Évek óta jelennek meg az írott és sugárzott sajtóban, a közösségi oldalakon az óteleki Molnár Géza  tudósításai, hírei és beszámolói ezzel ő a Béga-menti magyar közösség önkéntes krónikásaként írta be nevét a település újabbkori történetébe. Tiszteletreméltó kitartással és lelkesedéssel számol be a közösség fontos eseményeiről, az egyházi vagy iskolai, a civil szervezetek rendezvényeiről, a nagyvilág elé tárva azt, hogy Óteleken hittel és reménységgel munkálkodnak a jövendő alakításán.

– Tősgyökeres ótelekinek tartom magam, még akkor is, ha fél évszázaddal ezelőtt az anyakönyvbe Újvár nevét írták be, ugyanis az akkori községközpontban, Újváron volt a szülészet és a környek gyermekei mind ott jöttek a világra. Életem nagyobb részét itt, a Béga-mentén töltöttem el, két évet itt jártam iskolába, ebben a „régi iskolának” nevezett épületben, ahol az egykori osztálytermemben a régi iskolai körülményeket bemutató kiállítást is létrehoztuk. Családom beköltözött Temesvárra, viszont egyetlen percig sem szakadt meg a kapcsolat a szülőfaluval, megvolt a családi házunk, amelyet még dédapám épített, rendszeresen jártunk haza. A továbbiakban Temesváron tanultam. A rendszerváltást követően szüleim visszaköltöztek Ótelekre és nagyobb részt itt éltek. Később,  majdnem tíz évvel ezelőtt kerültem vissza  a szülőfaluba, mert soha nem tudtam megszokni a várost.
– Már iskolás koromban elkezdtem fényképezni egy akkoriban jónak minősített Smena készülékkel. A gép most is megvan működőképes állapotban, bárki megtekintheti a kiállított tárgyak között. Folyamatosan fényképeztem és a kor szokásának megfeleleőn összehozatm a saját laboromat. Az első házilag készült nagyítógépemet egy magyarszentmártoni szomszédtól kaptam és ennek segítségével készítettem el az első fehér-fekete fényképeimet. Színes képeket csak miután alaposan megtanultam a szakmát, jóval később kezdtem el készíteni. A legelső képeimet gyermekként a temesvári állatkertben készítettem, később a családi eseményeket örökítettem meg. A digitális korszak elején beszereztem az első digitális készülékemet, ezzel megszüntek a fizikai korlátok, bármit, bármikor és bármilyen mennyiségben fotózhattam, az anyagot egy – ma is meglévő – számítógép segítségével dolgoztam fel és tároltam. Szerencsém van ezzel a géppel, ugyanis nemrég kaptam nagyobb mennyiségű floppy-lemezt (a fiatalabbak kedvéért: hajlékonylemez (magyar átírással flopilemez, angolul floppy disk vagy csak röviden floppy) adattároló eszköz, ami egy mágnesezhető felületű vékony, hajlékony lemezből és egy azt védő négyszögletes, keményebb műanyag tokból áll.) és e gépen még működik a floppy leolvasó ezáltal megmenthetők a lemezen tárolt információk. Viszonylag kevés utómunkával a floppykon tárolt képanyag használahtóvá tehető. Szinte állandó munkámmá vált a régi fényképek “felélesztése”, retusálása. Sokan hoznak a múzeum számára régi családi képeket, vagy különböző rendezvényeken /aratás, szüreti bál, disznóvágás, labdarúgó mérkőzések, búcsúi rendezvények és mások / készült fényképeket, amelyeket a modern technika segítségével felújítok, a megfelelő méretre kinagyítok és amikor erre alkalom van kiállítok, ezzel megidézve az egykori Ótelek hangulatait.
