Közel egy fél évszázadig tilos volt még tudni is arról, hogy bárkit is elhurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba. Nagyon veszélyes volt tudni arról, hogy a szomszédból, mondjuk Mülleréktől, a család férfitagjait elvitték. Ezekről a dolgokról beszélni is végképp veszélyes volt, az ember könnyen valamely kommunista „átnevelő egységben” találhatta magát. Az áldozatok maguk – azok, akik túlélték a gulágok, a donbászi szénbányák poklát – soha sem beszéltek az átélt szenvedésekről.
A ’89-es változást követően valahogy elsiklott a köztudatban, hogy a világháborút követően a háborús bűnösöknek kikiáltott német nemzetiségű embereket igazságtalanul, minden nemzetközi normarendszert felrúgva hurcoltak meg egész Kelet-Európában. A bánsági sváb falvakból is. Meg onnan is ahol már csak nevükben voltak németek az érintettek. Mint Végváron, ahol az évszázados együttélésnek köszönhetően erős magyar identitással éltek a Müller, Ebenspanger, Mersdorf, Wágner (nem tévedés az ékezet!), Wéber és sok más család tagjai.
Mindenképpen ezeknek a dolgoknak az újragondolására késztet – a magyar közösségekben térségünkben elsőként – a végvári református templom kertjében, múlt vasárnap felavatott, az embertelenségre, a bűnre, a szenvedésekre emlékeztető márványtábla.
A helybéliek nagy érdeklődése mellett megtartott avatóünnepségen nt. Bódis Ferenc esperes, parókus lelkipásztor arra emlékeztetett, hogy Végvárról igazoltan 30 személyt, húsz 17-44 év közötti férfit és tíz 17-31 év közötti nőt hurcoltak el kényszermunkára a Szovjetunióba 1945 január 15-én. Ádám Albert, Dvorzsák Erzsébet, Dvorzsák Ilona, Ébenspanger Ferenc, István és József, Faggyas András, Georgevitz Ferdinánd, Gerber Anna, Gerber Mária, Gilinger András, Görög János, Görög Mária, Horváth János, Kiell Ferenc, Knöbl Antal, Kovács Mária, Leiterman Julianna, Mersdorf Mátyás, Müller Anna, Müller Vilmos, Olinger Mária, Recht István, Recht József, Rieder Anna, Richter Ferenc, Ritzert György, Eitz Ferenc, Wágner Imre, és József egyetlen vétke a nevük vagy német kötődésük volt – emelte ki az esperes, aki rövid áttekintésben emlékeztetett arra, hogy az egykori Szovjetunióban 350 főtáborban, és több mint négyezer(!) melléktáborban tartottak fogva sokmillió embert, az elhalálozottak becsült száma pedig meghaladja a háromszázezret.
A meghurcolt családok képviseletében az erős végvári kötődésű Ft. Ébenspanger Ferenc nyugalmazott római katolikus lelkipásztor osztotta meg nehéz gyermekkorának emlékeit, amelynek fájdalmas részét képezte a családfenntartó édesapa hiányá- ban megélt öt esztendő. A háborút követő ínséges éveket tette még nehezebbé a kenyérkereső édesapa hiánya és az elvesztése miatt érzett állandó félelem – mondta a lelkipásztor, aki azt is elmondta, hogy családjában a hit és az ima tartotta a lelket azokban az években.
Ungor Csaba végvári szobrászművész újabb remekművét, az emlékeztetés tábláját Tábori Müller Erika és Mersdorf Borbála leplezték le. Mindkettejük családtagjai közül is elhurcoltak többeket.
Az ünnepi rendezvény zárómozzanataként dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke fejezte ki elismerését a végvári közösségnek és a református egyháznak, amiért az elhurcoltakra, a szenvedésekre emlékeztető emlékjel felállításával nem hagyták elenyészni, hanem a helyi közösség homlokterébe helyezték az áldozatok emlékét.
A rendezvény ünnepi hangulatának megteremtéséhez járult hozzá Kele Klára kántor alkalomhoz illő, szép éneke, és a felvételről lejátszott Karády Katalin által énekelt Valahol Oroszországban című, ritkán hallható dala.

Makkai Zoltán