A Temesvári Magyar Napok második napján, pénteken koradélután ragyogó napsütés világította be a Projektközpont termét. Ez a mindent betöltő fény remek háttere lehetett az itt megtartott beszélgetéseknek, könyvbemutatóknak, képzőművészeti tárlatoknak, de alkalmatlan helyszínnek bizonyult a „Végy hát karjaidra, idő!” című versműsor számára. Az előadásban igen fontos szerepe van a Madarász „Madár”János és Madarász Gergő készítette animációnak, amelyet a világos teremben legnagyobb sajnálatunkra nehezen lehetett követni, pedig a látvány igéző volt, varázslatos: visszatérő motívumként a vágyott szabadság jelképeként fel-fel tűnt a vágtató ménes, majd régi képekről juhászok, pásztorok szigorú, keményvonású portréi keltek életre. Cifraszűrök mintáiból megelevenedő virágok, levelek körforgása fonódott eggyé táncosok mozdulataival, kocsit húzó ló lépteivel, majd egy-egy régi fénykép hullámos szélei alkotta keretben, ráncos öreg arcok, s a költő, Sinka István legismertebb fotója nézett ránk. Az animáció hol kiegészítette, hol hangsúlyossá tette, hol elmélyítette az elhangzó szövegek, dalok és dallamok keltette érzéseket. A zenét Nagy Szabolcs és Pengő Csaba szerezte, ebben a muzsikában együtt él az ősi nép- és a modern világzene.
A temesvári közönség két évtizede jól ismeri Horányi László színművészt, az Esztergomi Várszínház igazgatóját, hiszen nem akármilyen szerepekben láthatta vendégként a hazai színpadon: volt Polonius a Victor Ioan Frunza rendezte Hamletben, A hegedűs háztetőn című musicalben ő volt a főszereplő, Tevje, a tejesember, és a román NATO-csatlakozás idején Vlagyimir Viszockij, az orosz ellenzéki költő verseit hallhattuk előadásában. Most a kevesek által ismert Sinka István életművéből válogatott drámai szövegeket. A „fekete bojtár” , ahogy önmagát nevezi önéletrajzi vallomásában a legmélyebbről jött magyar költő, Sinka István, a magyar irodalom legfeketébb sorsú személyisége: juhászok nemzedékéből származik, csak öt elemit végez, kemény, nehéz munka lesz a sorsa már tízévesen. Csak két könyve van, a Biblia és egy Petőfi-kötet, az utóbbiért egy bárányt ad cserébe. Elhagyja szülőföldjét, Nagyszalontát, népi író lesz, autodidakta, de jobbára napszámosként él. A mélyről jött szegények sorsát énekli és írja meg, félreértik, félremagyarázzák, nem lelkesedik a kommunista elvekért, mellőzik, elhallgatják. Alig ismerjük, pedig életében 13 kötete jelent meg. A rendszerváltás után a Püski kiadó jelenteti meg válogatott verseit, s ezt követően kap posztumusz Kossuth-díjat. Költészetének alaphangja is fekete, úgy ír, mint a népköltészet ismeretlen szerzői, sötét fájdalom és sámáni erő jellemzi, balladáit mítoszteremtő törekvés határozza meg. Horányi László önálló estjének rendezőjeként Sinka István legszebb verseiből válogat. „Nagyapám s a szépapám lelke dalolt nekem a pusztán, hogy keljek fel a virágok közül, s induljak el a dalok jussán”– hallhatjuk a költő tanúvallomását elhivatottságról, Kicsi nép nagy bánattal című versében rácsodálkozhatunk magyarságtudatának elevenségére, a gyermekét néző apa gyöngédsége és a világmindenség harmóniája csendül fel az Ábrányka című altatóban. Horányi László természetesen és különleges érzékenységgel mond verset, mint a beavatottak, az élet örök titkainak tudói, akit és akire hallgatni kell, hogy jobban és jobbnak érezhessük magunkat, úgy mint a záróversben búcsút intő lírai én:”Végy hát karjaidra, idő!/S míg az estém árnyéka nő,/ ringass, mintha fiad lennék,/s mintha már békülni mennék.” Mészáros Ildikó