BB: Ez a helyzet, amit megélünk, föltéteti velünk a kérdést, hogy beszélhetünk-e kisebbségi radikalizmusról a politikában? Kínál-e a radikalizmus, a radikalizálódás valamilyen esélyt?
Tőkés László: Én azt gondolom, hogy annyira átalakult a politikai küzdő­tér, hogy már-már esélytelenné vált mindenfajta egészséges ellenzéki radikális vagy autonómista politika. Habár ezt fél­ve mondom ki, mert nem akarok el­keseríteni senkit, de annyira centralizált és a maga módján „nagyhatalmi” politika folyik, hogy labdába sem tud rúgni egy radikalista vagy autonómista politi­kai erő. A legnagyobb gond, hogy most már a magyarországi nemzeti kormány­tól sem számíthatunk arra, hogy segítségével egy másfajta alternatívát ki­­dolgozzunk. Kétségtelen, hogy volt erre szándék és támogatás, de a Dâmbovița-parti román hivatalos politikát nem tud­tuk ellensúlyozni. És a mi szegényes esz­közeinkkel azt a többszörös anyagi erőt sem tudtuk ellensúlyozni, amely most már a bukaresti és a budapesti erőforrások együtt hatásával teljesen esély­telenné teszi az erdélyi magyar nemzeti ellenzéket. Mindazáltal azt gondolom, hogy az úgynevezett erdélyi/romániai nem­zeti oldal megtermékenyítőleg hatott az RMDSZ politikájára és rákényszerítette bizonyos engedményekre, kor­rekciókra, sőt végül is oda hajlította őket a magyarországi nemzetpolitikához. Más szóval szólva: jó hatással voltunk az RMDSZ hivatalos politikájára. To­vábbá azt is mondhatnám, eredménynek tartom azt, hogy miközben Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján minden nem­zeti, illetve ellenzéki politikai alakulat egy­párti képletbe olvadt, azért a mi nemzeti táborunknak mégiscsak sikerült megőriznie önállóságát a nemzeti taná­csok és a néppárt által.

