Interjú Tőkés Lászlóval

Kerek évforduló okán keresem meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökét, a volt európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét. Tőkés László 70 éves. Jókívánságok mellett kérdésekkel kopogok be a nagyváradi irodába, miközben egy másik legendás közéleti szereplő, Duray Miklós 1995-ben megfogalmazott sorai jutnak eszembe: „Ma csakúgy, mint a fasizmus és a nácizmus tobzódásának éveiben, az ember, az egyházak azon papja válik hitében és emberségében hitelessé, aki a lélek gondozásán túl felvállalja a közélet gondozását is – nem a politika útvesztőjében téblábolva, hanem az igazság ösvényén haladva. Ezen az úton találkoztam Tőkés Lászlóval és ezen az úton kísérhettem végig, egy szakaszon, Székelyföldön Tőkés Lászlót.”

BB: Teológiát végzett, elégedetlen volt az oktatás színvonalával, egyes tanárokkal. Ezt ki is fejezte. Kellett ehhez kritikai szellem és bátorság. Emlékszik arra, kit és miért bírált egykoron? Mikor jelentkezett Önnél a kritikus hang?

Tőkés László: Jóval a teológiai tanulmányaim előtt, hiszen kritikai alapállás jellemezte családomat éppenséggel egyházpolitikai és magyarságpolitikai kérdésekben. Apám egy belső ellenzéki közszereplő, egyházi közember volt az erdélyi egyházkerület élén, előadótanácsosi minőségben. Anyám pedig papleány, kritikus alapállású, és ebben a kritikai magatartásban egészen összeillettek. Anyám kendőzetlenebbül, apám elvi szinten nyilvánult meg. Mondhatni, volt egy ilyen mindennapi egyházi és ugyanakkor családi fórum, amely kiterjedt az erdélyi magyarság sorsára, és szüleink már-már a kritikai elemzések szintjén neveltek minket. Anyám „közvetítésével” jött át a családba édesapámnak minden küzdelme, a konfliktusai, az egyházi problémák, ezeket anyám interpretálta, és így azt mondhatnám, mintegy az anyatejjel szívtuk magunkba a kritikus szellemet.

BB: Papi pályája Brassóban indul. Itt ébredt rá arra, hogy figyeli a politikai rendőrség, a szekuritáté. Ezt hogyan dolgozta fel, megijedt?

Tőkés László: Pontosítok, nem ott ébredtem rá, hanem ott volt az első közvetlen találkozásom a szekuritátéval. Ugyanis azelőtt sem volt kérdéses számomra, hogy mindvégig árgus szemekkel figyelték a teológiai ifjúságot és közöttük is a hangadókat, a véleményformálókat. Legközelibb barátaimmal mi egy triumvirátust alkottunk. Elsőként Nagy Lászlót említem, aki az akkori püspöknek volt a fia, egy rendkívüli éleslátású fiatalember. Én az ő révén kapcsolódtam be a diákmunkába. Ennek a csapatnak egy másik tagja Vetési László volt, akinek a nagyapja, Dávid Gyula korábban püspökhelyettes volt. Az én édesapám pedig akkor előadótanácsos, később püspökhelyettes. Tehát mindhárman eléggé védettnek gondoltuk magunkat a szekuritáté közvetlen fellépésével vagy keménykedéseivel szemben. Ennek a védettségnek a tudatában cselekedtünk. De nem úgy, hogy apáinkkal megbeszéltük volna, mit fogunk tenni, hanem megengedtük magunknak, hogy messzebb menjünk el a lehetségesnél vagy a tanácsosnál. Közvetlen környezetünkben így alakult ki egy szűk baráti kör, akikkel együtt a diákszervezetben, ma úgy mondanánk, hogy a hallgatói önkormányzatban, az önképző körben fejtettük az ellenzéki tevékenységünket. Stratégiát dolgoztunk ki, még a hegyekbe, Kisbányára is elmentünk, ahol valóságos „összeesküvést” szerveztünk egy nyári vakációban. Célunk volt az egész teológiai diákélet átalakítása, a vezető helyek megszerzése, ahogyan ma neveznénk, különféle „projektek” megvalósítása. Például egy felmérés a teológiai ifjúság körében, ami eredményes is volt. Közben tudtuk, hogy kik a besúgóink, azt is tudtuk, hogy néhány diákot ellenünk bevetettek, hogy közvetlen konfliktusokat provokáljanak ki. A rektor, Rapp Károly köztudottan kollaboránsnak számított. Mindemellett sikerült a diákokat úgy megszerveznünk, hogy megszereztük az önképzőkör elnöki tisztséget és megszereztük az ifjúsági elnöki tisztséget. Én lettem az ifjúsági elnök. Ennek érdekében azt az áldozatot is vállaltam, hogy beköltöztem a teológiára bentlakónak, mert csak bentlakó lehetett ifjúsági elnök. Hát nagyon komoly szervezkedés volt. Azt gondolom, az akkori dokumentumok valahol megvannak, irataim között lapulnak. Akkor nagyon becsesek voltak, ha előkerülnének, sok mindenre rávilágítanának. Mindenesetre Nagy Laci igazi koponya volt közöttünk és példakép. Kár, hogy útjaink később elváltak egymástól.

