Hermán Mostert Rebekka, református lelkipásztor és műfordító, több mint egy évtizede él Temesváron.
Kolozsváron, a hollandiai Groningenben, Budapesten járt egyetemre, teológiát, magyar nyelv és irodalmat tanult, hat nyelvet beszél. Műfordításról, identitásról, önismeretről, feladatvállalásról beszélgettünk.
– Kezdjük a beszélgetésünket a holland kapcsolat felderítésével.
– Édesanyám holland, a hetvenes évek közepén férjhez jött Erdélybe.
– Ez olyan Apáczais. Aletta van der Maet nyomdokain járt a 20. században.
– Igen, ezt neki is sokan mondták.
– Vannak ilyen erdélyi kulturális szimbólumok, amelyek az évszázadok során megismétlődnek, példaértékűek lesznek.
– Kirándulni jöttek Erdélybe, ott ismerkedett meg édesapámmal. Levelezni kezdtek, majd hosszas procedúrát követően összeházasodtak. A pártfőtitkár engedélye kellett ehhez akkoriban. Erdélyben éltek nyolc éven át, Beszterce megyében. Aztán 1983-ban Hollandiába költöztek, így a testvéreimmel ott nőttünk fel. Én vagyok az első gyermekük a hatból. Édesapám lelkész, másfél évtizeden keresztül Nagyváradhoz kapcsolódott a munkája, kerületi tanácsos volt, s a váradi egyetemen is tanított. Mindez akkor ért véget, amikor a férjemmel Budapestről Temesvárra költöztünk, sajnos így ritkán találkozunk a szüleimmel.
– Milyen volt a holland iskola, milyen volt ott iskolásnak lenni?
– Jó volt, jó emlékeim vannak. Sokat töprengünk azon, hogy baj-e, hogy a fiunk, aki most 11 éves, kimarad a holland iskolai tapasztalatokból. Egy vidéki, észak-hollandiai református iskolába jártam, mindenféle gond nélkül, nagyon szívesen. Ott úgy van felépítve a rendszer, hogy hatodik osztályig általános iskola van, aztán a következő évben iskolát vált az ember, és érettségiig odajár. Az is rendben volt, de mégsem szerettem annyira, mert nagyon nagy iskola volt, két és félezres, és ahogy ma sem, már akkor sem szerettem a nagy tömeget. De nagyon komoly alapokat adott nekem a további tanulmányokhoz, tudásszerzéshez, önkifejezéshez, meg az élethez is.
– A családban mindkét nyelvet beszéltétek, ahogy az természetes egy kétnyelvű családban, az apa csak magyarul, az anya meg csak hollandul?
– Mindkét nyelvet beszéltük, de amikor édesapám nem volt otthon, akkor édesanyám tartotta a magyar frontot is: leült a legkisebb húgommal, aki soha nem élt magyar tájakon, s tanította magyarul írni-olvasni.
Mi, gyerekek, ma leginkább hollandul beszélünk egymással, de mielőtt Hollandiába költöztünk volna, egymás között magyarul beszéltünk. Ez tehát megváltozott, de ma is mindannyian jól tudunk magyarul.
– A holland és a magyar nyelv mellett még milyen nyelvet beszélsz?
– Angolul, németül, franciául és románul. Nem gondolom, hogy igazán jól beszélek románul, de beszélek.
Aki több nyelvet ismer, azt is tudja, melyiket mennyire ismeri. Ha rangsorolnod kellene őket, hogyan tennéd?
Nem könnyű, de azért most is azt mondanám, hogy a holland az első, de igen közel áll ehhez a magyar. Azon mérem le a tudásszintet, hogy ha műfordításról van szó, magyar könyv fordítását hollandra mindenképpen be merem vállalni.
– Ez a könnyebb?
– Nem könnyebb, de biztosabb. Mert ha 15 szinonima közül kell választanom, rögtön tudom, hogy melyik kell oda, a magyarban nem ilyen ezer százalékosan biztos a szimatom. Eltérő a két nyelv kifejező ereje, mintha más-más lelke lenne a hollandnak és a magyarnak. Jó, hogy ma már szabadon is szívesen beszélek magyarul, akár igehirdetésben is, ez sem volt mindig így. Ismerem és érzem a nyelvi rétegeket, a regisztereket, a szlenget, a dialektusokat.
– A műfordítás fejleszti a nyelvi készséget, mind a magyart, mind a hollandot?
