A tavaly megújult Temesvári Magyar Nőszövetség idén is megszervezett rendezvénysorozata a Bánsági Magyar Napok háromnyelvű plakátján három kulcsszó szerepel: bizalom, közösség, együtt. A szervezet logója egyszerre idézi a magyar népművészet alapmotívumait, a virágot és madarat. A zöld és piros sötétebb és halványabb árnyalatai a rendezvény jelvényén is visszatérnek, mindkét igényesen megtervezett információhordozó Horváth Katalin munkája.
A rendezvénysorozat harmadik napján a Bolyai János Szakkollégium előadótermében az Alkotónak lenni a Bánságban témájú kerekasztal-beszélgetés házigazdája, Kedves Emőke, a TMNSZ alelnöke, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház rendezője fogadja az érkezőket, a meghívottakat és az érdeklődőket egyaránt. Az alkotók különböző művészeti ágakat képviselnek, közös bennük, hogy nem pályakezdők, de nem is idősek, hanem tapasztalattal rendelkező, alkotóerejük teljében lévő művészek. Az öt meghívott közül ketten erős temesvári kötődésűek, mindketten a temesvári középiskolában végezték tanulmányaikat, és előadóművészek. Egyikük Szabó Zsolt, zenész, gitáros, akinek nevéhez nemcsak a rockzene, hanem a sokak sajnálatára több mint egy éve bezárt Artsoma zene-és képzőművészeti iskola vezetése is kötődik, másikuk Magyari Etelka, színművész, a temesvári magyar társulat tagja, aki színművészeti képzését is a Bánság fővárosában kezdte és Bécsben, az osztrák fővárosban folytatta. A többiek két és fél, két vagy egy évtizede élnek itt, Mátyus Melinda, író, a képzőművész Ugron Lajos és a házigazda egyaránt a Székelyföldről érkezett, ki kolozsvári, ki bukaresti kitérő után, a műfordító Hermann Mostert Rebekka, aki többek közt Dragomán György regényét és Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiáját juttatta el a holland olvasókhoz, holland és budapesti irodalmi tanulmányok után, Kolozsváron szerzett református lelkészi oklevelet. Mindenki másként talált itt közösségre, van, aki közösséget épít és működtet, mint az újmosnicai reformátusok lelkésze, aki csak reggelente lehet író. Van, aki magányosan alkot ugyan, de megtartó közösségre talált, mint a műfordító vagy a szobrászat helyett most grafikával és roma gyerekek képzőművészeti nevelését biztosító projektekkel foglalkozó képzőművész, míg mások művészi munkájának feltétele és kerete is a közösség. A személyes hangú beszélgetésből kiderült, hogy mindannyian megtapasztalták az alkotómunka hullámvölgyeit, betejesülést, sikert, elakadást, nyitottak a változásra, a folyamatos tanulásra, senkivel nem cserélnének sorsot, oly biztos lábakon áll az önismeretük, önbecsülésük és önazonosságuk. Hiányzik belőlük a panaszkodásra való hajlam, nem szenvednek a szórványléttől, nem ismerik a bezártság korlátait, inkább a lehetőségek és a változatosság terepeként élik meg a sokszínű nagyváros kínálta esélyeket, amelyben van esély a magyar identitás megélésére és megőrzésére. Felelősséggel néznek a jövőbe, szülőként és tapasztalataikat átadó nevelőként is, az iskolától azt várják, hogy értő befogadókat neveljen, a jövő alkotóiról pedig azt gondolják, tehetségük és szorgalmuk révén művészeti iskola nélkül is megtalálhatják majd a fejlődésüket biztosító közeget. A TMNSZ plakátjának kulcsszavai a Bánságban alkotó hat művész, a házigazda és öt meghívottja vallomásában is visszacsengtek: együtt, bizalomban és bizalommal, közösségben és a közösségért.