Kigyúlnak a fények, s színpadon megjelenik egy csetlő-botlónak tűnő, erősen lámpalázas hegedűművésznek látszó va­laki. Folyton a színfalak mö­gé te­kinget, onnan várja a biztatást, a másik oldalról meg társának, a zongoristának az ér­kezését. S az elkövetkező fél óra avval telik el, hogy a szemmel láthatóan nagy zsénben lévő szólista valamit te­gyen önmagával: leül, haját fé­süli, nyakkendőjét igazgatja, padlón csúszkál, gyógy­sze­rét veszi be, hegedűvonóit ren­­dez­geti, miközben felfedezi, hogy hangszerét otthon felejtette. Mindezt teszi egyetlen szó elhangzása nélkül! S a kö­zönség mulat, mert olyan jó szó­rakozni a mások esetlenségein, feledékenységén.
Egy fél óra elteltével a Méhes Csaba alakította mű­vész úr „nekibátorodik”, mikrofont vesz a kezébe, hogy a­míg a koncert elkezdődik, va­lamivel le­kös­se a nagyérdemű figyelmét. S természetesen be­legabalyodik a zsinórba, gondjai akadnak a mikrofon beállításával, a szö­veg­mondással (pedig mindössze annyit kellene mondania, hogy Hölgyeim és Uraim!). A jelenet végéig a­zért elzongorázza (ma­ga a zongorához ülése is megérne egy misét), majd elénekli Schu­bert Pisztrángjának egy sza­kaszát.
A mintegy másfél órás előadás második felében aztán „hő­sünk” betéved egy koncertterembe, ahol hölgytársaságban (egyedül van a színpadon!) meg­hallgat egy szimfonikus mű­vet, levezényli Mu­szorgszkij Dongóját, miközben egy légyre vadászik a szín­padon és a nézőközönség soraiban, a nézőtérről felhívott médiumokkal bűvészkedik, au­tóba száll, azt beindítja, túráztatja, majd kormányozza (társat is szerez magának) öregasszonyt és tojótyúkját alakítja. Végül már a közönség ön­magát szórakoztatja, amikor a mű­vész úr levezényli a produkciójáért méltán zúgó vastapsot. Mindenki elégedetten, derűsen, „feldobva” hagyta el a termet.
Olvasom a műsorfüzetben, hogy Méhes Csaba már összejárta a fél világot, díjakat nyert pantomim produkcióival. S mi, itt a szomszédban mindeddig nem találkoztunk vele! (Saj­nos!) Óriási élmény volt vé­gig­nézni játékát. Kimagasló egyénisége a szórakoztató mű­fajnak. Van benne valami Mister Bean-ből, Alfonzóból is, de ötleteinek többsége egye­di, sziporkázó, humoros. S a műfaj jellegénél fog­va, szö­veg hiánya miatt a világ bár­mely részén élvezhető.
Örvendünk, hogy az Aradi Kamaraszínház vendége is volt.