– Elsősorban technikát fejleszt, keresési meg elemzési módszereket. Hogy megértsük, hogyan van felépítve egy szöveg, egy mondat, hogy olyan hatása legyen, mint az eredetiben. Ha megérted a felépítményt, könnyebb azt újraépíteni a másik nyelven. A nyelvi sajátosságok felfedezésére vannak technikák, például a magyarban nincs szenvedő ige, a hollandban viszont van, ha nem használom, akkor fura, botorkáló, talán kissé idétlen, tulajdonképpen idegen lesz a szöveg. Ezért az aktív, cselekvő igeformát, harminc százalékos arányban passzívvá kell alakítani, hogy hollandos legyen. Erre nem magamtól jöttem rá, ezt tanulnom kellett. Szókincsfejlesztés is van a fordításban, van olyan fordításom, ahol külön szószedetet készítettem, hogy kéznél legyen a jó megoldás, amelyet kétszáz oldallal előbb már használtam.
– Mikor kezdtél el műfordítással foglalkozni, melyik volt az első mű, amelyet fordítottál?
– Az első Dragomán György A fehér király című regénye volt, ez 2008-ban jelent meg.
– Felkérésre fordítasz?
– Igen, az első könyvfordítás idején egy egyéves képzésre jártam Budapesten a Balassi Intézetbe. Vizsgadolgozatra egy portfóliót kellett készítenem, a lefordított szöveghez motivációs levelet kellett írnom, ismertetőt a szerzőről, a magyar irodalmi beágyazódásáról és a holland irodalmi jövőjéről is. Javasolták, hogy olyan művel próbálkozzunk, amelynek még nincs fordítása. Hogy ez kiderüljön, a kiadóhoz kellett fordulnom. Aztán egy hónap múlva megkerestek, hogy egy kiadó érdeklődik a könyv iránt, jelentkezzem náluk. Hát így kezdődött. Adtak egy esélyt, készítettem két fejezetnyi próbafordítást, és elfogadták. Roppant büszke voltam magamra, mert a műfordítói képzésen nagyon óvtak minket attól, hogy beleéljük magunk a fordítói karrierbe, hiszen ez elég ritka pálya, nem könnyű bekerülni a fordítói piacra.
– Biztosan így választják ki az igazán rátermetteket, az igazán elszántakat.
– A hollandok eddig csak két Dragománkönyvet adtak ki, A fehér király mellett a Máglyát, de remélem, hogy lesz ennek folytatása, hiszen az író a két könyv kapcsán többször is beszélt trilógiáról. A fehér király fordítói sok kérdéssel fordultak a szerzőhöz, ezért készített számukra egy külön szószedet. Egyébként is nagyon készséges és szívélyes ember. Tavalyelőtt kértem, adna-e könyveket a Bartók Béla Líceum könyvtárának, emellett beajánlott kiadó barátainak, így jutottam el egyenesen a Magvetőhöz, a Libri csoporton belül a Manó Kiadóhoz, és sikerült könyveket szereznem az iskola számára. Dragomán jó viszonyt ápol a fordítóival, megbecsüli a munkájukat, mert ő maga is fordít. Személyes kapcsolatba kerültem még Forgách Andrással és Gárdos Péterrel is a műfordítás kapcsán.
– Bánffy Miklós trilógiája, az Erdélyi történet következett fordítói pályádon. A kommunista diktatúra idején a tiltott könyvek listáján szerepelt, a rendszerváltást követő időkben bekerült ugyan a tantervbe, de a könyvet csak nehezen lehetett megtalálni. Hogyan találtak rá a hollandok?
– A kiadóknál piacfigyelők dolgoznak, akik a menő könyvekre vadásznak, radarozzák a hiteles, jó könyveket. A kiváló holland Atlas kiadó igazgatója a klasszikus irodalom nagy kedvelője volt, ő olvasta a regény angol fordítását, s megtetszett neki a regény. Mivel korábban is fordítottam nekik, engem kértek fel a munkára.
– Aki ismeri a könyvet, tudja, hogy ez milyen nagy munka lehetett. Nagyon szerényen beszélsz erről, mégis legnagyobb fordítói sikerednek tartod. Miért?
– Hosszú ideig dolgoztam rajta, mert nagy kihagyásokkal jelentették meg, a harmadik részt csak 2022-ben, így az első és az utolsó rész között 10 év telt el, ami nem túl jó, hiszen lehet ugyan a részeket önállóan is olvasni, de azért mégiscsak egyetlen, összefüggő egész. Azért örülök nagyon ennek a munkámnak, mert utólag látom, hogy ez milyen értékes anyag, nemcsak irodalmilag, hanem kultúrtörténeti szempontból.
