a negyven-ötven évvel ezelőtti végvári idős emberek. Én fiatalemberként bele-bele kapcsolódtam a mulatásba. És akkor tanultam meg rengeteg magyar nótát. Volt olyan időszak, hogy szinte minden hónapban részt vettünk egy-egy lakodalomban. Amikor valamilyen alkalom van, örömmel jövünk Végvárra. Sokat változott a falu. Látom például, hogy az utcák végében régen nagyon hasznosnak bizonyult kutak is, amióta vezetékes víz van a faluban már-már múzeumi tárgyakká váltak. Nekem mindig nagyon érdekes volt, hogy ezekben a kutakban a láncra két vedret szereltek: egyik hozta fel a teli vedret, a másik meg süllyedt a mélybe. Sehol másutt nem láttam ilyet.” – emlékezett vissza az újmosnicai gondnok.
Húsz-huszonöt év múlva ülhet Kele Zoltán zenész a „hetvenesek asztalához”.
Az idősek ünnepi találkozóján a zenét és a jó hangulatot biztosítja a résztvevőknek. Mint sok mindenki másnak neki is a világ közepe a szülőfalu. Kérdésre válaszként elmondja, hogy olyankor is, amikor hosszabb-rövidebb ideig Temesváron élt, mindig visszavágyott a szülőfaluba. Biztosan állíthatom, hogy nehéz ellenállni e falu vonzerejének. Jómagam igazán jól csak Végváron érzem magam, és sokan erősítik meg ezt az érzést. Az a tudat is számít, hogy csakazért sem hagyjuk el magunkat, nem hagyjuk itt a falut, mert az az igazság, hogy mostanság valóban minden emberre szükség van idehaza. Eddigi életem során végig büszke, magyar végvárinak éreztem magam, és nem tervezek változtatni ezen. Az elmúlt időszak legnagyobb örömét jelentette első unokám megszületése. A múltra visszaemlékezve elmondhatom, hogy sokkal erősebb, hangsúlyosabb volt a ’89 előtti végvári magyar közösség kulturális igénye. Akkoriban Végvár a pezsgő kulturális életétért volt híres. Ez mára megváltozott, talán azért is, mert sajnos ma már sokkal kevesebb a magyar közösség lélekszáma.” – fejette ki Kele Zoltán.
A végvári három Bíró-lány közül az egyik, Ciurescu-Bíró Gizellatevékenyen vesz részt az ünnepség lebonyolításában.
A faluban született, végig itt élt és elmondása szerint nem is akar eltávolodni a falutól. Gizike öt évvel ezelőtt ült a hetvenesek asztalánál, most presbiterként a szervezésben segédkezik. Elmondja, hogy gyermeke családjával együtt Temesváron él, de annál távolabb nem áll szándékukban elköltözni. Amikor csak tehetik ellátogatnak Végvárra, mert „itt érzik igazán jól magukat, idetartoznak hozzánk.” –egészíti ki a képet Bíró Gizella.
Szalai Mária mindkét szülője Végváron született, ám elkerültek Igazfalvára.
Mária néni már ott született, de a szünidőket, ünnepeket a végvári nagyszülőknél töltötte, ahol máig tartó barátságok alakultak ki, megismerte későbbi férjét és ezáltal visszakerült Végvárra. Első perctől, még gyermekkoromtól éreztem a rokonaim és a nagyobb közösség befogadó szeretetét, éreztem, hogy igazából én ide tartozom, ebbe a közösségbe. Amíg Igazfalván éltem rendszeresen leveleztünk a végvári rokonokkal, barátnőimmel és ezáltal mindenről értesültem, ami a faluban történik. Megírták például a bálak, ünnepségek időpontját, és én előszeretettel vettem részt ezeken az eseményeken. A lányom és családja is erősen kötődik a faluhoz.” – mondta Marika néni.
Végváron ezen a találkozón nem egyszerűen az időseket ünnepelték. Azokat az embereket köszöntötték, akiknek emlékeiben ott él a falu tegnapja, munkájukban pedig benne van a mai Végvár is. S amíg van kinek mesélni, és van, aki meghallgatja ezeket a történeteket, addig a múlt sem marad puszta emlék.
Makkai Zoltán
