Ó, Unió! Te áldott Európai Unió. Megint sikerült nektek pofon csapni az európai kisebbségeket. Úgy általában. És a magyar kisebbségeket konkrétan is. Hogy mivel érdemeltük ki, azon érdemes gyötrődni egy keveset. De a nagy durranást nem az EU okozta, a Minority SafePack és a Székely Nemzeti Tanács régiós kezdeményezésének elkaszálása után erre számíthattunk. Arra, hogy edzésben tartanak! Ők nem akarják megérteni, mi nem adjuk fel.
Most az EU olyan támogatókra lelt, akik önmagukat a magyar nemzet megmentőjének gondolják és a határon túli magyarok körében is megmutatkoznak – vajon kérik-elvárják szavazatainkat, erről később – és fontos eseményeken megszólalnak. Nem felszólalnak, mert aki felszólal, az tudja, mit beszél, aki megszólal, abból lehet, hogy kibuggyan a buta szó.
Mivel az Európai Parlament kulturális bizottsága múlt szerdán együttes ülést tartott az ukrán parlament oktatási bizottságával lásd Ukrajna becibálását az EU-ba témát – ott szóba került az ukrán nyelvtörvény is. Az a törvény, amelyet a kisebbségi magyarok (és románok) elfogadhatatlannak tartanak, amely ellen fellépett a magyar kormány. Lám most, magas EU-s keretekben méltósággal és józanul meg lehetett vizsgálni a helyzetet, és felismerni: a baj a kisebbségeknél keresendő, mert nem tudnak (talán: nem is akarnak?!) megtanulni ukránul.
Mielőtt a történetet kibontanám, nézzük meg az EU kisebbségekkel kapcsolatos minimumszabályait (ez a fura kifejezés az EU-s dokumentum címe), amely felerészt sok okos elvre meg létező jó gyakorlatra utal, majd megállapítja, van bőven nem megfelelő, tehát javítandó eset és helyzet. Konkrétan 80 ajánlást tesz, és az alábbiakat is tartalmazza: (36) ösztönzi a Bizottságot és a tagállamokat, hogy biztosítsanak egyenlő esélyeket a nemzeti és etnikai kisebbségek számára a politikai és társadalmi életben való részvételre; (39) hangsúlyozza, hogy a kisebbségek hagyományainak megőrzése, művészeti értékeiknek az anyanyelvükön történő kifejezésre juttatása fontos szereppel bír az európai sokszínűség fenntartásában; a kisebbségek kulturális örökségének fenntartása az EU és a tagállamok közös érdeke; (66) megállapítja, hogy a nyelv a kisebbségek kulturális identitásának és emberi jogainak alapvető eleme.
És akkor következzen az EU-s sajtóhír: „Az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek ukrán nyelvtudásának fontosságáról beszélt egy európai parlamenti ülésen Tarr Zoltán, a Tisza Párt alelnöke és EP-delegációjának vezetője. A politikus a kárpátaljai magyarokat meg sem nevezve azt is fejtegette, hogy a nem ukrán anyanyelvű emberek csak így válhatnak a társadalom teljes jogú tagjaivá”, ha rendesen megtanulnak ukránul. Kifejtette, talán van már elképzelés „az Ukrajnában élő, nem ukrán anyanyelvű, kisebbségi diákok ukrán nyelvű oktatásának a megoldására”, de ő segíteni akar. Mert őkelme azt látja: a nem ukrán anyanyelvű, tehát magyar vagy román gyermekek számára létező oktatási lehetőségekkel nincs gond, hanem a kisebbségi gyermekek motivációjával, akik (még mindig!) nem jöttek rá, hogy alapvető érdekük ukránul megtanulni. Segíteni kell tehát nekik, FEL KELL ÉBRESZTENI ezen gyermekeket és fiatalokat, hogy „az Ukrajnát hazájuknak tekintő kisebbségek is az ukrán nyelvvel megismerkedhessenek úgy, hogy a társadalom teljes jogú tagjaként tudjanak aztán működni”. És ebben felajánlotta a segítségét. Hűha, ezt Ceaușescu idejében sem mondhatták volna durvábban!
Tarr kolléganője az EU parlamentjében, Kollár Kinga fészbukon fejtette ki az ember kezét ökölbe rántó véleményét: „az erdélyi magyarok számára az anyanyelvük megőrzésénél fontosabb, hogy tanuljanak meg rendesen románul.” Ezt ő erdélyi látogatás után értette meg.
Ilyenkor a kisebbségi magyar nem az anyanyelvre, hanem a megszólaló édes anyukájára gondol, meg arra, hogy ezek az emberek ne kerüljenek elébe, mert nem áll jót önmagáért. Milyen ember, politikus, vagyis közösségi képviseletre vállalkozó alak az, aki számára az anyanyelv másodlagos. Aki így képes megszólalni, az bizonyosan nem hallotta/olvasta Reményik Sándor lelkünkbe égett verssorait (Az ige):
„Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!”
Milyen magyar ember az, akinek nem számít, ha elvész végső menedékünk, az anyanyelv?!?
Sohanelássam ember, aki véletlenül magyar.