20 Apr 2022
Írta admin 
0 Hozzászólás 
A Temesvári Irodalmi Kör meghívására látogatott nemrég a Béga-parti városba Vida Gábor, korunk egyik prominens írója, akinek irodalmi tevékenysége mellett, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztőjeként irodalomszervezői munkássága is jelentős. A sokszorosan díjazott szerző temesvári látogatása alkalmával is megosztotta meggyőződését, mely szerint „az irodalom a nyelv ünnepe.” Erről és még sok minden másról is beszélgettünk a vendéggel.
– Hogyan válik valaki íróvá, menynyire volt tudatos választása az írás?
– A középiskola kilencedik osztályában, Aradon laktam bentlakásban, meglehetősen rossz körülmények között. Akkor kezdtem el megírni „emlékirataimat”, feljegyezni élményeimet. Naplót is megpróbáltam írni, viszont a mindennapi bejegyzés azzal kellett volna kezdődjön, hogy „ma sem történt semmi”…Letettem a naplóírásról, elkezdtem korábbi, otthoni emlékeimet leírni. Őszinte feljegyzések voltak ezek, a részletekre kitérve nagyon aprólékosan leírtam mindent, ami a környezetemben történt. Be is telt a száz oldalas füzet, és elértem az akkori jelenbe, amikor már nem volt miről írnom. Akkor még nem gondoltam, hogy az irodalom lesz a fő foglalkozásom. A következő évben visszakerültem ugyanabba a sivár környezetbe, és elkezdtem egy regényt írni. Ez kimondottan kitalált történet volt. A regénynek is nagyon szerettem a bevezető részét, de rájöttem, hogy a tulajdonképpeni történetet nem igazán tudom kibontakoztatni, de azért rendületlenül írtam. Betelt a második füzet is úgy, hogy még mindig nem az írói pályára gondoltam. Az újabb iskolai évben elkerültem az előző internátusból, és úgy adódott, hogy eljöjjek Temesvárra a tantárgyversenyre. Itt Temesváron döntöttem el, hogy magyar szakra fogok felvételizni. De nagyon későn, második kötetem megjelenését követően tudatosítottam azt, hogy író vagyok, hogy ezt akarom csinálni.
– Egyértelműnek tűnik, hogy a barátságtalan környezetből, illetve a ’89 előtti időszak szürke közegéből, a korra jellemző korlátozások, tilalmak, kötöttségek közüli menekülést jelentette az írás…
– Az irodalom felé fordulás a szabadságot jelentette. A szabadság vonatkozásában, ma is úgy vagyok vele, hogy amikor leveszek egy könyvet a polcról, kitágul a világ, ott vagyok, ahol a történet zajlik, függetlenül attól, hogy egy tudományt népszerűsítő anyagot, egy filozófiai munkát vagy egy szépirodalmi alkotást veszek elő. A ’89 előtti évek körülményei között nem a menekülés érzése volt számomra a mérvadó, hanem az életünket megkeserítő rendszerrel való szembenállás. Ezért választottam a magyar szakot. Amikor a Szabad Európa Rádióban folyamatosan azt hallottam, hogy Gyímesi Évát zaklatja az államrendőrség, a Szekuritáté ismét kihallgattott több magyar értelmiségit, én a magyar szakra való felvételizést a hatalommal való szembenállásként éltem meg. Az adott körülmények között igen szűk volt a mozgástér, nem sokat tehettem, hanem eldöntöttem, hogy csak azért is magyar irodalommal akarok foglalkozni, csak azért is magyar szakra felvételizem, legyünk még többen, akik azonos módon gondolkodunk. Ha fel akarják számolni az erdélyi magyar oktatást, kultúrát, mindent, akkor csak azért is szembe fordulok ezzel, például úgy, hogy Szerb Antalt olvasok.
– Meglátása szerint mennyire függnek össze, esetleg mennyire távolodnak egymástól az erdélyi irodalomként, illetve a magyar irodalomként értelmezett irodalmi jelenségek. Külön utakon járnak az erdélyi szerzők, vegy beágyazódnak az összmagyar irodalmi áramlatokba?
– Fekete Vince barátommal fogalmaztunk meg egy az erdélyiségre vonatkozó definíciót: az az erdélyi, aki számára identitást meghatározó tényezőt jelent Erdély. Ez ilyen egyszerű, nincs mögötte semmilyen ideológia. Az erdélyi irodalomban az erdélyi témák, történetek, emberek, jelenségek kerülnek előtérbe. Számomra a tágan vett Erdély a sokféleséget jelenti. Gyerekkoromtól jól beszélek például románul, kiderült, hogy román felmenőim is vannak, a román emberek belső világát is értem. Viszont csak magyarul tudok írni. A bánsági római katolikus bolgárok szintén egy különleges színt jelentenek a térség sokféleségében. Számos olyan vidéki település van Erdélyben, ahol a falu maroknyi közössége mondjuk négy templomban imádkozik, de olyan helyek is vannak, ahol jól megfér egymás mellett több felekezet egyetlen templomban, úgy, hogy megegyeznek affelől, ki, mikor használja azt. Azért ne legyenek illúzióink: vannak időszakok, amikor nagyon szeretjük egymást, máskor meg gyűlöljük. Az élet és a történelem viszontagságait el kell viselnünk közösen. Mindig azt, ami jön.
