11 Dec 2015
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Múlt idő.
Bevégeztetett.
Pénteken beszéltem Vele, éppen egy hete, felhívtam: hónapok óta készítjük ezt a tisztelgő műsort. Keze ügyében lehetett a mobil, azonnal válaszolt. „Az interjú, azt kérded? Hát az most nem lesz meg, leestem, indulok a kórházba, visznek Váradra, műteni kell.” Még ebben a helyzetben is főúrian udvarias. „Ne haragudj, le kell tennem.” „Egészséget kívánok, utána, majd…” – mondtam, dadogtam… Kattant a készülék.
Nincs vége. A Csávossy-történetnek nincs, mert nem lehet vége.
Csávossy György, író, költő, borász, tanár, kutató, közéleti ember. 1925, Temesvár – 2015, Nagyvárad.
Hogy Róla, múlt időben.
Nem lehet, mert itt van. Velem (is) van. Veled is, velünk…
A személyes honlapján olvasom: „A kedvemből mindenkinek adtam, mindenkinek, ki velem ácsolt…”
Októberben jártam nála, a kötetért csengettem be, hogy abból válasszunk a műsorba darabot… Vendég volt nála, a fia Nagyváradról – gyorsan elbúcsúztam.
Csávossy György elment és – itt van. Szelleme, embersége, kisugárzása itt van, velünk marad örökre.
Aligha van a világunkban ember, aki rossz emléket őrizne róla. Csodálatra méltó, miként tud mindenkivel nyitott, megértő, türelmes lenni – igen, türelmes. Csak az igazán nagy emberek lehetnek ennyire nyitottak.
„Becsüld meg, amid van. Higgyél magadban, légy derűlátó, a szerencsétlenség is forgandó… Aztán jegyezd: nagyobb öröm adni, mint kapni. Szeretet nélkül nem megy, az óra is pontatlanul üt. Az élet elviseléséhez szeretet kell, a lángjához szerelem. Igaz az is: egy pohár borral barátot nyerhetsz, de hogy megtartsd, nem elég egy hordó.”
Azt mondjuk Róla, Erdély legnagyobb borásza. Elméleti ismeretekben és a gyakorlatban is. Ahogyan Ő beszélt a borról, az egyenértékű volt a dallal, a muzsikával. Az egyik legutolsó interjút a Háromszéknek adta, júniusban, mindjárt 90. évének betöltése után. Borászatról beszél és borról, borokról. Költőként, aki mindenekelőtt a bor költője.
Idd a borod
Pókhálós fal,
szúnyogvázak
csillannak a gyertyafényben,
tenger múltból,
mély mámorból,
gyürkőznek a bor tükrében.
Hány korty íze,
hány bölcsesség;
hány szerelem
gyöke éled…
Hány ősz hajszál szemefénye
ez a kalandvágyó élet.
Idd a borod, cseppek rabja,
idd fenékig, ami jussod,
nézd a csillag mily időtlen,
neked idő, csepp bár jusson.
Csillag karja, gyémántszikra, tied petyhüdt, lankadt, árva –
tenyeredben, poharadban
csillagvilág ég bezárva.
A miénk is volt. Itt született. Csávos után Temesvárt járta iskoláit. A mezőgazdasági főiskolát Kolozsvárt végezte el, Albert Ferencünk minden bizonnyal már akkortól ismerte. 1953-as diplomázását követően a borral foglalkozott. Kettőjüket helyezték ki Bihardiószegre, egyikük szőlész, másikuk borász lehetett. Pénzfeldobással döntöttek – Gyuri bátyánk lett a borász. Alighanem ez volt az egyetlen eset, amikor vállalását nem tartotta be. Interjúból tudom, hogy három közkedvelt szőlőfajtát is kikísérletezett, ezek a rozé bornak való Alkony (Amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult Herkules, és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág illatú Nauszikaa. Igen, a borász – kutató vagy művész? Számomra mindkettő. Jobbnál jobb borok kerültek ki pincéiből. Borainak színvonalát csak borbemutatói érték utol.
„A bor [….] művészi alkotás, amely esztétikai értékekkel bír. Csodálni való, mint az egyiptomi piramis, amelyhez hasonlóan három napos és egy árnyékos oldala van. A bor ugyanis élvezeti cikk, tápszer és orvosság. Az árnyékos oldalát az ismeri meg, aki visszaél a bor élvezetével.”
Van-e borbölcselet, kérdezték nemrég egy, a kolozsvári Szabadságnak adott interjúban. Válasza: „Egyszerűen eldönthetném azzal, hogy van, mert írok róla.” És jön a kifejtés.