BB: Lépjünk egyet. Román–ma­gyar párbeszéd, megbékélés. Sok ro­mán gondolkodó, közéleti személyiség nagyon komolyan veszi a kérdést. Ma­gyar oldalról pedig imperatívusz. Létezik-e napjainkban érdemi ro­mán–magyar párbeszéd, s ha van is, miért nem igazi?
Tőkés László: Sajnos a román hiva­ta­los politika kezdettől fogva szükséges rosszként kezelte a magyarokkal való együttélés problematikáját, és szinte füg­getlenül az egymást követő román kormányok alapállásától, illetve a ro­mán hatalmon lévő pártoknak a színétől, mindenik háttérbe szorította, lebecsülte a magyar kérdés, és ezzel együtt pedig a magyar–román megegyezés fontos­ságát. Kezdettől fogva egy nagy román–magyar nemzeti párbeszéd híve voltam. Vagy ötször is határozatban mondta ki az RMDSZ-kongresszus, hogy kezde­ményezzünk a román féllel egy olyan, pártpolitikán felül álló, reprezentatív román–magyar kerekasztalt, politikai párbeszédet, ahol a magyar ügyet tárgyaljuk, a magyar ügy rendezésére tö­rekszünk. Erre azonban román részről semmi hajlandóság nem mutatkozott, és ma sem látok reá semmi esélyt. Nem is lehet csodálkozni ezen 32 évvel a terro­ris­ták és a bányászjárások, a vásárhelyi parasztjárás tetteseinek a büntetlenül ha­gyása után. Valójában csupán egy na­gyon szűk csoport, főleg nem is párt­ember, hanem értelmiségi létezik román oldalon, akik komolyan gondolják a ro­mán-magyar párbeszédet és megbé­ké­lést. Ennek ellenére fenntartom, hogy ez megkerülhetetlenül fontos, ezért is kapaszkodom minden szalmaszálba. Elmondhatom, hogy kezdettől fogva na­gyon aktív voltam ezen a téren, még a csík­szeredai főtérre is kimentünk. Meg­telt a tér, a főtér, a tapstér, ott voltak az ortodoxok is, és a pártemberek meg minden. 1992-ben Kolozsváron tartottuk talán a legnagyobb volumenű ökumenikus megbékélési konferenciát, az ortodox püspökök is részt vettek rajta. Ez még Teoctist román pátriárka áldásával történt. Az elején úgy tűnt, hogy menni fog. Azért emlegetem mindig az ortodoxokat, mert egyházi téren ők a fő akadályai ennek a párbeszédnek. Azóta az erdélyi magyar történelmi egyházakból is elszállt a lelkesedés. Mindnyájan beilleszkedtünk a posztkommunista ro­mán rendszerbe. A románok és magya­rok elfásultak. Hogyha manapság – mond­juk – meghirdetnénk Nagyváradon vagy Kolozsváron egy román–magyar megbékélési tanácskozást, akkor eljön­ne legfeljebb 20-30 ember, egyfajta bel­ső kényszerből, de húzóereje nem volna a rendezvénynek. Nem tudom, hogyan le­hetne ebből a helyzetből kijönni. Meg kell viszont említenem, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács dr. Sándor Krisz­tinának és román barátainknak kö­szönhetően, 5-6 éve mégiscsak eredményesen működtet egy tartalmas ro­mán–magyar párbeszéd-fórumot, évi egy-egy alkalommal, rangos előadókkal próbálkoztunk. 2021 decemberében ú­jabb próbálkozásba fogtunk, elindult egy egyesület bejegyzésének a folyama­ta, amely nemcsak a temesvári forrada­lom „ellopásának” a szándékát kívánja megakadályozni, de a román–magyar párbeszéd ügyét is szolgálná. Gondolom, jó irányba indultunk el, és Gabriel Andreescu, valamint Florian Mihalcea személyében jó partnerekre találtunk.

BB: Sajnos, az említett fórum-so­rozat egy szűk elitre korlátozódik, komoly kisugárzása nincs. Egyház és ki­sebbségpolitika. Hogyan látja az egyház szerepét ma, a kisebbségi jövő vo­natkozásában?
Tőkés László: Hát most, amikor püs­pök-utódom arra szólítja fel a lel­készeket, hogy gyűjtsék a levél szavazatokat és adják be az RMDSZ irodába, akkor most mit tegyen az ember? Ez jelzés értékű, nagyon távol kerültünk az 1989-es helyzettől. Miközben 89-ben az egyházak álltak az élére a változásoknak, szinte mindenütt, és meghatározó sze­repük volt az önszerveződésben, most a helyzet fordított: az RMDSZ hatolt be az egyházakba. Persze, esete vá­logatja. Az egyházak többsége nem nyit szabad teret a politikum behatolásának. Gondolok itt a négy katolikus és a négy pro­testáns erdélyi egyházra, egyház­test­re. Kétségtelen, hogy egyház és kisebbségpolitika bizonyos fokig egymásra van utalva. Olyannyira, hogy autonó­mia­harcaink hőskorában püspökeink kö­zös nyilatkozatban álltak ki a magyar közösségi önrendelkezés ügye mellett. Ez ma már alig képzelhető el. Az én vé­le­ményem az, hogy valóban nem egész­séges az, hogyha egyházaink beve­gyülnek a pártpolitikába – az viszont mindenkor indokolt, hogy létfontosságú nemzeti ügyeinkben számíthassunk reá­juk. Amiképpen a mi egyházkerületünk is tette. Annak azonban nincs helye, hogy az RMDSZ „diktáljon” egyhá­zunk­nak.