BB: Diktatúrában a bírálat nagy luxus: emlékeztet emberi gyengeségeinkre, figyelmeztet hibáinkra, mulasztásainkra, esetleg veszélyeztet embert és intézményt. Ön bírálta az egyházat. Az egyházi vezetők mikor fordultak Ön ellen? Illetve mikor vált ez nyilvánvalóvá?

Tőkés László: Mit mondjak, állandó konfrontációs hangulat volt a teológián. Utóbb kezünkbe kerültek a korabeli szekus dossziék, dokumentumok, meggyőződhettünk róla, hogy mennyire követték minden lépésünket. Például az egyik tanárom a prédikációmról jelentett, mellékelve és kommentálva az órán elmondott próbaprédikáció szövegét, amely arról szólt, hogy a mi országunk nem a földön van, hanem a mennyek országában és ez erőteljesen kritikusnak számított az itteni – földi országunkkal szemben. Tudtuk, hogy Ungvári József főszekus révén, mindenki be volt árazva a teológia tanárai közül, tehát mindenki tudta, hogy kitől kell félnie. Sajnos nem tévedtünk, utóbb bebizonyosodott, hogy szinte fehér holló volt közöttünk, aki nem működött együtt a rendszerrel. A titkosszolgálattal kapcsolatosan egy-két olyan kivétel volt, utóbb megállapítottuk, aki jóindulatúan igyekezett jelentéseit megírni. Amikor felmérést végeztünk a teológián, az ifjúság lelkiállapotáról, tudásszintjéről, terveiről, hivatás-, jövőképéről, ehhez szükségünk volt az illető évfolyamfelelős tanárunk hallgatólagos támogatására; megtudtuk, hogy utóbb őt is előszedték emiatt. Tehát lépten nyomon akadályokba ütköztünk konfliktusok, cirkuszok és botrányok követték egymást. Raportra hívtak bennünket. Vetési Lacit azért fegyelmezték meg, mert amikor a Papp László püspök a beszédét tartotta a teológia disztermében, ő elmosolyodott. Ő vette fel szalagra a beszédet, és a püspök felesége észrevette, hogy mosolyog, és magából kikelve bepanaszolta a férjének, emiatt pedig, fegyelmi eljárást indítottak ellene. Összetartottunk, olykor hármunkat hívtak számonkérésre. Volt egy szélesebb körünk is. Ebbe tartozott bele az utóbb repatriálni kényszerült szegedi Molnár János barátunk, meg Horváth Miklós, Nagy Károly, a volt bukaresti pap. Egy nagyon jó gárda alakult ki, és annyira távlatosan gondolkoztunk, hogy amikor tanulmányainkat elvégeztük, „megszálltuk” a brassói egyházmegyét, mert lélekszámban az volt a legkisebb, területileg viszont a legnagyobb. Beletartozott Galac is, Bukarest is, Bákó is, és úgy gondoltuk, hogy ott van esélyünk arra, hogy idővel megszerezzük a szavazattöbbséget és egyházmegyei szinten szervezkedjünk.

BB: Lehetséges volt, hogy a fiatal papok oda kerüljenek, ahova ők szerettek volna?

Tőkés László: Nem föltétlenül, viszont a püspökség segítségünkre volt. Segédlelkésznek mentünk tulajdonképpen, s mivel ennek nem volt olyan nagy tétje, a segédlelkészi helyeket magunk választhattuk, miként a helyettes, a véglegesen be nem töltött állásokat is. Így került Nagy Laci Galacra, Horváth Miklós Bákóba, bukaresti segédlelkésznek Nagy Károly, Vetési László Bürkösre. Én magam Brassóba mentem segédlelkésznek. Az ellenállás, az útkeresés szelleme továbbra is kitartott bennünk. Mindvégig arra törekedtünk, hogy találjunk valamilyen cselekvési lehetőséget, mert úgy gondoltuk, hogy nincs olyan vert helyzet, amelyben ne lehetne valamit tenni a jó ügy érdekében, Isten segedelmével és azzal a háttérrel, amellyel rendelkeztünk.

BB: A bíráló, a szókimondó nemsokáig maradhat az, ha nem védekezik. Amikor Önt feljebbvalói figyelmeztették, nem elhallgatott, hanem levelet írt az egyházmegye papjainak, társainak, hogy írják össze hány bibliára, énekeskönyvre van szükség. Kilépett a nyilvánosság elé. Ez már más szint. Hol és honnét tanulta a harc, a védekezés taktikáját és technikáját?

