Hermán Mostert Rebekka, református lelkipásztor és műfordító, több mint egy évtizede él Temesváron.
Kolozsváron, a hollandiai Groningenben, Budapesten járt egyetemre, teológiát, magyar nyelv és irodalmat tanult, hat nyelvet beszél. Műfordításról, identitásról, önismeretről, feladatvállalásról beszélgettünk.

– Szapáryfalván és Nagybodófalván gyülekezeti lelkészként szolgálsz. Ez az első ilyen szerepvállalásod?
– Hivatalosan kinevezve, fizetéssel, szoktam így mondani, mert így a legérthetőbb, így még nem volt gyülekezetem. Miután Kolozsváron elvégeztem a teológiát, viszszamentem Hollandiába, és segédlelkész lettem, bár ott ez a funkció nem létezik. Mindenütt kicsit más a lelkészképzés. Hollandiában van egy teológiai alapképzés, ahol még nem lépsz fel a szószékre, hanem teológus leszel, majd ezt követően választhatsz különféle mesteri képzéseket, ezek között szerepel a lelkészképzés is. Aki ezt választja, csak ekkor ismerkedik meg a gyakorlati teológiával, pasztorációval, homiletikával, mindennel, ami a napi lelkészi munkához kell. Egy baráti lelkésznél, aki megértette, hogy ahhoz, hogy Kolozsváron letehessem az egyházi záróvizsgáimat és felszenteljenek, erre szükségem van, segédlelkészként dolgozhattam. Ezt követően Brüsszelben, a brüsszeli magyar protestáns egyházközségben dolgoztam három évig, s közben Észak-Hollandiában Groningenben jártam egyetemre. Útiköltség fejében egy hónapban egyszer mentem Brüsszelbe, ahol elfogadott a presbitérium. Ez nagy tapasztalat és még nagyobb megtiszteltetés volt, de néhány év után már nem tudtam a két elfoglaltságomat összeegyeztetni, ezért a gyülekezeti szolgálatot átadtam egy hollandiai magyar evangélikus lelkésznek. Az akkor még parányi brüsszeli magyar protestáns gyülekezet Magyarország uniós csatlakozása után igencsak megnőtt. Később Budapesten angol nyelvű presbiteriánus gyülekezetbe jártam, néha helyettesítettem is, de önálló gyülekezeti lelkész csak itt lettem a Bánságban, egy évvel ezelőtt.
– Milyen kihívásokkal jár ez a szolgálat?
– Szapáryfalva Lugostól 10 km-re található, Temesvárról egy órás autózással érhető el. A másik gyülekezetem pedig Nagybodófalván van. Mindkét közösséget százhetven-kétszáz ember alkotja, ezt egészen pontosan felmérni nem lehet, mert van eltérés a papírforma és a gyakorlat között. A meglepetés az volt, bár ez nem hangzik profin, hogy tudom ezt csinálni.
– Azt hiszem, hogy ez az igazi profizmus, mert ez nem bizonytalanság, hanem felelősségtudat.
– A lelkészi státussal kapcsolatban azzal szembesültem már régebben, hogy a lelkésznek mindentudónak kell lennie, minden helyzetben kell tudnia a hogyant és a mikéntet. Nagyon biztosnak kell lennie az embernek abban amit tesz, meg amit mond. Mindenütt helyt kell állni, szószéken, táncrendezvényen, egy sír mellett, beteglátogatáson, polgármesteri hivatalban, gyerekmunkában vagy kerítésépítésben. Mintha a lelkész százlábú lelki ezermester lenne, aki mindenben járatos, mindenben otthon van, nem kételkedik és nem bukik orra, nem vétkezik, nem téved. Hogyan tudok hangot adni annak az érzésnek, annak a tudatnak, hogy én is ember vagyok, akinek különleges szolgálata van, és éppen ezért nagyon sok segítségre és támogatásra van szükségem? Nem támaszkodhatok csupán a saját képességeimre, erőmre. Istentől, de embertársaktól is kell kérnem a bölcsességet. Igaz, helyt kell állni, nem szabad csak bizonytalankodni, mert ez vezetőként valóban nem veszi ki jól magát, de nem szabad eljátszani a mindenértőt sem, mert az borzasztó bukáshoz vezet. Leginkább talán kiégéshez, mert az erőnk nem végtelen, még ha Istennél van is az erőnk, ha Ő teszi erőssé az erőtlent, akkor is. Kapaszkodunk Istenbe, de ritkán beszélünk arról, hogy mindezt a gyakorlatban megtenni nem is olyan egyszerű. A meglepetés az volt, hogy megtudtam, hogyan lehet ezt úgy csinálni, hogy lehessen csinálni. Eddig is tudtam, de magam is tapasztalom, hogy a lelkész iránt nagy a megelőlegezett bizalom. Én is óriási jóindulatot tapasztaltam, s ez sokat segít. A távolságot nehezítő körülménynek érzem, hiszen nem költöztünk be egyik parókiára sem, mert a fiunk Temesváron jár iskolába. Így sokat autózom, de hála Istennek februárban lett szolgálati kocsi, szórványautót kapott a nagybodófalvi gyülekezet. Ez tágas, kényelmes autó, amellyel például egyik faluból a másikba hordozhattam a nyári tábor idején a gyerekeket is, vagy elmehettünk együtt egy nőszövetségi konferenciára. Mégis a távolságot kihívásnak érzem, és a gyülekezettel való napi kapcsolatot is, mert emiatt minden rövidebb tevékenységre is több órát kell szánnom. Szerencsére bírom az autózást, szeretek vezetni, útközben zenét hallgatok, telefonálok, vagy csak nézem a változó tájat. Ezzel tehát nincs gond, a férjem és fiam is szívesen jön velem hétvégén vagy többnapos ünnepeken, amikor lehet, és próbálunk barátokat is hívni, de a lelkem mélyén azt kívánom a gyülekezeteknek, hogy olyan lelkészük legyen, aki ott van helyben.
