Beszélgetés dr. Mikes Mária Anna orvosnővel

A Hrivnyák család egykor közismert volt Temesváron, a méltán tisztelt és szeretett család tagjai bizonyították, hogy a földrajzi távolságot felülírhatja a szülőföldhöz való ragaszkodás, hogy egyszerre lehet engedelmeskedni a szárnyak „parancsának” és ragaszkodni a gyökerekhez. Németországi tartózkodása alatt a család végig szoros kapcsolatot ápolt a temesvári magyar intézményekkel, mecénésokként nagylelkű adományokkal segítették a temesvári magyar iskolát, az egyházakat, a magyar nyelvű újságot, amelynek évtizedekig hűséges előfizetői is voltak. Számos könyv kiadásának anyagi fedezetét vállalták át részben vagy teljesen, civil szervezeteket vagy magyar intézményeket, a nagyváradi magyar egyetemet támogatták.
Nemrég a Magyar Házba látogatott és jelentős értékű anyagi támogatással járult hozzá a Magyar Ház felújításához, Hrivnyák Zoltán ügyvéd és Hrivnyákné, született Schneider Ilona, az íróként, írói álnevén ismert Billédy Ilona, Mária Anna nevű lánya, aki családjával visszatérve Erdélybe továbbra is kötődik Temesvárhoz. Különleges szálak fűzik a temesvári Magyar Házhoz, amelynek építéséhez a téglákat nagyszülei, Schneider Róbert és Schneiderné Pető Ilona adományozták, így a Magyar Ház falaiba a gyertyámosi Petőtéglagyár tégláit építették… Talán ezért is állt sikerrel ellent a XX. század viharainak az impozáns épület és szolgálja ma ismét a magyar közösséget.
Mikes, született Hrivnyák Mária Anna Temesváron született, majd Kolozsváron végzett orvosként. A Magyar Házban tett látogatása során néhány mondatban családja történetét ismertette.