Tőkés László: Ami biztos, hogy az apai példa döntő hatású volt, hiszen édesapám egyházi, közéleti emberként mindig minden lehetséges alkalmat és eszközt megragadott ahhoz, hogy valamivel hasznára lehessen egyházának. Mint főjegyzőnek és püspökhelyettesnek szakmai feladata volt a jegyzőkönyvek írása, elaborátumok, elemzések, jelentések, összefoglaló anyagok elkészítése szerkesztése. A Református Szemlének volta a munkatársa, majd főszerkesztője. Ameddig lehetett, ameddig terjeszkedni lehetett a cenzúra keretei közt, amit csak lehetett, ő megírta. Gondolom ez a minta érvényesült az én esetemben is. Aztán rengeteget nyaraltam faluhelyen, Herman János bácsiéknál Sármáson vagy Szőke Sándor espereséknél Mócson. Még biciklitúrákon is jártam barátaimmal, amikor is lelkészi családoknál szállásoltak el. Családunk nagyon jó kapcsolatban volt a székelyudvarhelyi Hegyi Jánosékkel, általában olyanokkal, akik elégedetlen egyházi ellenzéknek számítottak. Az egyházi elégedetlenség egyfajta jó protestáns hagyománya élt az egész környezetünkben. És ez akkor egy egészséges családi szellemet jelentett, ami viszont nem tudatosult eléggé abban az időben. Magától értetődő természetességében éltük meg azt, hogy nem fogjuk be a szájunkat, és nem nyugszunk bele a helyzetbe. Népes családunk egy kis családi „köztársaságként” működött, és utólag is azt mondhatom, hogy mindig bevált, Temesvárig terjedően bevált ez a családi modell. Mondhatni, mindenik testvérem ugyanebben a hajóban evezett, ebben a szellemben segített vagy közreműködött, tevékenykedtünk együtt és egymásért, a köz javára.

BB: Tanulmányt írt az egyházról a kilenc lapszámot megért szamizdat lapba, az Ellenpontokba 1982-ben. A mai értékelés szerint is alapos, adatolt, hiteles munka volt. Ezt aláírta? Gondolt arra, hogy ennek komoly következményei lehetnek? Amikor elkészítette tudta hol fog megjelenni a szöveg? Félt, voltak kételyei?

Tőkés László: Igen, tudtuk, tudtam és akikkel együtt dolgoztunk vagy harcoltunk, mind tudtuk, hogy kockázatos az a tevékenység, amelyet folytatunk. Példának okáért Désen, azt mondhatjuk, Temesvár mellett az volt a hőskora az én papságomnak, amikor még lelkészként huzamos ideig tudtam a tevékenységem kifejteni. Hét évig voltam Désen, 1977-től 84-ig. Ott például durva összeütközésbe kerültünk a szekuritátéval, a párttal, az iskolai hatóságokkal, és mindvégig abban a tudatban tevékenykedtünk, hogy ezt vállalni kell. Ott is egy spontán módon kialakult baráti kör töltötte be a „vezérkar” szerepét. A városszerte közismert Gallov-családnál volt a „főhadiszállásunk”. Szabadegyetem, népdalkör, táncház, ifjúsági bibliakör alakult, nem is beszélve a hagyományos vallásórákról és ifjúsági munkáról. Mindezt mindig a törvényesség határán belül végeztük, tudatában annak, hogy mi van körülöttünk. De közben ugye ott volt az a felmérés, amit említettem, hogy felmértük a bibliákkal és a kalendáriumokkal való ellátottság helyzetét, kimutatva, hogy az egyház nem biztosítja híveinek a kötelező minimális irat-anyagot, a kétét, a Szentírást, amelyen alapul, az Igén alapul. Aztán írtam egy nyílt levelet, amelyben tiltakoztam Papp László püspök ellen, mivel megtámadta Illyés Gyulát az Erdély történelme című könyv körül kialakult vita tárgyában. Úgy elrejtettem, hogy sajnos nem találom sehol ezt az iratot. De talán még sok minden előkerülhet a szekus dossziéból. Külön említést érdemel a Dragoste elvtárssal zajló folyamatos összeütközésünk, aki a kultúráért felelős párttitkári tisztséget töltötte be. A város isteni igazságtételt emlegetett, amikor rövidesen ledöntötte lábáról a rák. A színjátszó csoportnak és a szabadegyetemi munkának is meghatározó szereplője volt Kalapáti Jolán magyartanárnő, akit a „kultúrharc” súlyosbodásakor törvénytelenül Bánffyhunyadra helyeztek át.