– A gyülekezet kért fel a szolgálatra?
– Nem, az egyházmegye esperese, Bódis Ferenc, aki maga is szolgált Szapáryfalván. Tavaly ősszel kért fel egy évre. A két gyülekezet pedig elfogadott.
– Visky András egyik interjújában azt mondta, a mai világban a lelkeket elvették a lelkészektől, és a pszichológusoknak adták. Egyetértesz ezzel a megállapítással?
– El tudom képzelni, hogy így látja, de ez a környezettől függ. Az én két gyülekezetem falusi környezetben él, aránylag meszsze a várostól. Nincs nagyon lehetőség arra, hogy az emberek pszichológushoz járjanak, aki az ő nyelvükön beszél, vagy aki elérhető akkor, amikor szükség van rá. Sőt az sem biztos, hogy az itt élők azt éreznék, hogy érdemes vagy jó ötlet pszichológussal beszélni. A lelkész, ha hajlandó rá, ha képezi is magát, s valóban készen áll a lelkigondozásra egy beszélgetés során, akkor bizony kap lehetőséget erre. Az emberek igénylik a beszélgetést, de nagyon oda kell figyelni rájuk. Senki sem fog azzal bekopogni a lelkészhez, hogy lelkigondozásra jött. De ha megkérdezem, hogy hogy van, és megvárom a válaszát, és érzi, hogy tényleg ott vagyok neki, akkor el is mondja. Mindehhez az kell, hogy a lelkész ott legyen és elérhető legyen, jelezze azt, hogy nyitott a mély és értő beszélgetésekre is.
– Van-e valamilyen kapcsolódási pont a brüsszeli szórvány és a bánsági szórvány közt?
– Brüsszelben 2003-ig szolgáltam. Én magam is más ember lettem azóta, sok mindent kipróbáltam, megtapasztaltam és megértettem, sokat változtam, és persze sokat tanultam az elkövetett hibáimból is. Brüsszelben és a Bánságban is azt tapasztaltam, hogy van a gyülekezeti közösségnek öntudata, de benne van a törékenység érzése is. Léteznek egészen más típusú gyülekezetek is, nekem viszont nagyon kedves ez a szórványlélek, amely egyfajta elfogódottsággal, alázattal, de akarattal és vággyal van jelen az egyházban. Tulajdonképpen nem is szórványgyülekezetek, hiszen itt van hagyomány, öntudat, csak periférián vannak, a nagy központoktól távol. A nagy tömbökhöz képest, a szilágysági vagy bihari településekhez képest valóban etnikai szórványok, de egyházi szempontból nem egyértelmű ez. Úgy érzem, itt lelkészként több szabadságot kapsz az ötletelésre, esetleg változások indítványozására, ami nagy felelősség, mert vissza is lehet élni vele. De nagy lehetőség is, hogy személyesen formáld, alakítsd a gyülekezet életét. Ez a személyesség nagy érték. Mindenki hozza magával az egyházi előéletét, múltját, s meg kell nézni, hogyan lesz ebből közösség, egyházközség. Az egyházi és a magyar identitás egyaránt fontos, s ez volt Brüsszelben is, azért jöttek az istentiszteletekre, hogy találkozzanak, hogy imádkozzanak, Bibliát olvassanak, de mindezt magyarul tehessék. Kevesen vannak, ezért intenzívebben lehet kapcsolódni, de nagyon látványos is, ha kevesen vannak. Ha elmaradoznak, azt érezni lehet, az nem feltűnésmentes, s ez nagy felelősség.
– Az egyéves megbízatás lejárt, mi az ami arra késztet, hogy folytasd a szolgálatot?
– Meglepetés volt számomra, hogy felmerülnek bennem tervek. Ilyenek, hogy a következő húsvétkor szervezhetnénk passiójátékot, és eszembe sem jut, hogy akkor én már talán nem leszek itt. Meg hogy jó lenne kántorokat képezni, énekvezetőket. Nem töprengtem azon, hogy folytassam-e a munkát itt vagy sem, úgy látszik már nagyon megtanultam, hogy nem szabad feláldozni a jövőt az ideiglenességnek. Ez azzal jár, hogy akkor is kell tudni tervezni, ha az sem biztos, hogy még ott leszek. Egy közösséget nem lehet úgy ellátni élettel, igényekkel, hogy nem gondolkodsz előre. Régebben többet sodródtam, ezért most meglepetéssel tapasztaltam meg, hogy van kedvem előrelátni, előretervezni. Örülök, és hálás vagyok, hogy helyt tudok állni, különböző szerepekben. Jó tudni, hogy semmi nem vész kárba, sem tanulás, sem tudás, sem tapasztalat, hanem előjön, ha a megfelelő kihívásokkal szembesül az ember.

Mészáros Ildikó