– Édesapám tót neve ellenére a legnagyobb magyar volt. Életének meghatározója volt magyarsága. – mondta a nyugalmazott orvosnő. Kényszerűségből bekövetkezett németországi életük során a Temesvárhoz való ragaszkodás szellemében, szüleim minden évben megszervezték az egykori piarista diákok és a temesvári zárda volt növendékeinek találkozóját. Rengeteg temesvárival tartották a kapcsolatot. Kiváló szervezőként és szónokként édesapám már fiatalon bekapcsolódott a közösségi munkába, mindig tudta lelkesíteni az embereket. Mindkét szülőm ízig-vérig temesvári volt, bárhol is éltek. Schneider Róbert építész nagyapám az első világháborúban Doberdónál együtt harcolt Pető Józseffel, akinek hívására jött Temesvárra, ahol később házasságot kötött barátjának húgával, nagyanyámmal, Pető Ilonával. Így került nagyapám a Bánságba, gyökerei viszont erdélyiek, ükanyja a bodolai Mikes Karolina. Édesapja, Schneider Róbert Georg építész újította fel például a nagyenyedi börtön épületét és Reiter Ede tervei alapján építette fel apósával, Antoni Tamással együtt a monumentális vingai római katolikus templomot.
– Milyen emlékeket ápol Temesvárról Mikes Mária Anna?
– Én a mai magyar középiskola épületében, édesapám és más magyar szülők bukaresti közbenjárására 1956-ban alakult és rövid ideig működő 6-os számú gimnázium egyetlen végzős nemzedékének vagyok egyik tagja.1960-ban érettségiztem, utánunk voltak még ugyan magyar osztályok, de azokat beépítették máshová, az épületben pedig az 1960-as években román, magyar és német nyelvű általános iskola kapott helyet. Jelentkeztem a temesvári orvosi egyetemre, de mivel valaki feljelentett, nem kerültem be, annak ellenére, hogy a bejutott húsz diák közül az én jegyem volt a legjobb! Én és az akkori ortodox esperes lánya a kitűnő eredményünk ellenére, nem kerülhettünk az orvosi egyetemre. Bukarestben valaki egyszerűen kihúzott bennünket a bejutottak listájáról!
– Hogyan alakult további életútja?
– Láttuk, hogy Temesváron nem sok esélyem lenne, ezért 1961-től Kolozsvárra jelentkeztem és az ottani orvosi egyetemen tanultam. Temesvárra csak vendégként jöttem a következő években. Kolozsváron ismerkedtem meg férjemmel, Mikes Imrével, majd az egyetemi tanulmányok befejeztével, versenyvizsga alapján Nagyváradra kerültünk. Tizenhét évig a váradi kórházban voltam orvos. Ott születtek gyermekeink. 1982-ben öcsém a feleségével és egy baráti családdal Ótelek-Jánosfölde térségében a zöldhatáron keresztül, kalandos módon, kiszökött az országból. Sikerült értesítenie édesapámat, akinek megüzente, hogy turista útlevéllel azonal hagyja el Romániát. Ezt meg is tette, és Németországban kezdtek új életet. Fokozatosan a teljes családunk áttelepedett. Németországban, Karlsruheban is orvosként dolgoztam, férjem pedig mérnökként vállalt munkát, gyermekeink ott jártak iskolába. De mindvégig évente többször jöttünk Erdélybe, és amint elmondtam, segítettünk, ahol szükség volt.
– A ’89-es változást követően visszakerültek Erdélybe…
– A romániai rendszerváltásig meg sem fordult fejünkben, hogy visszatérjünk az akkori Romániába! Férjemet az elnyomó hatalom szervei is zaklatták, nekem is elegem volt. A fiunk viszont nagyon ragaszkodott a családhoz, annak nemesi múltjához, hogy egyetemi évei alatt, az Erasmusprogram keretében nem az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában töltött el hat hónapot, hanem Bukarestben annak érdekében, hogy megismerje a romániai helyzetet. Ő az Erdélybe való visszatérés és a család egykori tulajdonában levő ingatlanok visszaszerzése mellett döntött. Mi támogattuk őt, végül sikerült az uzoni kastélyt visszaperelni, ahol ők élnek, majd a bodolai Béldi-kastélyt is, ahol jelenleg mi élünk. Hihetetlen munka volt a nagyon megviselt állagú ingatlant felújítani, időközben mindketten nyugdíjba kerültünk és minden anyagi erőforrást a felújításnak, korszerűsítésnek rendeltünk alá. Teljesen önerőből újítottunk fel egy olyan kastélyt, ahol nem volt sem víz, sem villany, a tornyok beomlottak, az egykori parkban legeltek a falu tehenei és lovai… egyszóval iszonyatos állapotokat kellett felszámolnunk, annak érdekében, hogy rendbe tegyük a dolgokat. Az évek során egy-két olyan tárgyat is sikerült visszavásárolnunk, amelyek az egykori kastélyhoz tartoztak. Például a Mikes és Béldi grófi családok címerével ékesített tányért vásároltunk viszsza.
– Most visszatért a gyökerekhez és a temesvári Magyar Ház magyar életének visszaállításhoz nyújt segítséget…
– Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám hatékonyan segíteni a szórványközösségeket. Előttem volt drága szüleim példája és úgy ítéltem meg, hogy tetteikkel ők magasra tették a mércét. Én nem maradhatok lennebb, nem állhatok félre, hanem egyfajta kötelességem segíteni a szórványmagyarságot. Meggyőződésem, hogy Belső-Erdélyben, a Székelyföldön a magyarság lélekszáma elég magas ahhoz, hogy fennmaradhasson, a szórványban viszont egyre erőteljesebben szűkülnek be a lehetőségek. Tanácsot kértem unokatestvéremtől, Gittitől (a Temesváron osztatlan tiszteletnek örvendő Koreck Margit szerk.), azon töprengtünk például, hogy a magyar vagy vegyes házasságban élő gyermekek táboroztatásában nyújtsak segítséget, végül meggyőződésem szerint a legjobb megoldást választottam: ha nagyapám a téglákat adományozta a Magyar Ház felépítésére, most drága édesapám Hrivnyák Zoltán és édesanyám, Hrivnyákné született Schneider Ilona emlékére, téglajegyek vásárlásával segítjük a Magyar Házban elkezdett munkát, amelyhez sok sikert kívánok mindenkinek.

Makkai Zoltán