Nagyon sokat tanultam ebből a könyvből, sok mindent megértettem. A családom erdélyi ága a Mezőségről származik, arról a vidékről, ahol az Erdélyi történet játszódik. Látom azt a tájat, azokat az embereket, hallom azokat a szavakat, ezek egyrészt már bennem vannak, de amikor erre rátevődik ez a hatalmas irodalmi anyag, amelyet átitat az író nemesi, politikai, kultúremberi perspektívája, azzal gazdagodik a személyes tudásom, és másoknak is sikerült örömöt szereznem. Sok holland olvasótól kaptam viszszajelzést, hogy milyen nagy élmény volt számukra ez a könyv, sokan ellátogattak Erdélybe, hogy felkeressék a regényből megismert helyeket. Sok mindent megmozgatott ez a könyv, akár saját családomban is. Szüleimnek nagy öröm volt ez a könyv. Mindezt nem láthattam előre, kezdetben hezitáltam is, nem nagyon akartam elfogadni a felkérést. Megkérdeztem a műfordítói képzésen oktató tanáromat, Rácz Pétert, mitévő legyek. Azt mondta, hogy ez kemény dió, de munkát nem adunk vissza. Ez segített döntést hozni. Úgy éreztem, hogy ha nem vállalom el, akkor lemaradok valami fontosról. Nem volt könnyű munka, s nem is mindig éreztem, hogy ez jó lesz. Nem ismertem a könyvet, és amikor először beleolvastam, belealudtam… Igaz, hogy hajszolt napjaim voltak akkor. A leírás, amelyben a gróf kis hintóján halad az úton, a poros tájban, s ismeretlen történeteken elmélkedik, andalítónak bizonyult, de aztán ráébredtem, hogy az első benyomás csalóka volt, s ez egy izgalmas történet, vicces, humoros, nagyívű de ugyanakkor hihetetlenül finom és kedves részletekkel teli. Nagy ajándék, hogy ezt megcsinálhattam.
– A trilógiát alkotó könyvek címe egy-egy bibliai idézet: Megszámláltattál, És híjjával találtattál, Darabokra szaggattatol.
– Egyéb teológiai réteget én nem láttam a műben, de ezek a Dániel könyvéből származó idézetek, mottók, roppant erősek és hordozzák a történet szerkezetét. Gondolkodtam azon, hogy vajon az író a bibliai történet alapjára helyezte a történet szerkezetét, vagy pedig fordítva: felismerte a leírásra szánt történetben a figyelmeztető, múltidéző, jövőbelátó Dániel-történetet, Nabokodonozorék romlását, dekadenciáját. Az író templomba járó ember lévén, felismerte a két történet hasonlóságát. Egyébként a klasszikus erdélyi reformátusság, a református egyház nagyon szépen megjelenik a regényben, például azokban a jelenetekben, amelyekben a főszereplő az édesanyjával bemegy az istentiszteletre, ahol úrvacsorát is vesznek. Jól visszaadja a hangulatot és azt a biztonságot, az otthonérzést, amelyet a régi fehérre meszelt mezőségi templomokban, nagymúltú akár Árpád-kori templomokban érezni lehet. Ilyenben nőttem fel én is, hiszen ilyenben szolgált édesapám a mezőségi Szászújősben. Ezért volt nagy ajándék, hogy visszatérhettem a múltamhoz, a családom, a nagyszü- leim történetéhez. Bánffy öntudatos református volt, egyházkerületi gondnok is, vallása hagyománytisztelet is, az arisztokrata identitásának része. Ha én nem lennék református, és erdélyi gyökereim sem lennének, sokszor nagyon melléfoghattam volna a fordítás során. Van olyan tárgyismeret, amelynek megszerzésére fordítóként esélyed sincs, ezért is nagy adomány számomra, hogy mind a Dragomán-könyvek, mind a Bánffytrilógia erősen erdélyi kötődésűek. Itt volt életemben a katartikus felismerés, megvilágosodás, hogy ezért kellett nekem annyi helyen, annyi mindenbe belekezdenem, hogy ehhez végre megérkezzem. Ez az a pont, ahol minden összeér: minden tapasztalat, a múlt, a jelen, a jövő. Az én személyes hozzájárulásom, hogy egy kicsit érthetőbbé tegyem a világot, ahol én békességre találok. Megértettem, hogy az a bolyongás, amelyben vagyok, értelmet nyer, mert össze tudok kötni olyan szálakat, s olyan hidak felépítésében segédkezem, amit más talán nem tud.
