Bár még csak bő két hónap telt el az évből, viszonylag nagy bizonyossággal elmondható, hogy a március 3-i Az ember tragédiája volt és lesz a Temesvári Csiky Gergely Színház idei legfontosabb bemutatója. Elsősorban azért, mert az idén 70 éves bukaresti illetőségű, nyugodtan mond­hatjuk, világhírű rendező Silviu Purcărete jegyzi a produkciót.
Ezzel a társulat – melynek minden tagja ott van a szereposztásban – is tisztában volt, legalábbis erre utal a szokatlanul élénk bemutató előtti közösségi média üzenetek forgalma és tartalma.
Rögtön a (majdnem) elején érdemes elmondani, hogy Madách Imre magnum opusa lebilincselő olvasmány ugyan, de a magyar drámairodalomban elfoglalt roppant előkelő helye dacára sem könnyű színre vin­ni. Ennek egyik oka a szöveg hossza (állítólag az egyik, a teljes darabot bemutató előadás nyolc órás volt), a másik a helyszínek sokasága.
A temesvári bemutatónak külön nehézsége, hogy a nagyterem mostani, régóta teljes megújításra szoruló állapotában a világításon és hangosításon túl semmilyen érdemi színpadtechnikával nem rendelkezik.
Purcărete vállalta a kihívást, és Visky András dramaturg meglehetősen kíméletlen húzásai nyomán kezelhető méretű szöveget kellett szín­padra álmodjon. (A szünet nélküli előadás hossza két óra.) Nem is illetődött meg a nemzeti dráma rangjától és a rá jellemző önbizalommal az Úr hangja egy nyafogós-dúdolászós kislányhang, az ellenpólust adó Lucifert pe­dig hárman alakítják – és ők az egyetlenek, akiknek arcát nem takarja festék vagy maszk.
Tekintettel arra, hogy a darabban Ádám (a mi esetünkben Ádámok) végig a kettő között kifeszítve keresi az élet értelmét, talán lehetne a rendezői látomással vitatkozni, hiszen eb­ben az értelmezésben az Úr hangja nem a szerző szándéka szerinti megkérdőjelezhetetlen hatalom, Luciferék pedig inkább gonosz bohócok, mintsem hideg értelemmel bíráló örök kételkedők. Ha már a bohócoknál tar­tunk: az egyik jelenetben Balázs Attila Luciferje legalábbis egyenértékű mása az amerikai filmek Jokerének.
A színpadkép és a kosztümök szándékosan visszafogott – olykor egyenesen nyomasztó – monoton világából csak itt-ott villan ki egy-egy harsányabb szín, mint az Évákat szintén felváltva játszó női alakokat jelző vörös tűsarkú cipő, amely az egész előadáson végigvonul. (Ha még nem mondtam volna: imádom a vörös tűsarkú cipőket).
A legszínesebb a párizsi kép, (Marseillaise, satöbbi) melyben Éva anatómiailag lehetetlen és a finnyásabb ízlésűek számára talán kifogásolható módon festi színpadra a francia trikolórt. Nem, nem árulom el hogyan – nézzék meg az előadást.
Purcărete – valamelyest érthető módon – a cselekménydúsabb jeleneteket mazsolázta ki a darabból. Ennek esett áldozatául a teljes prágai szín („Minő csodás kevercse rossz s nemesnek/ A nő, méregből s mézből összeszűrve./ Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,/ Míg bűne a koré, mely szülte őt.”).
A záró jelenetben minden Éva anyának érezi (és mutatja) magát, amivel a rendező – ha addig nem értettük volna meg – tételesen azt üzeni, hogy mindannyian Ádámok és Évák vagyunk. A rendezőnek voltak vitatható döntései, de az előadásban nincs üresjárat, következetes saját belső logikájához és magabiztosan vezényli a szereplőgárdát. És ha az, amit néhány bekezdéssel korábban írtam, nem lett volna elég egyértelmű, álljon itt még egyszer: az előadás – de legfőképpen a temesvári színház – megérdemelne végre egy olyan játékteret, ahol a színpadtechnika (hiánya) nem akadályozza, hanem szolgálja a nézőt, színészt és rendezőt.
Madách Imre – Az ember tragédiája
Rendező: Silviu Purcărete; Díszlet/jelmez: Dragoș Buhagiar; Zene: Vasile Şirli; Dramaturg: Visky András.
Játsszák: Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csábi Anna, Csata Zsolt, Éder Enikő, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lanstyák Ildikó, Lőrincz Rita, Lukács Szilárd, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Mihály Csongor, Molnos András Csaba, Szász Enikő, Tar Mónika, Tokai Andrea, Tóth Eszter Nikolett, Vass Richárd.
Albert Dénes