Amúgy a szekuritátlval való első közvetlen találkozásomra még 1975 őszén került sor, amikor is oda neveztek ki segédlelkésznek. Rögtön, az első hónapban lejött egy Oargǎ nevű szekustiszt Kolozsvárról, és hozta magával az előző években, addigra felgyűlt követési dossziémat. Egész napos kihallgatásnak vetettek alá, még Szabó Károly espereshez is elkísértek. „Mistico-religios”-nak és „naționalist-șovinist”-nak, vagyis „vallási misztikusnak” és „sovén nacionalistának” bélyegeztek, és fenyegetően megfenyítettek. Akkor iratták velem azt az ominózus beszervezési papírt, amit aztán 1989 után egyes román lapok előbányásztak és bevetettek ellenem, amit végül is azonban nem voltam hajlandó aláírni. Többeket elmozdítottak az állásukból, meghurcolták őket, de vállaltuk, és vállaltam jómagam is a titkosszolgálati és egzisztenciális zaklatásokat. A végefelé tartott a kihallgatás-sorozat, fogalmam sem volt, hogy mi az az „angajament”, amiről mind beszéltek, hogy eszik-e vagy isszák. Addig nem volt tapasztalatom a szekuval kapcsolatban, és miközben diktálták a végéig vártam, hogy tudjam meg az információt, jöjjek rá, hogy mit akarnak, és amikor rájöttem, hogy ez mi akar lenni, akkor megtagadtam az aláírást. Nos az volt az első találkozásom a szekuritátéval.

BB: Az Ellenpontok szerkesztői 1992 végén lebuktak, önt is bevitték. Milyen érzések gyötörték? Vissza tud emlékezni? Volt stratégiája a tagadáson kívül?

Tőkés László: Igen az Ellenpontok… Jó barátságban voltunk Szőcs Gézával, értettünk a szóból. Nem avatott be, azt hiszem a „lineáris bizalom” elvét alkalmazta. Bizalmi alapon kért egy egyházi anyagot, és talán megemlítette, hogy mire készül, de már nem emlékszem pontosan. Azt tudtam, hogy titkos módon megjelenő anyagot kér és megírtam. Sőt, úgy tudom, irattam még Adorján Kálmán volt zilahi üldözött lelkipásztornak is egy anyagot. Nem is tudom, hogy az megjelent-e. Természetesen a tudtommal és beleegyezésemmel jelent meg a dolgozat. És akkor egyszer csak 1982-ben, ha jól emlékszem, ránk tört a szekuritáté, jött Géza Désre és menekült is tovább. Az egy futó találkozás volt, átadott egy példányt a lapból, még le is fényképeztek valahonnan szemből egy emeletes épület ablakából. Rá egy hétre már mutatták a szekusok. Később tudtam meg, hogy milyen menekülő útvonalon haladt végig, de a részletek nem érdekeltek. A közlést vállaltam s amikor az Ellenpontok lebukott, akkor leszedtek a vonatról, hát éppen udvarolni voltam Nagybányán s jöttem vissza a kedvesemtől, későbbi feleségemtől, s akkor leszedtek a vonatról. Désen a karjaikba szaladtam s akkor az egész dési baráti kört és a Tőkés családot s mindenkit elővettek. Akkor Kolozsvárra is elvittek, de testi erőszakot nem alkalmaztak velem szemben, kivéve amikor elhurcoltak Temesvárról, 1989-ben. Amikor már lecsengett a közvetlen felgöngyölítési ügy, elmentem Kolozsvárra, és felkerestem Vetési Lászlót és Bartha sógoromat, hogy ki kéne adjuk az Ellenpontok folytatását. Lám, még lebukásunk után is próbálkoztam, annyira elszánt voltam, hogy ne hagyjuk abba az ellenállást. Visszatekintve, könnyű megítélni, hogy ennek azonban már nem volt realitása. De mégsem adtam fel, évekkel később 1986-ban írtam meg azt az átfogó egyházi helyzetjelentésemet, melyet  immár több mint harminc év után, tavaly sikerült nyomtatásban megjelentetnem. Tehát az adott körülmények és lehetőségek között megpróbáltam tovább folyatni azt, amit elkezdtem.

BB: A továbbiakban kialakult-e valamilyen kapcsolata a rendszert bírálókkal? Volt-e valamilyen együttműködés önök között? Vagy pedig az ijesztő egyedüllét maradt?

Tőkés László: Igen, az nagy élmény volt számomra, amikor Király Károlyt meglátogattam a marosvásárhelyi konzervgyárban. Rejtett úton Márton János néhai sógorom vitt el hozzá, valósággal becsempésztek a gyárba. De hát ennek nem volt folytatása. Valójában az ilyenszerű összeesküvésre már nem volt alkalmas a helyzet. Gyímesi Éváékkal tartottuk a kapcsolatot, aztán Sütő Andrással próbálkoztunk, de nem sikerült vele közvetlen kapcsolatba lépnünk. Akkor, az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején még ő sem exponálta annyira magát.