06 Apr 2022
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Interjú Tőkés Lászlóval
A Heti Új Szó 2022. április 1-jei számban közölt beszélgetés folytatása
BB: 1986-ban Temesvárra került büntetésből, újból visszafokozva segédlelkésznek. Mit tudott a városról, a temesvári református egyházról?
Tőkés László: Egyértelmű volt: száműzetésnek szánták. Temesvár akkor már a romániai református egyház perifériájának számított. A temesvári egyházmegyét „fegyházmegyének” nevezték abban az időben, mert ide büntetett vagy elszigetelésre szánt lelkészeket küldtek. Így került – példának okáért – Molnár János Borossebesre. Persze itt is különbség van a politikai üldözöttek és a valóban rossz magaviseletű lelkészek között. Ez a különbség megvolt az én esetemben is. Papp László nagyváradi püspök miután egyeztetett a szekuritátéval, megállapodott Nagy Gyula kolozsvári püspökkel. Annak ellenére, hogy engem kitettek a lelkészi állományból, tehát úgymond levették a palástot rólam, Nagy Gyula beleegyezett, hogy fogadjon be a másik egyházkerület, mert erőteljes visszhangja volt az egyházból való eltávolíttatásomnak, és nem hagytam abba a jogi küzdelmet. Vásárhelyi János néhai püspök szintén János nevű fia volt az egyik ügyvédem, a másik pedig Újvári Ferenc kolozsvári ügyvéd, aki egyházi gondnokként is tevékenykedett. És Tőkés József nagybátyám, marosvásárhelyi nyugdíjas törvénybíró is a segítségemre sietett. Nagyon komoly jogi küzdelmet folytattunk. Désen a dési egyházmegyében indítottak ellenem fegyelmi eljárást, melyet a szekuritáté közvetlen befolyása alatt elvesztettem. Fellebbezésem nyomán, egyházkerületi szinten, Kolozsváron, másodfokon a fegyelmit jogerősen megnyertem. Ennek ellenére az előkészített ítéletet végrehajtották. Azért kerültem ki a papságból, mert nem voltam hajlandó a törvénytelen intézkedésnek engedelmeskedni. Mindvégig igen feszült volt a helyzet. Apám nagyon sokat tett, neki kiterjedt egyházi kapcsolatrendszere volt, mindenütt, széltében és hosszában terjesztettük az egyház segélykiáltását, a Ceaușescu-rendszer egyházellenes magatartásáról szóló információkat. Az egyik későbbi lebukásom éppen akkor történt, amikor a Református Világszövetség főtitkárának, Edmond Perret svájci tiszteletesnek írtunk egy levelet, amit több kollégával is aláírattam. Ezt a későbbi temesvári lelkész Bányai Ferenc súghatta be, mint utóbb kiderült. Ez így ment, le akartak ültetni, Temesvárról el akartak távolítani. Amikor Peuker Leó mellé kerültem, ő úgymond nyugtatott: semmit nem kell dolgoznom, csak délben lejövök aláírni a jelenlétet; nem kell részt vennem az egyház szolgálatában, sőt ne is „kommunikáljak”, ne építsek kapcsolatokat. Mindig figyelte, hogy kivel beszélek a gyülekezetben, s ilyenkor megszólított: látom beszéltél ezzel vagy azzal, ügyelj, ezt ne csináld, ne menj közel senkihez. Tehát ő tulajdonképpen a foglárom volt, az volt a feladata, hogy ellenőrzése alatt tartson. Ugyanakkor, mivel volt közte és Papp László püspök között valamilyen ellentét, ütköztek egymással, Peuker Leó kellemetlenkedni is akart a püspöknek.
BB: Mikor kezdett kialakulni az a temesvári kör, amelyik aztán módszeresen és kitartóan segítette önt a fokozódó veszélyek láttán?
Tőkés László: Hát megbélyegzett emberként érkeztem Temesvárra, és már önmagában az, hogy velem szóba álltak, rossz pontnak számított. Megható volt, hogy ezt a célt nem tudták elérni, hogy nem szigetelődtem el, hanem épp ellenkezőleg, körbevettek az emberek, megszerettek és mellém álltak. Az első emlékezetes eset az volt, amikor a Sükösd család meghívott ebédre, akkor született meg a legnagyobb gyerekem, Máté, és még egyedül voltam, mert a feleségem odahaza a szüleinél volt. A szomszédban élt Kabay József presbiter és szerető családja. Előbb meccsnézésre hívtak át. Utóbb is mindig szívesen láttak. Családostól mindig számíthattam reájuk.
