Hat évtizede új korszak kezdődött Temesvár és Románia képzőművészetében

Két művészettörténeti jelentőségű és horderejű tárlat – a Temesvári Művészeti Múzeum termeiben 2024 decemberében, az alkotócsoport létrejöttének 60. és Bertalan István festőművész elhunyta 10. évfordulója tiszteletére Utópia és kutatás. 1.1.1. és Szigma temesvári kísérletező csoportosulások (1965–1981) címen megrendezett és két hónapon át nyitva tartott összeállítása valamint az ISHO épületkomplexum Office 1 Galériában az Art Encounters Alapítvány Bertalan István 250 alkotását felvonultató A világ ritmusában című nagyszabású kiállítás felavatásának mezsgyéjén élvonalbeli temesvári és bukaresti műkritikusok, művészettörténészek, képzőművészek, építészek, esztéták részvételével magvas kerekasztal-beszélgetést, színvonalas eszmecserét rendeztek. (folytatás előző lapszámunkból)

Bertalan István a Velencei Biennálén A Maxwell egyenlet című installációjával

A tanári pályáját időlegesen megszakító és fiatal feleségével Farkashegyre elvonult Podlipny Gyula (1898– 1991) osztályát, tanítványait vette át, akiknek a többé-kevésbé Kádár Tibortól kölcsönzött, átvett szellemben és módszerek szerint oktatta a rajzot. A kiváló művésztanárként számontartott és tisztelt „Mester” visszatértét követően nyomban felszínre kerültek a szemlélet- és felfogásbeli ellentétek, kirobbantak a nemzedéki és személyes konfliktusok. Bertalan mellett felsorakoztak és összezártak a pályakezdő, az újításokért lelkesedő generációtársak: Constantin Flondor, Karola Fritz. Sikerült felpezsdíteniük és felfrissíteniük az ódon falak között meghonosodott légkört, s néhány évvel később a tanrend módosítását, gyökeres korszerűsítését is elérték. Temesvárra kerülve Bertalan Istvánnak alkalmas lakás után kellett néznie. A vakszerencse hozta össze a Müller család – amelyik a 20. század elején a Kőfaragó utca 1. szám alatti földszintes házat tulajdonosként bírta – egyik tagjával, aki bérlőként befogadta a kiürült, lakók nélkül maradt ingatlanba. A kis udvarral és melléképületekkel is rendelkező házban rendezkedett be Bertalan István, ahova aztán a házastársává vált diáktársa, a Nagyszebenben született és nevelkedett Karin Sonntag is követte, aki művészettörténetet tanított a Béga-parti város művészeti középiskolájában. Valamikor az 1960-as évek végén vagy az 1970-es évek elején a Müller-örökös az ingatlant Bertalanék gondjaira bízva nyomtalanul eltűnt. Feltételezhetően külföldre távozott, de az sem kizárt, hogy szökés közben vesztette életét. Semmifajta életjelt nem adott magáról, s az 1989es változásokat követően sem jelent meg. Bertalan István Németországba költözéséig, 1986-ig lakott és dolgozott az épületben, amelynek egyik szobáját műteremmé alakította át. Távozása után a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezete vezetőtanácsának rábólintásával a szobrász Ungor Csaba költözködött be a Béga-csatornára néző családi házba, amely immár közel két évtizede Stefan Calarasanu szobrászművész alkotóműhelyeként szolgál. Tevékeny tagja volt Bertalan István az ifjú tehetségek a Bánság fővárosába sereglett népes rajának, amely az 1960-70-es évektől kezdődően a korszerű, az avantgárd és neoavantgárd művészeti irányzatok előőrsévé, zászlóhordozójává, meghonosítójává és hatékony terjesztőjévé tette Romániában a Béga-parti várost. Erdélyi szász felesége révén és segítségével ismerkedett meg alaposabban a Bauhausba tömörült művészek alkotásaival, a mozgalom teoretikusainak írásaival. Karin Bertalan a grafikus Karola Fritzcel karöltve hozzákezdett Paul Klee és Vladimir Kandinsky szövegeinek, jegyzeteinek románra fordításához, tolmácsolásához. A Bauhaus példáját követve Bertalan István két fiatal művészbarátjával — Roman Cotosmannal és Constantin Flondorral — társulva, megalakította az 1.1.1. csoportot, amely komoly feltűnést és megütközést keltve geometrikus és op-art ihletettségű és formanyelvű „kollektív alkotásokkal” jelentkezett a temesvári tárlatokon, a megyei seregszemléken. Döbbenetes feleszmélést és fölötte élénk visszhangot támasztott a Bukarestben 1968-ban megrendezett bemutatkozó kiállításuk, amelyen a csapat tagjai mellett meghívottként Molnár Zoltán (1937–1999) és Diet Sayler is szerepelt. Az 1.1.1. csoport munkái 1968-ban eljutottak a XIV. milánói iparművészeti kiállításra, majd a következő esztendőben, 1969-ben sikeresen vettek részt alkotásaikkal és személyesen is a temesvári képzőművészek Nürnbergben a konstruktivista művészet rangos nemzetközi seregszemléjén (Biennale für konstruktive Kunst). A kezdetben Temesvárott is expresszionista forma és színvilágú figuratív festményeket kiállító Bertalan István fokozottan áttért a főként a népművészet kimeríthetetlenül gazdag motívumkincsét stilizáltan, áttételesen, utalásosan megidéző és hasznosító sorozatok komponálására, hogy aztán a festőállványnak, a palettának és az ecseteknek radikálisan hátat fordítva „alternatívnak” minősülő anyagokból – zsinegekből, dróthuzalokból, műanyaglemezekből, ipari végtermékekből s a legkülönfélébb „talált tárgyakból” szerkessze meg, állítsa össze tárgyegyütteseit, installációit, téralakzatait.