BB: Következik egy kényesebb kérdés. Böjte Csaba testvérnek van egy állítása, szerintem figyelemre méltó. Azt állítja, az erdélyi romániai magyarság soha nem élt olyan jól, mint napjainkban. Erről mi a véle­ménye?
Tőkés László: Hát igen, ez egy nehezen emészthető kijelentés. Gondol­koztam is rajta, hogy szóljak-e hozzá, de aztán nem tettem. Nagyra becsülöm és tisztelem Böjte Csabát, és páratlannak tartom az ő egyszemélyes intézmény­ként való működését és tevékenységét. De ez a kijelentés engem arra emlé­kez­tet, ahogyan egykor, a kommunizmus idején mindig az 1938-as állapotokhoz ha­sonlították az elért termelési eredmé­nyeket. Nagyon távoli analógiaként hasz­nálom ezt a párhuzamot. Hát egy­sze­rűen, ha azt nézzük, hogy mindenki­nek van mobiltelefonja, akkor igaza van Böjte atyának, de hogyha azt nézzük, hogy mennyire fogyatkozunk, miképpen apaszt az elszórványosodás és az elvándorlás, milyen nagy mértékben sújt a demográfiai válság, és hogy immár a leé­pülés határára sodródott a magyarság, akkor ez egy megtévesztő helyzet­érté­kelésnek számít, mely alkalmas arra, hogy elaltassa az emberek és a köz­vé­lemény lelkiismeretét. Egyébként meg­ítélésem szerint egész romániai magyar helyzetünk homlokegyenest cáfolata annak, amit Böjte Csaba állít.

BB: Beszélgettem vele erről, és úgy fogalmaznék, hogy lehet, az egyé­ni szabadságok és az egyéni lehe­tő­ségek szintjén ez a helyzet a koráb­biaknál jobb, de az egyén közösség nél­kül nem maradhat meg és a kö­zösségi dimenzió ebből az állításból kimarad.
Tőkés László: Igen, igen ez is egy jó megközelítés.

BB: Kitüntették a legmagasabb ro­mániai állami kitüntetéssel, majd Iohannis elnök visszavette azt. Ezt bírósági úton megtámadta, első lépésben sikeresen. Tapasztalatunk, hogy a román pártokban, mi több, az állami intézményekben nem igazán bízha­tunk. A román igazságszolgáltatásban igen? Több pert indított, többet megnyert. Mi a tapasztalata?
Tőkés László: Számolom mindig, hány perem van folyamatban. Az utóbbi időben már csak „háziügyvédem” Kin­cses Előd tudja számon tartani, hogy mennyi. Ez a kitüntetés-ügy számomra a magyar emberi méltóságnak a pere. Nem is foglalkoztatna ez a méltatlan bá­násmód, ha nem magyarságunk jövője összefüggésében gondolnék reá. Rendezni kell közös dolgainkat, a magya­r­ság ügyét. Ez egy mintaeset számomra. A magyarságot nem lehet ilyen bánásmódban részesíteni, amelyet az én sze­mélyes esetem tükröz. De ugyanakkor a temesvári románokról is szó van hiszen a temesvári forradalom román részt­vevőit is sérti. Az előbb említett szekuritátés ellenforradalom ekként csapja ar­cul, a magyarságot, de a temesvári románokat is, mindazokat, akik életük kockáztatásával összefogtak a szabadságért.

BB: Egy megnyilatkozás során használta a kifejezést: erkölcsi balkanizmus. A kifejezést alig használják. Mire utal? Mire gondoljunk?
Tőkés László: Úgy tudom, Makkai Sándortól származik az a megfogalma­zás, hogy számára Erdély kérdése nem po­litikai, hanem erkölcsi kérdés. Véle­mé­nyem szerint, a két világháború kö­zött a magyarság meg tudta őrizni a ma­gyar politika erkölcsi dimenzióját és önmaga erkölcsi integritását. Ez meg­szűnt a kommunizmus után, legfőképpen a kommunizmus következtében, és ez fosztotta meg erkölcsi karakterétől az erdélyi magyar politikát. És sajnos ez az erkölcsi balkanizmus jóideje már hatá­rainkon is túlterjedt, Magyarországra is elért. Én erre gondoltam.