BB: Ez már Peuker Leó halála után volt?
Tőkés László: A halála előtt. Peuker Leónak mindig hálás vagyok, mert ő hozta tudomásomra egy délelőttön, hogy megszületett Máté fiam, neki volt telefonja és oda telefonálták meg. Aztán rövidesen meghalt Peuker Leó… Folyamatos volt a változás, alakult a gyülekezet, egy kongó templom kezdett megtelni hívekkel, s Peuker Leó halála után minden akadály és gát elhárult, így tehát akkor elkezdődhetett a gyülekezet szervezése, az ifjúsági munka. Beköltözve a parókiára, komoly javítási munkálatokat is kellett végeznünk, amiben közmunkára vállalkoztak az egyre lelkesebb hívek.
BB: Egy hosszabb kérdés következik. Megtörténtek az 1989-es véres, embert és közösséget próbáló, felszabadító események. A teljesen új helyzetben újabb, komoly döntésre van szükség: viszonyulni kell a politikához, létrehozni azt a politikai képviseletet, amely immár a miénk. Úgy tűnik nem voltak dilemmái, bár azt ma igenis látjuk, hogy sok kérdésben naivan, olykor bizony balkezesen fogtunk bele a soha nem volt helyzet rendezésébe. 1990. január 30-án felidézte a Temesvári Új Szóban, hogy a papoknak esetleg fenntartásaik lehetnek, hogy elhatárolódjanak-e a politikától vagy ne, egyetlen dolgot tudtunk akkor biztosan: tenni kell valamit, hogy mit, ez menet közben alakult ki. Az idézet: „Szinte teljes többséggel amellett állt ki a református egyház papsága, hogy mi is részt vegyünk és bekapcsolódjunk a magyar demokratikus szövetség munkájába.” A kimaradás kérdése egy különálló, egyházi, keresztény alapon létrehozandó szervezet alternatíváját veti fel, tehát a polgári, a politikai képviselet alternatívája lehetett volna egy egyházi, keresztény alapon létrehozandó szervezet. Történtek erről tárgyalások? Volt valamilyen véleménynyilvánítás, megbeszélés ebben a kérdésben?
Tőkés László: Nem, nem voltak ilyen tárgyalások, és ez a kérdés a mi köreinkben fel sem vetődött. A valóság az, hogy Menyőbe való eldeportálásom olyan jól sikerült, hogy egy hónapig az események sűrűjéből kiiktattak. Nem lévén Temesváron, nem voltam annak tudatában, hogy nekem valamilyen szerepet szánnak, hogy én kellene megszervezzem a magyarságot, hanem tettem a dolgom, a faluban, a gyülekezeti szolgálat terén, az egyházi élet újjászervezésében. Amit föltétlenül vállaltam, az az egyházi szervezkedés. Azt éreztem, hogy az az én pászmám. Már december 27-én megszerveztük az első rendkívüli egyházi összejövetelt, és ott kiadtuk a Szilágycsehi nyilatkozatot. Kiadtunk egy egyházi megújítási programot, igyekeztünk felrázni a lebénult egyházi közéletet, irányt szabni a változásoknak. Papp László kollaboráns püspök elmenekülése nyomán beindult az egyházkerület, az egyházmegyék újjászervezése, az új egyházszervezet és egyházi vezetőség felállítása. Ezenközben a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezetei is lépten-nyomon alakultak. A szilágysági falvak némelyikében lázas megbeszéléseket folytattunk. Nagyváradon egy központi „megújítási” tanácskozást tartottunk, a püspökség székhelyén.
BB: Az idézett írásban van egy figyelmet követelő mondat: szükséges, hogy akik részt vesznek a Demokrata Szövetségben azok otthon legyenek benne. Ezt ma miként mondaná? Eljutunk az egység kérdéséhez. Jó ideje közösségi dilemmánk: egyetlen szervezet képviselhet-e minden erdélyi magyart, vagy pedig több politikai szervezetre volna/van szükség? Ideológiai, foglalkozási, életmódbeli különbségek, meg sok minden okán felmerülhet az, hogy egy szervezetbe össze lehet-e fogni az egész magyar közösséget?