A térkonstrukciók képezték Bertalan István eleven, fantáziadús alkotótevékenységének egyik vonulatát, de ezzel szinte párhuzamosan az Eduard Pamfil orvosprofesszor vezette bionikakör hatására is megkülönböztetett figyelmet és gondot fordított az élő és eleven természet jelenségeinek, teremtményeinek, képződményeinek és folyamatainak tanulmányozására, képzőművészeti hasznosítására, többirányú felhasználására. Fényképezőgéppel örökítette meg egy paszulytő növekedésének egymást követő fázisait, egy napraforgószál társaságában töltött egy nyarat, egy káposztafejet kettőbe vágva tárta fel, tette láthatóvá a levelek egymásra borulásának rendjét. Ágakból, fadarabokból, kavicsokból, fűcsomókból és homokhalmokból épített különböző alakzatokat a Temes-parton, a Vadászerdőben, valamint a romlatlan természet más helyszínein. A természetben nemcsak a szépséget, hanem az értelmet is kereső, meglátó és felmutató „naturisták” sorába tartozott. Akciói, installációi és performance-ai az állambiztonsági szervek érdeklődé-sét, gyanakvásait is fölkeltették. Tevékenységében, alkotómunkájában az interdiszciplinaritásra (plasztikai téralakzatok, formatervezés, lélektan, matematika, építészet, kibernetika, bio- nika stb.) alapozott és épített az 1970-ben szerveződött Szigma-1 csoport, amelynek Bertalan István volt a kovásza, a lelke és fáradhatatlan „frontembere”. Igazából a természeti jelenségek megfigyelésére, az észlelések művészeti hasznosítására összpontosították figyelmüket a Szigma-1 csoport tagjai is. Bertalan István 1974-ben átkerült a műegyetem építészeti karára, ahol a műépítész-jelölteket oktatta. Ötven építészhallgató mozgósításával, bevonásával valósította meg 1978 júniusában a Leonardo, előadás a közönségnek című nagyszabású akciót, amely Temesvár központi parkjában zárult. A résztvevők mindegyike egy-egy komplex mértani formát alkotott, hozott létre, amelyekkel annak beható megfigyelésére és tanulmányozására ösztönzött, hogy adott formák miként érzékelhetőek a térben, illetve hogyan viselkednek a fény és árnyék viszonylatában. A korszakos jelentőségűvé veretesült projektek, tervek, akciók jelentős hányada a Kőfaragó utca 1. szám alatti műteremben, lakásban és kertben fogantak, amelyek éveken át Bertalan István életének és alkotótevékenységének keretéül és helyszíneként szolgáltak.
Nemcsak a Temesvár értelmiségének vájtfülű élvonalát dinamizáló és tömörítő „bionika-kör” ülésein jött össze, találkozott rendszeresen dr. Eduard Pamfil (1912–1994) orvosprofesszorral és pszichiáter-munkatársával dr. Stössel Istvánnal (1926–2003) Bertalan István, hanem rendelőikben páciensként is egyre gyakrabban kereste fel a neves lélekgyógyászokat, „agyturkászokat”, akik a gátaljai kezelőközpontban külön műtermet is biztosítottak a Szigma-1 csoport „atyjának” valamint ideg- és lelkibajoktól gyötört művésztársainak. Betegsége súlyosbodásával Bertalan István mind sűrűbben töltött hosszabb-rövidebb időszakokat beutaltként a gátaljai kórházban. Művészi érdeklődése egyre hansúlyozottabban a természet felé fordult. Kiadós sétákra vállalkozott, amelyeknek útvonalát rajzban és írott jegyzetekben papíron előre megtervezte. Benyomásait, meglátásait, tapasztalatait és élményeit rajzokban és fényképeken rögzítette. Módszeresen tanulmányozta a természet képződményeit, alakzatait, törvényszerűségeit. Némelyekben megütközést, másokban őszinte csodálatot keltettek a tárlatokra beadott, közvetlenül a természetből merített műalkotásai: egy erős színekkel befestett óriási karfiol, egy virágcserépben magasra nevelt paszulyszál, amelyet a növekedése egymást követő fázisait megörökítő fényképfelvételek öveztek stb. Kivételes sikert aratott 130 nap egy napraforgó társaságában című akciója, amelyet Andrei Pleşu művészeti író jóvoltából 1979-ben Bukarestben is bemutathatott, s amely őszirózsafélék családjába tartozó növény egyik szálának fejlődését követte nyomon a Temesvárott élő és alkotó művész a mag kicsírázásától a koró elszáradásáig. A Temes partja szabadtéri műhelyévé, akciói kedvelt színterévé és keretévé nemesült. A lét, az élet alapvető problémái behatóan foglalkoztatták a nonkomformista, „nehéz emberré” vált Bertalan Istvánt, aki családjával együtt 1986-ban kitelepült Németországba.
