31 Oct 2019
Írta admin 
0 Hozzászólás Ma van az egykori Szabad Szó születésnapja. Megalapításának dátuma: 1944. november 1-je. Újjászületése 1989 decembere.
Sok víz lefolyt már a Begán, sok íróasztal cserélt gazdát a szerkesztőségben, sokak neve mellé tehetnek hiányjelet az eltelt évtizedek ma is élő tanúi. Albert Ilonka szerint adósságot kellene törleszteni: fellapozni a Szabad Szó-t, névsorolvasást tartani és lejegyezni, hogy mi maradt meg, a nehéz idők dacára mi kovácsolta közösséggé a mun- katársakat, hogyan tudtak talpon maradni és élhetővé tenni a mindennapokat szóban és írásban. Arra nevetve emlékszik vissza, hogy a Mercy utcai (régen Engels) szerkesztőség portásfülkéjében Halász bácsi, feladata fontosságának tudatában, ellenőrizte és figyelmeztette a munkába érkezőket: az öt perc is késésnek számít, legyen pontosabb. A fegyelem mindenkire kötelező. De ennél is jobban csiklandozta a nevetőizmainkat, amikor Mayer Jancsi loholva, persze késéssel, rontott be az irodába a családi hírrel: „nehéz szülésünk volt!”
Az üres élelmiszerboltok időszakában a hírrovat szerkesztői, Albert Ilona és Szecskó Magda sokat talpalt, hogy hasznos, emészthető híreket hozzon a másnapi lapba, ámde minden alkalommal vicc is került a jegyzetfüzetükbe. Még a városi tűzoltók székhelyén is akadt magyar újságot kedvelő egyenruhás, akinek közismert volt az adomázó kedve, és akkoriban egy jó politikai vicc ért annyit, mint egy lecsontozott marhaláb.
A jó hangulatú születésnapi és szilveszteri szórakozásról fényképek sokasága készült, ma is megtalálhatók. A Szabad Szó legvisszhangosabb születésnapi ünneplésébe Ságon a Március 6 vállalat Temes-parti szakszervezeti üdülőjében Kohut István játszott a szerkesztőség kezére. Tudni kell ugyanis, hogy a lap ipari rovatán dolgozó munkatársak minden gyárban megkeresték és meg is találták a leghozzáértőbb szakembert, a ragaszkodó újságolvasót. Ez történt a magyarlakta falvakban is, ahol a földből élők és földet szeretők barátokként fogadták a mezőgazdasági rovat újságíróit, mert a munkásember is, a parasztember is a kézfogásból megérezte, hogy kihez lehet bizalommal. A magyar színházban, az iskoláinkban, a tudományos intézetek mindegyikében voltak a Szabad Szó-nak pártolói, segítői, művészek, tanárok, tudósok, akik jelentős része már örökre elköltözött, de a hagyatékukat a maiak élvezhetik. Vajon jut-e nekik is ma virág, vagy bebizonyosodik, amit egy régi dalszöveg állít: „Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.”
– Jó régen, 1965 áprilisában történt, a temesvári Politehnica és a cseh Pilseni Spartak labdarúgó csapat barátságos mérkőzésén… – emlékezik Dudás József kolléga, és már a hangsúly elárulja, hogy semmi jó nem várható a folytatásból… – Ültünk egymás mellett Grosz Sándor bácsival a lelátón, és egyszer csak látom, hogy csúszik lefelé, egyre lejjebb a székéről. Szólítom, igyekszem felsegíteni, de nem válaszol, elerőtlenedik a teste, és nem mozdul. Ott halt meg mellettem az idős, közismert sportriporter. A tulajdonképpeni munkahelyén, a sportpályán talált rá a halál, pedig ő mindig ott élt igazán. Hát ilyen lapja is van a megsárgult újságnak.
A Szabad Szó 75 éve alatt fontos hely illette meg a Magyar Házat, ahol Temesvár és a környék magyarsága, ifjúsága szórakozott, ismerkedett, szerepelt, színjátszó műkedvelők jártak ide táncolni, köztük a szerkesztőség későbbi kurírja, Buka Kató is, aki dobosként remekelt az akkor egész Temesváron közkedvelt Vékony-fiúk zenekarában, a testvére pedig, Bóka Erzsébet a magyar színház színpadán vált ismertté. Mert azt senki sem vitathatja el, hogy pezsgett az élet, a magyar szó már nem volt mostoha. Később a Mercy utcából ideköltöztetett szerkesztőség telex-gépei naponta ontották a parancsolt híreket, dicshimnuszokat, és az újságoldalak nem pirultak el a sok valótlanság láttán. Az újságpapír sokat elbírt. De aki akart, a sorok mögé látott, a sorok között is tudott olvasni…
Titkárnői múltjából sem a legvidámabb eseménnyel folytatja a beszélgetést Mimi. – A kitelepedési szándékunk maga után vonta a menesztésemet is a szerkesztőségből. Ezt megelőzte a kiebrudalásom is a pártból, ahogy ez szokás volt. Az összehívott pártgyűlésre fancsali arccal ültek be a kollégák, kínos helyzetbe hoztam őket, csűrték-csavarták a szót, nekem még fájt is, de ennek meg kellett történnie. Pongrácz Marika még sírt is, Gherasim Emil, a főszerkesztő pedig hozott egy liter maga főzte bodófalvi pálinkát, hogy koccintsunk, és megünnepeljük a szomorú eseményt… Baráti kapcsolatunk azonban a „hűtlenségem” dacára is megmaradt.
Nevükön nem fog az idő
Hármasban, Ilonkával és Mimivel szólítgatjuk elő a régieket. Újságírók, korrektorok, gépírónők, fotósok, kurírok nevét jegyezgetjük, szám szerint hetvenhetet, és fájlalnánk, ha bárki is kihullt volna emlékezetünk rostáján. Sok munka, feszültség, nyomdai éjszakázás, csalódás, de ugyanakkor sok elégtétel, lelkesedés, őszinte barátság ágyazódott be az életünkbe. Ennyi év után lehet elmélkedni a múlton és álmélkodni azon, hogy mennyi minden megtörténhetett… Az alábbiakban csak azoknak a kollégáknak a nevét jegyezzük most, akik örökre eltávoztak, akiknek a kezéből kihullott az íróeszköz: Dereneţchi Hermina, Mórocz Tibor, Pataki Géza, Grosz Sándor, Kátai Bálint, Simonfi Imre, Izsák András, Gherasim Emil, Kovács Sándor, Friedmann Jenő, Quittner László, Gere Vilmos, Gyurcsik Miklós, Gergely Gergely, Mingesz József, Simon Teréz, Balázsy Anna, Józsa Ödön, Joó Imre, Gödér Károly, Sipos János, Raffai György, Szecskó Magda, Imecs Jenő, Imecs Jolán, Müll Rudolf, Deme János, Deme Margit, Kovách Éva, Talpai Magda, Boros Ferenc, Bíró Béla, Szatmáry Károly, Philip Ödön, Kulcsár Sándor, Fekete Rebeka, Windisch Rózsi, Kovács István, Vajda Sándor, Mayer János, Pataki Sándor, Buka Kató, Popovici Stefánia, Vigdorovics György, Márton István, Dózsa Erzsébet, Rácz Kornél, Szélhegyi Károly, Tóth Lajos, Csórics István – az írott szó közkatonái.
Halottak napján Áprily Lajos Köszönet című versével üzennek:
Közeledik felém a nagy Titok.
Halkul a dal, ritkul a Múzsa-csók.
Lehet, hogy holnap már elhallgatok.
Köszönöm a figyelmet, olvasók.
Sipos Erzsébet