Tőkés László: Sajnos, Temesvárral nem volt eléggé eleven a kapcsolatom. Örvendek, amikor visszaemlékezünk, felidézünk ezt vagy azt. Temesvárral kapcsolatosan öntudatlanul is mulasztást követtem el. Sodródtam, mindenhova vittek prédikálni, mindenütt ünnepeltek. Mindenütt tőlem várták, hogy mondjam meg a tuttit. Teljesen új volt a helyzet, teljesen elborított a napi forgatag.
BB: Lényegi változás történt: a korábbi ellenkezőtől, a harcoló embertől egészen mást vártak: az új helyzetben vezetőre, szervezőre volt szükség…
Tőkés László: Áldozatból győztes kategóriába kerültem. Persze akként, ahogyan az akkori események hozták. Azt se felejtsem el, hogy felvittek Bukarestbe a Nemzeti Megmentési Front Tanácsába, beválasztottak az ideiglenes parlamentbe Domokos Gézával meg Doina Corneával együtt. És Iliescuval együtt. De nagyon hiányoztak a mértékadó barátok, munkatársak. Mérhetetlenül nagy reménység töltött el, és ez elfedte a felmerülő problémákat. Kolozsváron jártam, apám Tőkés István lakásán megbeszéltük a helyzetet, átjött Juhász Tamás, átjött Sipos Gábor, Újvári Ferenc ügyvéd és Bálint Tibor író is ott volt. Tárgyaltuk a helyzetet. Apámból az Erdélyi Magyar Kereszténydemokrata Párt elnöke lett. Az igazat megvallva engem egyoldalú RMDSZ-barát felfogás jellemzett, most visszagondolok arra, hogy valósággal türelmetlen voltam azt illetően, hogy más szervezetre is szükség volna. Azt gondoltam, hogy az RMDSZ-en kívül nem kell semmi, és minden más szervezkedés rossz irányba visz el. Persze azt is gondoltam, hogy nem lesz képes édesapám egy pártot elvezetni, mert annyira bonyolult a helyzet és annyira periférikus az a szerveződés, amelyik akkor kezdett kialakulni. Apám egy év múlva lemondott, belátta, nem neki való ez a pálya. Ma úgy látom, sokakkal együtt, a legközelebb álló emberekkel együtt bizakodtunk, hogy jó irányba alakulnak a dolgok és meg tudjuk fogni a dolgok végét. És ebben tévedtünk. Egy ideig jók voltak az előjelek. Aztán kezdődtek a bukaresti hőzöngések, később Doina Cornea a Frontból kilépett, majd jött a marosvásárhelyi fekete március – egy csomó intő jel, de még nem láttuk át. A decemberi események és az 1989-es hírhedt „terroristák” valóságos ellenforradalmi tevékenységét sem láttuk át… Azt sem igen értettem, hogy miért nem választottak meg szenátornak Temesváron. Gondoltam, hogy ennek így kellett történnie… Habár mondták egyesek, hogy ennek sötét háttere van. Egy csomó jóhiszeműség, reménység uralta a viszonyulásunkat. Akkor még hittünk a magyar–román egymásra találásban, hogy lesz elmozdulás és változás.
BB: Mikor érezte úgy, hogy változtatni kell? Hogyan élte meg azt, hogy a közösségi önszerveződésünk tiszteletbeli elnökét az RMDSZ akkori vezérkara az ön bírálatai miatt már politikai tehernek tekintette, és a kongresszus küldöttei megszavazták a tisztség visszavonását?
