Amikor megpillantottuk a csillogó víz tükrét, akaratla­nul is felsejlett az ismert Petőfi-vers két kezdősora: „Nyári napnak alkonyula­tá­nál / Megállék a kanyargó Ti­szánál.” A legmagyarabb jel­zővel illetett folyó ezúttal is oly simán, oly szelíden ballagott medrében, ahogy vala­mikor a költő látta, ám az el­múlt hét végén több ezer cso­dálója volt. Halászlé feszti­vált szerveztek a partján a sze­gediek, és hogy annak magunk is részesei lehettünk, azt a Nyugalmazott Igaz­ga­tók Egyesületének köszön­het­jük. Vezetője, Dévai Kálmánné Anikó

juttatta el a meghívást a Temesvári Ma­gyar Nyugdíjas Klub elnöké­hez, Béres Margithoz, és ilyen kedves invitálásnak nem lehetett ellenállni. A jó­előre kigondolt, körültekintően megszervezett találkozó meleg fogadtatásban és ven­déglátásban csúcsosodott, a kedves mosoly és a barátságos szó megtette a hatását.

Egy kupicával Takács Rózsának, a főszakácsnak
A bemelegítő első koccintást követte a többi, mert a különbnél különb házi nedűt kínáló vendéglátók, a nem is oly régen még felelős be­osz­tásban dolgozó szépkorúak, pincemesteri tudományukat is megcsillogtatták. Az ese­mény fő attrakciója mégis a ha­lászlé volt, annak örömére gyűlt össze több ezer ember a Tisza partján. Számunkra, fél­száz szegedi és temesvári nyugdíjas résztvevő asztalára 30 kilogramm pontyból Takács Rózsa, egykor neve­lőotthon igazgató, főzte a leg­finomabbat. Mi neki ítél­tük oda a pálmát, és hiába tu­dakoltuk, hogy mi a halászlé főzés titka, ő csak ennyit mondott: – Nincs titkom. Édes­anyám fehértói lány volt, onnan hozta a tudo­mányt, és engem arra tanított: a jó halászlénak kristály­tiszta a leve, de másnap a macska elsétálhat rajta (vagy­is megkocsonyásodik).
Hogy most maradt-e a bog­rácsban másnapra macs­kasétáltatónak, alig hihető, mert köztudott, hogy a ma­gyar ember tud enni. És tud mu­latni is, amit nem lehet csak úgy, szárazon…

Baghné Makra Ilona, a Csongrád Megyei Nyugdíjas Szövetség elnöke tájékoztatója hallatán kissé irigy­kedtünk. Hisz tizenkilenc tag­szervezetük közel ezer főt számlál, élvezik a megyei önkormányzat támogatását, ami a megbecsülés jele. Ő mégis sajnálkozva jegyezte meg: – Nincs utánpótlás, nincsenek fiatal, hatvanas nyug­díjastársak, akik átvehetnék a stafétabotot.
A vidámság, a hangulat azonban mégsem hiánycikk. A közelmúltban például a Budapesten megtartott országos dalos találkozón 29 csoport lépett színpadra, és a szegedi Hóvirág népdalkör egy aranyat és két ezüstöt hozott haza mintegy igazolva, hogy a jókedv kortalan. Arra a kérdésre, hogy milyen érzelmeket táplálnak irántunk, határon túliak iránt, Ica meggyőződéssel állította: – Összetartozunk. A ti gondotok a mi gondunk is.

Mészáros Dezsőné Ildikó a gyárvárosi 1-es számú is­kolával (Pi­pos) és pe­dagógusai­val kiala­kí­tott szo­ros kapcsolat­ról be­szélt szíve­sen, és ami­kor rá­juk em­léke­zik, az arca csu­pa mo­soly.
Gémesi József édes­apja szülő­váro­sát, Lu­gost és a hoz­zá fűződő régi emlékeit, feledhetetlen kerékpártúráit emlegette a dimbes-dombos utakon, az apátfalvi születésű Szilvási Margittal pedig az onnan elszármazott népes csa­ládokról, rokoni gyöke­rekről beszélgettünk, megállapítva, hogy nagyon kicsi a mi világunk. És mégis, mi­lyen sokáig egymástól távol vártuk a jobb időket…
Élményeket, emlékeket hoztunk Temesvárra ma­gunk­kal: versenycsónakok lát­ványát a Tiszán, gőzölgő bográcsok illatát, terített asztalokat körülülő baráti társa­ságok tréfáit, táncra perdülő párok képét, filmjét, az ágyas­pálinka receptjét, a ha­lászlé és a túróslepény ízét, meg a közösen megfogalmazott ígéretet: még találko­zunk!
S.E.