– Aki olvassa az Egy dadogás története című könyvét és itt élt az elmúlt fél évszázadban, rendkívül precízen megfogalmazott látleletét kapja a kornak, rengeteg történet, jelenség, a korszakra jellemző karakterek köszönnek vissza a könyv oldalairól. Kizárólag személyes élményeken alapszik a könyv, vagy kitalált szereplők, történetek is teret kapnak?
– Könyvemben nincs semmi kitaláció: velem vagy a közvetlen környezetemben megtörtént eseményeket meséltem el a magam módján, valós személyek szerepelnek a könyvben. Ez azért van, mert emlékeimben minduntalan a könyvemben leírt események, emberek jöttek szemben velem. Kezdenem kellett valamit velük, nem kerülhettem ki, nem tehettem zárójelbe őket, bennem „vannak” nagyapáim, a szüleim, rokonaim, az ő szövegeik, mondásaik csengnek vissza bennem, életformájuk, világszemléletük meghatározta mindennapjaikat, amelyeknek magam is része voltam.
– Mi foglalkoztatja mostanában az írót, miről ír?
– Egy második világháborús regényen dolgozom. A ’30-as évek második felében kezdődik a történet, egy erdélyi magyar közösségben, ahová a házassága révén egy addig Bukarestben élt magyar ember érkezik, aki sehogy sem érti mi is történik valójában körülötte, mit is akarnak a magyarok… És az erdélyi magyar közösség sem érti, mit keres közöttük az a román… Majd elkövetkezik a második bécsi döntés, megváltozik a világ…
Ez a munkám teljes mértékben fikció, a korszak napisajtójában megjelent események és figurák szolgáltak alapul.
– Milyennek látja a nyomtatott könyvek, lapok jövőjét, meghódítják az olvasó közönséget a elektronikai eszközök?
– Tudom, hogy táblagépen és telefonon is jókat lehet olvasni. A jövendő vonatkozásában szerintem az igazi kérdés az, hogy a most felnövekvő nemzedékek hajlandók lesznek-e egyáltalán olvasni vagy sem. Az foglalkoztat, hogy milyen világ lesz az, amikor már csak ikonokat nyomogatunk a telefonjainkon. A helyzet ábrázolására szolgáljon az, ami nemrég történt Franciaországban, ahol például a múzeumokban a termek számozására vagy más jelzésre szolgáló római számokat eltávolították, ugyanis senki sem ismerte már azokat! Sajnos manapság annak vagyunk tanúi, amikor alaptudások vésznek el. Hallottam olyan vi- táról, amely arról szól, hogy kell-e még az iskolákban tanítani a szorzótáblát? Szerintem ezek alkotják a gondok alapját. Azt már környezetünkben is tapasztalhatjuk, hogy sokszor kulturális kérdésben funkcionális analfabéták döntenek a minisztériumokban. Az nem kérdés, hogy az irodalom mindig a kevesek ügye volt. Ebből kiindulva az a kérdés, hogyan lehet ezeket a keveseket összegyűjteni, egy közösségbe vagy egy kommunikációs hálózatba, ahol megtalálják egymást, azaz azt, amit szeretnek. Példának okáért: ma egy ezer lelkes faluban, mondjuk három személy olvas. Az a kérdés, hogy mi, akik újságot, irodalmi lapot csinálunk, könyveket nyomtatunk, hogyan jutunk el ezekhez az emberekhez? Emlékeimben még megvan az, hogy a mi falusi boltunkban a petróleum és a gumicsizma mellett könyveket is árusítottak. Nem volt mindig minden újonnan megjelent könyv, de az akit érdekelt, hozzájuthatott a könyvhöz. Ma Erdélyben talán tizenöt magyar könyvesbolt működik. Az nem vigasztaló, hogy román viszonylatban sőt európai kitekintésben is azonos a helyzet. Megjegyzem, hogy az olvasott szöveg nélküli élet a nyugati világban már sokkal régebben elkezdődött: emlékezzünk csak, láttunk-e valakit olvasni a több száz részes Dallas-sorozatban, esetleg láttunk a sorozatbeli irodák polcain könyveket? Mindezek mellett nagyon jónak tartom, hogy léteznek elektronikus könyvek. Szinte minden, amit valamikor leírtak fellelhető elektronikus formátumban, akit érdekel az megkeresheti és elolvashatja. Hogy mikorra tűnhetnek el a hagyományos könyvek, lehetetlen megjósolni. Számomra nagyon tanulságos volt, amikor kisiskolásokkal találkoztam és az írásról, olvasásról, irodalomról elbeszélgethettünk. Élmény volt megválaszolni az elektronikus kütyükön nevelkedő gyermekek sokszor furcsa kérdéseit, ők pedig meggyőződhettek arról, hogy van- nak még élő írók. Mert a tanrendbe tartozó anyag nem foglalkozik e kérdéssel, ami jelzés arra nézve, hogy a nyelv ünnepe, az irodalom perifériára került. Az is árnyalja a helyzetet, hogy tapasztalatom szerint a franciaországi Lyon közkönyvtárában sorban állnak a kölcsönzési részlegen, a könyveket kikölcsönözők, mert a francia társadalomban már többszáz éve tudatosították a kultúra jelentőségét. Ezzel szemben Németországban manapság már senkit sem érdekel az irodalom, Hollandiában az iskolákban sem tanítják. Nincs rá igény, számolni kell tudni és pénzt csinálni…
Makkai Zoltán