Tőkés László: Hát nagyon hamar észrevevődött. Az 1993-as Neptun-találkozók mutatták meg markáns módon, hogy itt egy más irányzat veszi kezdetét. Azóta, tehát Neptuntól fogva újból visszataláltam a harcos ellenzéki szerepkörömre, amely 1989 előtt jellemzett. Persze más módon, megváltozott eszközökkel. Nézegettem az elmúlt hetekben Borbély Zsolt politikatörténeti könyvét, mennyiségileg óriási volt az akkori munka, vitairat, leleplezés, üzenet. Mennyi dokumentum született, amelyek mind a veszélyre figyelmeztettek, hogy eltérülhet az erdélyi magyarság érdek- és közképviseleti szervezetének és politikájának a szekere. Önbecsülésemben ez megerősít, mert amikor megbélyegeztek minket, hogy radikálisak vagyunk, akkor eszembe jut, hogy mi történt – példának okáért – a vértelen népirtás vitájában, vagy a magyar egyetem ügyében, vagy a kisebbségi törvény, az autonómia-törvény ügyében. Soroljam? A kormányra lépés ügyében azt mondták, hogy mi hibázunk, hogy azt úgy kell csinálni, ahogy a Markó-féle vezetés és a neptuni vonal kitervelte. Rövidesen már államelnök-jelölt lett Frunda György, a Neptun egyik kulcsszereplője. Az egészséges helyzetértékelésem óv meg attól, hogy ne tegyek magamnak szemrehányást – legfeljebb módszertani tekintetben. Gyakorolhatnék önkritikát, de nem vagyok született politikus, nem ez volt a kenyerem, nem erre készültem. Ezért ma is teljes mértékben vállalom azt a politikai pályát, amelyet bejártam. És következett a fórum mozgalom, majd a második fórum mozgalom, 1998-ban az egyik, 2003-ban a másik. 1995-ig többé-kevésbé a brassói vonalon haladtunk, 1995-től arrafelé a neptuni vonalra léptünk át. Később pedig már úgy tevődött fel a kérdés, hogy van-e élet az RMDSZ-en kívül. És mi még azon voltunk, én magam is, hogy mentsük meg az RMDSZ-t, tartsunk belső választásokat, de ez kudarcot vallott. Pontosan 2003-ban, a kongresszuson. Akkor azért hívtam össze a bővített királyhágómelléki egyházkerületi közgyűlést Szatmárra, mert nem lehetett tovább azon az úton haladni, amelyre tévedtünk, – s innen aztán már tudjuk, hogy mi lett a folytatás…
BB: Az RMDSZ politikáját kijárásos politikának mondják, amely bizonyos konkrét helyzetek, ügyek kezelését célozza meg. Az igazi, a stratégiai cél, a közösségi megmaradás egyedüli biztosítéka, az autonómia háttérbe szorul. Miként jellemezné a Szövetség mai politikáját? Vannak-e elpuskázott lehetőségek?
Tőkés László: Véleményem szerint az RMDSZ a maga nemében „következetes”, és ebből a szempontból 1996 óta szinte semmit nem változott. Még csak nem is Neptun volt a „bűnbeesés” politikai főeseménye, hanem a kormányra lépés. 1996-ban – Neptun szellemében – meghozták azt a stratégiai döntést, hogy kormányon vagy kormány-közelben kell politizálni, és azóta nem tudnak kilépni ebből a prekoncepcióból, azóta nem képesek ezen változtatni. Az alapvető kérdés az, hogy miért lépjünk kormányba, illetve hogyha ezt tesszük, milyen feltételeket szabjunk? Lépjünk kormányra, de akkor annak meg kell kérni az árát, meg kell szabni a feltételeit. De minden feltételtől eltekintettek. A kisebbségi törvény, az oktatási törvény, aztán az állami magyar egyetem ügye, mindenről lemondtak, és azóta is hajlamosak mindent feladni. A legfőbb „stratégiai cél” az maradt, hogy minden áron, feltétlen módon legyünk ott a kormányban, vagy legalábbis a hatalom közelében. Ez azonban aligha visz közelebb említett stratégiai céljaink eléréséhez…
BB: Én másként fogalmaznék: azt mondom, hogy a napi politikai eredményekért feláldozzák a távlati célt. Mert tagadhatatlan, hogy vannak napi eredmények, vannak kisebb sikerek, csak az a baj, hogy a nagy távlati cél mind távolabb kerül. Egy ilyen távlati cél volt a romániai állami magyar egyetem kérdése – már senki nem beszél róla. És a magyar orvosi a megszűnés határán van.
Tőkés László: Igen, a stratégia prakticista módon felhígult. Most egy települési címer is nagy eredménynek számít. Kialakult egy sikerpropaganda, hogy mindig legyen mivel választást nyerni, hogy mindig legyen valamely kézzelfogható eredmény amellyel „dicsekedhetünk”. Ez az a kijárásos politika, amelyről szó volt. Emögött maga a stratégia hovatovább egészen ködbe vész. A politikai játszó-, illetve küzdőtér annyira átalakult, hogy már-már esélytelenné válik mindenfajta egészséges ellenzéki radikális vagy autonomista politika. Annyira centralizált és a maga módján „nagyhatalmi” politizálás honosodott meg, hogy immár labdába sem tud rúgni egy, a kisebbségi közösségi jogokat, illetve a közösségi önrendelkezést zászlajára tűző politikai erő.
Kiemelt fotó: Archív felvétel a 2021 decemberi megemlékezésekről