„A borbölcseletek a második pohár után kezdődnek. Egy-két korty bor felgyújtja a képzeletet, ölelkezésre készteti a társításokat, merész és ritkán párosítható előfeltételeket házasít össze, hogy méltó agytorna parádés bukfenceivel pompás következtetést vonjon le. Létezik a bor bölcselete, mert poharazás közben gyakran elmélázunk, végiggondolunk olyan dolgokat, melyek máskor eszünkbe se jutnak, mert egyszerűen nem érünk rá töprengeni. De ilyenkor rákönyökölünk az asztalra, vagy csak a térdünkre, ha pincében ücsörgünk a kisszéken, és mint a gondolkodó szobra, magunk elé bámulunk, számba vesszük a világot, a sors csípőriszálásait, fenékrúgásait vagy homlokcsókjait. Bölcselkedünk mélyen és hallgatagon, esetleg – a miként csupán vérmérséklet kérdése – önmagunknak motyogva. Ez sem baj, mert amit kimond az ember, az szinte testet ölt, a gondolkodó elme mintegy kívülről is számba veszi elmélkedéseinek gyöngyszemeit, szálra fűzi vagy elhányja azokat. Az idő száll csendes angyalszárny suhogásával, a bor fogy, és a gondolatok sokasodnak, seregük táncra kel, meztelenül, mint a bennszülöttek, így válnak láthatóvá a meztelen igazságok.”
Sorsa a szőlőtőkék és a bor mellé vezényelte. Szép élete volt, éltető nedű mellett, emberek gyűrűjében.
Tanár volt, egy életem át tanított. A tanár 1953-tól 2006-ig állt különböző katedrákon, kezdve a csombordi iskolával és végezve a Corvinus Egyetem erdélyi tagozatával. Tanítványok ezreit hívta, induljanak vele szakmai útra, felfedezni az örök titkot. Szellemi utak voltak ezek, Csávossy György örök erdélyiként végig velünk maradt, nagyenyedi borpincés világában.
Maradj
Maradj itt: ősszel a magot
elszórhatod.
Maradj, kéri a kegyelet,
legyen ki szülőt eltemet.
Maradj, öleld e gyermeked
térdeden, ősi neveket
taníts neki, s ha egyebet
nem tudsz, légy nyíl,
mely utat
híven mutat
a cél felé,
bár villám hasíthat belé.
Maradj, nézd néped
néma száját,
a költészet úrvacsoráját
ki osztja szét?
Maradj, mert eljön
az a reggel,
mikor kikotrod a hamut,
huzathoz nyitod a zsalut,
mosdáshoz hordasz
szűz vizet
és meggyújtod az új tüzet
Aligha volt feladat, felkérés, amit visszautasított. Hatalmas türelemmel és mély megértéssel kezelte a sors fintorait és mosolyait egyaránt. 1990-től közéleti feladatok és szerepek sorát osztotta rá az élet, sztoikus nyugalommal vette valamennyit. Belőle és általa mosolygott az élet. Költőként ezeket a napi penzumokat is megnemesítette. A költő benne mindig, minden élethelyzetében megszólalt. Sorai muzsikálnak, versét nem kell megzenésíteni: benne van a dallam.
Falra írt nevek elégiája
Az ősz fülel, a must zokog,
álmodnak szuvas cserefák
és avas ízű emlékkorty
a víg szüret, az ifjúság.
A dal csokrában falra rótt,
sugárzó, hetyke kézjegyek
fakulnak, mint a letarolt,
kopárló, vén szőlőhegyek.
Bizonyos vagyok abban, hogy a borral és a bor által kialakított eszményi világa adta meg számára azt, hogy túl a kilencvenen is tele legyen életkedvvel, humorral. Számláját korán elkészítette, már hetvenévesen.
Számla
– jégbarlang árvasága
– tengerszem árvasága
– tisztások árvasága
– zsákutca árvasága
– vakablak árvasága
– szegletkő árvasága
– küszöbnek árvasága
– keresztfa árvasága
– sírhantok árvasága
– harangláb árvasága
– szülőföld árvasága
– búcsúzók árvasága
– helytállók árvasága
– bűneink árvasága
– árváink árvasága
Törlesztve mind.
Tegnap is, ma is
s holnap megint.
Nyugodtan lépett át az örökkévalóságba. Megbékélt magával – csak bennünk hagyott nagy űrt. Ha borospoharat veszünk a kezünkbe, mondjuk vele együtt:
„Szeresd a bort, Isten ajándékát, e szent italt, az Éden termékét, az eredendő bűntől menteset. Az egyetlen szert, amely a paradicsom varázsából már itt a földön is ízelítőt ad. Szeresd a bort.”
