Egy este Borsi-Kálmán Bélával
Kedd este zsúfolásig megtelt az Ambrózy Café, ahol a Közéleti Kávéház márciusi vendégével találkozhattak az érdeklődők. Tamás Péter a Várbástya Egyesület elnöke, tb.magyar konzul köszöntő szavait követően a házigazda Bodó Barna „érdekes” emberként mutatta be BorsiKálmán Bélát, aki temesvárinak is születhetett volna, de csak munkássága révén vált végül fogadott temesvárivá, elsősorban a temesvári Levente-per kutatójaként. A történész, műfordító, diplomata, egyetemi oktató Klapka György-tanulmányát a Régi(j)óvilág 2007-ben megjelent, a komáromi győző emlékét idéző lapszámában is olvashattuk, ahol szembesülhettünk azzal, hogy a szerző valóban régi típusú tudós, mint azt a vendéglátó állította, azaz szakmai igényességét minden munkájában a terjedelmes lábjegyzetek sora igazolja. Meglepő és hihetetlennek tetsző, izgalmas és szórakoztató, igaz történetek sorát hallgathattuk meg az esti beszélgetésben, amelyből nemcsak egy sikerekben gazdag és fordulatos életpálya rajzolódott ki, hanem közös, magyar identitástörténetünk is.
Borsi-Kálmán Béla életét meghatározta az édesapja, a futball és a román nyelvtudás, e három tényező sajátos viszonya. Édesapja, későbbi szinérváraljai iskolaigazgató, nagyszerűen és magas szinten focizott, 27 éves korában, a Temesváron szerveződő Ciocanul timisorean /Temesvári Kalapács/ csapatba hívták játékosnak, ha ez a terv megvalósult volna, akkor lehetett volna temesvári az est vendége. Nem így történt, de gyermekkora így is a foci bűvöletében telt, a futball iránti szeretét később három könyvében is megírta, játszott az FTC tartalékcsapatában, volt, hogy együtt rúgta a bőrt Esterházy Péterrel ( amint azt a Pszeudo-fociesszék -Széljegyzetek a futball, a politika és az irodalom határvidékéről című kötetében olvashatjuk), de a román válogatott magyar származású tagjaival is.
Gyermekkorában, észrevétlenül a környezet hatására tanult meg románul, 1956-ban édesapja elleni igaztalan vádak és támadások következtében települnek át Sárospatakra, majd az érettségit követően apja tanácsára a történelem-román szakra jelentkezik, hogy eredetiben olvashassa a magyar-román kapcsolatok történetéhez köthető forrásokat, s ehhez tartja magát, hiszen kisdoktorijában, később kandidátusi disszertációjában is ezzel a témával foglalkozik először az Együtt vagy külön utakon? később a Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti mozgalom kapcsolatának történetéhez címmel. A román nyelv ismeretében elmélyül, hiszen kísérő- és szinkrontolmácsként is dolgozik, 22 éves korában kezdődik műfordítói pályája Rebreanu Hervadás című novellájával, aztán fordítja többek közt Eugen Barbu, Mircea Eliade, Ana Blandiana műveit. A román nyelvtudás határozza meg 13 éves diplomatakarrierjét is. A rendszerváltást ma már szkeptikusan szociológiai-politikai bűvészmutatványnak nevezi, de a 80-as évek végén az MDF (Magyar Demokrata Fórum) alakulásakor bár a külügyi bizottság francia referense, mégsem nyugati állomáshelyet választ magának, hanem a bukaresti kulturális bizottságot, s munkáját ironikusan így összegzi: „Én voltam a rendszerváltás Bukarestben. ” Hogy a hihetetlen történeteknél maradjunk, Borsi-Kálmán Béla úgy tekint magára, mint az egyetlen olyan magyar történészre, akinek nem sikerül bejutnia egyetlen román levéltárba sem. Ennek ellenére elkészült mára már három változatban is, az írót fogadott temesvárivá avató munkája, a temesvári Levente-pert bemutató könyve. A keletkezéstörténet is rendkívüli, hiszen a taxisblokád idején 1991-ben