– A Bánffy-regény minden magyar identitású ember számára fontos lehet, hiszen a Trianon-trauma feldolgozása mindannyiunknak létfeladata lehet.
– Minél többet tudunk róla, minél jobban megismerjük, hogy mi volt, mi történhetett, azzal közelebb kerülhetünk a veszteségélmény feldolgozásához.
– Kettős identitásod van, egy erdélyi magyar és egy holland?
– Nem mondanám, hogy kettős identitásom van. Egy identitásom van, de több részből áll, amelyek egymás nélkül nem léteznek, ugyanakkor az egymás közti viszonyuk folyamatosan változik. Az egyik vagy a másik dominanciája attól függ, hogy éppen hol vagyok vagy mit csinálok, ki vagyok azon a helyen. Most egyre inkább érzem, hogy van egy lelkészi identitásom, szerepem, feladatom. Amikor 2013 augusztusában Temesvárra költöztünk, nem voltam gyülekezeti lelkészként jelen a közösségben, bár aki ismert, az tudott róla, hogy lelkészi végzettségem is van. Mi a férjemmel csak egy-két embert ismertünk eleinte. Még jóval azelőtt, 2006ban, amikor még Budapesten éltem, és az ELTE-n hallgattam egy évet magyar nyelv és irodalmat, egy pünkösd alkalmával Gazda István lelkipásztor meghívott Temesvárra egy ünnepi szolgálatra. Előzőleg Hollandiában jártam magyar szakra, akkor még létezett ilyen szak, idegen nyelvként tanították a magyart, itt kaptam egy ösztöndíjat az ELTE-re, ahol huszadik századi és kortárs magyar irodalommal foglalkozhattam.
– Miért költöztetek Budapestről Temesvárra?
– A férjem, aki budapesti, pályázott egy nemzetközi számítástechnikai vállalat állására, Bukarestet ajánlották, de azt én nem gondoltam nekünk valónak. Szerencsére kiderült, hogy temesvári kirendeltségük is van, s ez már megfelelt. A fiunk születését követően kivonultam mindenből, de azért el-elértek a felkérések, helyettesítések, így megismerkedtem a lelkészekkel, az egyházmegyével, mindenki barátságos volt, s bár hivatalosan nem voltam kollégájuk, befogadtak, mint aki odatartozó.
– Kolozsváron tanultál teológiát.
– A hollandiai érettségi után úgy döntöttem, hogy egy évet Kolozsváron töltök: kíváncsi voltam a városra, meg az erdélyi rokonaimra, így beiratkoztam az egyetemre, magával ragadott az évfolyam, a tanárok, a tananyag, az ottlét, az Erdélyben való létezés. És egy év után ott maradtam. Harmadéven Nagyszebenbe is elmentem, a szászoknál is tanultam egy évet, azután természetesnek tűnt, hogy be kell fejeznem itt a tanulmányaimat. Aztán visszamentem Hollandiába, először nemzetközi kapcsolatokat hallgattam, majd átnyergeltem a magyar szakra, mert azt sokkal jobban szerettem. Ennek az volt a legnagyobb hozadéka, hogy irányba állított, így kerültem Budapestre, és megismertem a műfordítást, amelyben csak úgy lehetsz igazán jó, ha egyszerre vagy alázatos és vakmerő. El kell hinni, hogy az író, akit fordítasz, a lehető legjobban írta meg a művet, és te képes vagy hasonló jót létrehozni.
Nem szabad gyorsan fordítani még akkor sem, ha úgy érzed, visz a lendület, meg kell állni, különben csak átrobogsz, átnyargalsz a dolgokon, és a lényeg talán elvész.
– Most dolgozol valamin?
– Nem, de vannak terveim. Szeretnék majd újra megbízásokat szerezni. Visky András Kitelepítés című regényéből már kiválasztottam a könyv jellegét bizonyító próbafordításra való részeket, Mátyus Melinda most megjelent kötetéből A kántor lánya című novelláját elkezdtem lefordítani önszorgalomból. Most olvasom Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényét, az is nagyon jó. Időnként lefordítok egy-egy verset.
(folytatása következik)

Mészáros Ildikó