Megszokott közegéből kiszakítottan nem érezte igazán elemében magát a baden-württembergi Öhringenben a „felhők karmestere”. Visszatérve a festészethez kezdetben szorgalmasan dolgozott, később azonban életkora előrehaladtával krónikussá súlyosbodott betegsége gátolta, visszavetette az alkotómunkában. Az üldözési mánia elhatalmasodott tudatán, kedélyén és lelkén. Visszavágyott Temesvárra, ahol ismerték és esendőségében is becsülték. Amikor csak tehette, 1989 után több alkalommal hosszabb időszakokat töltött a Béga-parti városban, ahol a modern művészeti irányzatokról tartott előadásokat, illetve bemutatókkal szerepelt a performance-fesztiválokon.
A megérdemelt, méltó művészi elismerést igazából földi léte utolsó évtizede hozta meg Bertalan István számára. A Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezete, a Műépítészek Rendje és Ileana Pintilie, művészettörténész, műkritikus ajánlatára a városi tanács 2007-ben Bertalan Istvánt Temesvár díszpolgárává nyilvánította. Műveinek néhány válogatott darabja helyet kapott az önálló intézménnyé vált Művészeti Múzeum állandó kiállításán. Az egykori vármegyeházban otthonra lelt múzeum 2012-ben megrendezte Bertalan István életműkiállítását A kolozsvári Quadro Galéria Az emigráns bohóc címen rendezett egyéni tárlatot Bertalan István 19861989 között festett képeiből. Főművei Bukarestben és Kolozsváron is bemutatásra kerültek az elmúlt években. A temesvári Triadé Alapítvány a művész 80. életévének betöltését Ileana Pintilie Ştefan Bertalan – Drumuri la răscruce (Bertalan István – Útkereszteződések) című monográfiájának megjelentetésével köszöntötte. A Velencei Biennálé központi pavilonjában rajzaiból prezentáltak egy összeállítást, míg a nemzetközi seregszemlével párhuzamosan a „lagunák városának” egy másik csarnokában a Szigma-1 csoport tagjaként szerepeltették néhány alkotásával Bertalan Istvánt. Hívei, ragaszkodó tanítványai önfeláldozó segítségének köszönhetően kerekesszékéből Bertalan István személyesen megtekinhette Velencében kiállított műveit.
Élete utolsó éveit a temesvári Harmónia Otthonban töltötte, gondos ellátásban és kezelésben részesülve. Viszszakerült hőn szeretett városába, a Béga partjára, légvonalban viszonylag közel egykori lakóházához és műhelyéhez.
A 2014-es esztendő utolsó előtti napjának reggelén Temesvárott az elit kategóriába sorolt szociális otthonban hunyta le örökre a szemét a kortárs bánsági és romániai képzőművészet kivételes tehetségű alkotóegyénisége, a neoavantgardista irányzatok buzgó szálláscsinálója és terjesztője, a gyökeres művészi megújulás szorgalmazója és élharcosa, Bertalan István, akinek alakját, cselekedeteit és alkotásait immár hosszú évtizedek óta a legendák bűvköre, az elismertség és a szakmai megbecsültség glóriája övez. Rátermett, eredeti talentumú alkotónál, az úttörés kockázatait merészen vállaló művészpedagógusnál lényegesen több volt Bertalan István, akinek neve egyet jelentett a nonkomformizmussal, a csillapíthatatlan tenniakarással, a kérlelhetetlen szakmai igényességgel, a lázas kísérletező kedvvel, az alternatív csapások és megoldások szenvedélyes keresésével, a korszerűség istenítésével és igehirdetésével. A modern művészet konok megszállottja, elkötelezett szolgálója és buzgó apostola volt.
Földi maradványait a Sági úti temetőben hantolták el a református egyház szertartása szerint. Nevét, amely külön fejezetet és korszakot fémjelez a tájegység és Románia képzőművészetének 20. és 21. századi históriában, kétségbe vonhatatlanul megőrzi a hely- és művészettörténet. A háznak, amelyben élt és alkotott, írmagja sem maradt. A rendszerváltozást követően a Temesvári Bőrgyár új tulajdonosai kiderítették, hogy a rendezetlen jogviszonyú telek és ingatlan, amelyben a Müller család élt és lakott, s amely hosszú évtizeden át hivatásos képzőművészek alkotóházaként szolgált, valamikor az iparvállalat tulajdonát képezte. Visszaigényelték s nem tudható milyen úton-módon „vissza is kapták” a területet valamint a rajta álló házat és melléképületeket. Lebontásukról és a telek értékesítéséről döntöttek. Újabb emlékhellyel lett szegényebb a Bégapartja és a város.

Szekernyés János