BB: Azt tapasztaljuk, hogy a ro­mán média, egy bizonyos román tudo­mányos világ, de bizonyos állami in­téz­mények viszonyulása is a temes­vári forradalomhoz elfogadhatatlan. Mintha át akarnák értelmezni a törté­nelmi folyamatot, lassan, lopakodóan elérni, hogy nem úgy volt és nem az történt, ami és ahogyan történt. Ez ellen mit tehetünk?
Tőkés László: Azt, amit már har­minc éve teszünk, több-kevesebb tuda­tossággal és intenzitással. Sajnos van­nak cinkosaik a mi körünkben is. Jel­lemző ugye, hogy az RMDSZ minden temesvári évfordulón legfőképpen a sa­ját születésnapját ünnepli az utóbbi ti­zen­öt-húsz évben. Láthatjuk, nem sokat jelent az RMDSZ vezetőségének Te­mes­vár. Legutóbb Lőnhárt Tamás írt egy tanulmányt arról, hogyan mutatják be a forradalmat a tankönyvekben. Nemcsak a román, hanem a magyar tankönyvek is ferdítenek. A lényeg elsikkad, pedig Temesvár komoly politikai tőkét jelent­hetne a magyarság számára is. Annak ide­jén azt mondtam jóhiszeműen, a szónak a legpozitívabb értelmében Domo­kos Gézáéknak, hogy: „használjatok” – mármint Temesvárt, ennek viszonylatában pedig tiszteletbeli elnökségemet. Temesvárra, amit én képviselhetek, arra nincs szükség a jelen politikai viszo­nyok között. Az előbb említett erkölcsi balkanizmus összefüggésében mintha egyre inkább Neumann Ottó egykori új­ságírónak lenne igaza, aki azt írta sze­mélyemmel kapcsolatban, hogy „ma­radtál volna szimbólum”. Ennek ellenére nem adom fel. Az igazságért meg kell harcolni, s ameddig olyan harcos­társaim vannak, mint Kincses Előd vagy Gabriel Andreescu és a Temesvár Társaság, ügyünk nem is reménytelen.

BB: Mennyire elégedett? Egy élet­út összegzésére kérem. Szokott-e mérleget készíteni?
Tőkés László: Arra gondolok, hogy Istennek kell hálát adnom mindazért, ami az elmúlt hetven évben történt. De ugyanakkor keserű a lelkem, hogy bizonyos értelemben visszakerültem egy 1989 előtti állapotba. Úgy érzem, hogy nem így kellene történnie, de önma­gá­ban a harcaim, a hitem, a cselekedeteim, a pályafutásom, a családom tekintetében csak hálával tartozok a jó Istennek. Mind­azonáltal tele vagyok nemes elége­detlenséggel, mivel a rendszerváltozás nem azt hozta, amiben reménykedtünk, erdélyi magyarságunk és egyházaink sorsa sem úgy alakult, ahogyan kellett volna, nem úgy végződtek a dolgok, aho­gyan kívántuk. És sajnos most sem abba az irányba tartanak.

BB: Utolsó kérdésem: Temesvár mit jelent önnek?
Tőkés László: Talán ott kellett volna maradnom Temesváron. De hát ez tör­té­nelmietlen felvetés, mert Nagyváradon van a püspökség és akkor megválasztottak püspöknek. De az is igaz, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, Temesvár eszmei magaslatáról el­indulva is a mindennapok realitásának útján kell tovább haladni.

BB: Tehát létezik egy magaslat, amihez lehet viszonyulni, de ahova nem lehet még egyszer visszakerülni. Tudom, sok kérdés volna még, tele vagyunk dilemmákkal. Mert ilyen az életünk. Köszönöm szépen a beszélgetést. Egészséget és erőt kívánok a folytatáshoz.
Tőkés László: Igen, köszönöm. Szol­gálni szeretnék a jövőben is, keresem ennek a lehetőségeit. Úgy érzem, vannak szövetségeseim, feladat pedig van bőven.