Antall József egykori iskolatársa és miniszterelnöksége idején külpolitikai tanácsosa, a Brüsszelben élő Osváth György, a Levente-per fővádlottjának , Niamessny Mihálynak unokatestvére, azzal a kéréssel fordul hozzá, derítse ki a történteket, és ezzel együtt a család történetét is. 25 év munkájának eredménye a három könyv, amelynek utolsó változata a Kisfiúk a nagy viharban címmel 2020-ban jelent meg. 44 szereplő sorsát vizsgálta meg, azzal a Bodó Barna által említett régi tudósi hozzáállással. Amikor a családtörténet más irányba sodródott, mint a megbízók szerették volna, azaz kiderült, hogy a Niamessny család nem előkelő görög fanarióták leszármazottja, hanem csak egyszerű macedorománoké, illetve amikor arra is fény derült, hogy egyik tagjuk zsidó származású nőt vett feleségül, perbe fogták a történészt, hogy kutatásait ne jelentethesse meg. A pert a történész megnyerte ugyan, de ez a 25 éves kapcsolat megszakadt. Az igazságkeresés útja nem veszélytelen, s az eredmények sem felelnek meg az elvárásoknak, mint az többször is beigazolódott. A fanarióták kutatása során kiderítette, hogy Cuza is fanarióta volt, aki feltételezhetően görögül beszélt édesanyjával, minthogy az nem ismerte a román nyelvet, feltérképezte a zsidó-magyar kapcsolatokat Zsidók Temesváron és széles e világban címmel. De minket leginkább azok a munkái érintettek meg, amelyekben arra talált választ, hogy miként és milyenné alakult a magyar identitás az 1848-as polgári forradalom után olyan nagyvárosokban, mint Temesvár, Arad, Nagyvárad vagy Kassa, hogy talált rá a magyar alkat kódjára. Borsi-Kálmán szerint a temesvári viszonyok tanulmányozásakor értette meg, hogy a polgári átalakulás, amelynek paradox módon képviselői arisztokraták, miért válik vonzó és sodró erejű identitásképző folyamattá, első sorban azért, mert megőrzi rendi jellegét. Erről a nemesi típusú polgárosodásról Méliusz József Város a ködben című regénye ad valós képet, mely mű, ha irodalmi szempontból nem mestermű is, de szociológiai kincsesbánya. Ha nem történik meg a trianoni országvesztés, Temesvár a Délvidék központja lehetett volna nagyszámú, erős magyar identitással rendelkező lakossággal, s ez elmondható az összes elcsatolt nagyvárosról. Ennek a nemesi típusú polgárosodásnak a veszélyére figyelmeztetnek a román politikusok még az 1930-as években is.
Bodó Barna kérdésére a vendég elmondta, hogy a magyar-román viszonyban a megbékélés és az együttműködés fontosságának hangoztatása csak a politikai beszédekben hangzik jól, de a gyakorlatban erre nincs esély, inkább rivalizálás és igazodáskényszer tapasztalható. Magyarnak lenni nehéz, mert sodorjuk magunkkal a tudatot, hogy a létünk nem sikertörténet, hiszen nem tudtuk megőrizni ezeréves államunkat, sem a nemzettudatunkat, szembesülünk a magyarság fogyásával, s azzal, hogy a geostratégiai feltételek megváltoztathatatlanok, de ki kell tartanunk. A történelem mindig kínál izgalmas érdekes tanulságokat, bár Borsi -Kálmán sohasem kapta kézhez a Levente-per aktáit, mégis megírhatta a történteket, amelyben Szekernyés János önzetlen segítsége is közrejátszott, vagy várnunk kell, még arra is, amikor a román kutatók szót ejtenek a román szókincsben fellelhető besenyő szavak jelenlétéről és történetéről. Borsi-Kálmán eddig 28 könyvet írt, német származású párizsi feleségével franciául beszél, a Bánság példáján értette meg és vizsgálta a magyar polgári fejlődés sajátosságait, éreztük, hogy közénk tartozik, s példája segít abban, hogy magyarok akarjunk lenni.
Mészáros Ildikó