– Viszont alapszakmája nem kötődik a fényképezéshez, hiszen ékszerészként dolgozott hosszú ideig…
– Mindig szerettem a nagy odafigyelést, kézügyességet igénylő tevékenységeket. Például odahaza agyagot gyúrtam és mindenféle figurákat készítettem, fúrtam-faragtam, fűzfából furulyákat készítettem, mindig találtam magamnak valamilyen „babra-munkát”.Ehhez párosult a gyűjtő-szenvedély. Amit csak elértem, minden régiséget összegyűjtöttem az óteleki ház padlásán. Szerencsém volt abban, hogy édesapámban is megvolt a gyűjtő szenvedély, ő inkább bélyegekkel, képeslapokkal foglalkozott, ami engem is vonzott és elmondhatom, hogy rengeteget tanultam a bélyegeket osztályozva vagy csak egyszerűen elolvasva a feliratokat. Így ismertem meg például a híres festőművészek alkotásait, az irodalom és a zeneirodalom kimagasló személyiségeiről és sokminden másról  is a bélyegek közvetítésével szereztem az első infókat. Mondhatom, hogy kinyílt a világ számomra. A sorkatonaságot megelőző időszakban két évig tanultam a fényképészetet a Művészeti Népiskolában, majd sorkatonaként szolgáltam, és ezt követően inasként helyezkedtem el az egyik temesvári ékszerészetben. Három évi inaskodást követően tizenhét évig ékszerészként dolgoztam. Mivel mindig szerettem a nagy figyelmet igénylő, igényes munkákat, az ékszerészet nekem nagyon megfelelt, amit csak lehetett megtanultam ebben a szakmában. Néhány év alatt a szakmát kitanultam, de elmondhatom, hogy a húsz év alatt mindig akadt valami újdonság, valamilyen új anyag vagy technikai megoldás, modell, amit igyekeztem elsajátítani. Például megismertem a féldrágaköveket, drágaköveket, elkezdtem ékszereket készíteni ezekből. Nagyon vonzott a kámeák (alakos díszű, domborúan vésett ékkő, drágakő – szerk.) készítése. Az egyik első 10×10 milliméteres faragványom a nagyszentmiklósi Nákó-kastélyban volt kiállítva az egykori Bartók-emlékszobában, ugyanis Bartók Béla portréját faragtam ki. Számomra nagyon érdekes munka volt ez, egy ma is meglévő dupla-nagyító és egy a fogorvosi fúrógéphez hasonló maróval dolgoztam ki ezeket a miniatűr alkotásokat. Az ékszerészi munka mellett három évig szobrászatot tanultam a szomszédban levő Művészeti Népiskolán Aurel Gheorghe Ardeleanu mester irányítása mellett. A első nagy munkám egy Révai Miklós-évfordulóra készült mellszobor, amely nem került ugyan kiállításra, de Nagyszentmiklósón ma is megvan.
– Az óteleki helytörténeti tárban, múzeumban számos fából készült alkotása is megtekinthető. Könnyebb fában megfogalmazni művészi ötleteit, gondolatait?
– Valójában a fa áll legközelebb hozzám. Talán azért is, mert ebből áll a legtöbb a rendelkezésemre. Minden fának megvan a jellegzetessége szín, állag, szerkezet vonatkozásában. Mindegyiket egyformán kedvelem, dolgoztam sokféle faanyaggal, például tavaly kezdtem el a hársfa felhasználásával megfogalmazni azokat az ötleteket, kompozíciókat, amelyek éppen foglalkoztatnak.
– Jó ideje Molnár Géza tudósítóként is tevékenykedik. Mi késztette arra, hogy a sajtóban is kipróbálja magát?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy folyamatosan jelenjenek meg a sajtóban és a közösségi felületeken anyagok Ótelekről. Mindezek szülőfalum jóhírének terjesztését szolgálják. Előfordult, hogy egy-egy rendezvényre nem jöttek el temesvári újságírók, én pedig ott voltam és igyekeztem megörökíteni az illető rendezvény hangulatát. Mivel fontosnak tartottam az illető esemény sajtóbeli megjelenítését, elküldtem egy fényképes tudósítást a két magyar újságnak. Rövid időn belül rendszeressé vált az együttműködés a sajtóval és jómagam örömmel járulok hozzá munkámmal ahhoz, hogy népszerűsítsem azokat az óteleki közösségi rendezvényeket, amelyeket sehol másutt nem rendeznek meg. Ilyen például a betlehemezés vagy a másjusfaünnep, amely egyedülálló térségünkben. Nemrég találtam egy feljegyzést és képet arról, hogy 1901-ben Óteleken szüreti bálat tartottak. Bízom abban, hogy a jelenlegi tudósítások, fényképes beszámolók forrásanyagot, igazodási pontokat, példákat fognak jelenteni az utókor számára.
– A gyűjtőszenvedély, a régi tárgyak megmentésének szándéka végigkísérte Molnár Géza eddigi életét. De önmagában a gyűjtés egy személyes ügy, akkor válik közüggyé, ha közszemlére kerülnek a féltve örzött kincsek. A régi iskola épületében létesített óteleki helytörténeti tár, a múzeum létrehozásával sikerült közkinccsé tenni az évtizedek alatt felgyűlt anyagot. Hogyan kezdődött ez a történet?
– Családunkban minidg szokás volt megőrízni a régi használati tárgyakat, elavult munkaeszközöket, bútordarabokat. Az utóbbi fél évszázad alatt rengeteg tárgy gyűlt fel, ráadásul állandóan fedezek fel a faluban újabb és újabb érdekes dolgokat.

(folytatás a következik)