Légszomj, levegőhiány – fuldoklás. A szervezet a bejutó kevés levegőből nem jut a szükséges oxigénmennyiséghez – a helyzet végzetessé is válhat, károsodhat az agy és más szervek.
A román közélet ma fuldoklik. Szinte semmi nem működik rendesen – a rendszer oxigénje a bizalom. Ami egyre jobban hiányzik.
Félig konszolidált demokráciák esetében, ilyen Románia, az egyik visszatérő kérdés a bizalom politikai meghatározottsága. Európának ezen a felén a bizalomszint viszonylag alacsony, ennek oka, hogy az állampolgárok alapvetően gyanakvóak, távolságtartóak az állammal szemben, a politikáról általában rossz a véleményük, korruptnak tartják. Az emberek nem az egyes intézményeket értékelik külön-külön, hanem a bizalmat a politikáról alkotott általános vélemény kondicionálja, amelyet a politikai események jelentősen befolyásolnak, jelesül például a választások.
Tehát a választások, vagyis a minapi államfői választások, olyan dilemmákkal, amelyeket évekig magunkkal fogunk cipelni. Nem az a dilemma, hogy Călin Georgescu megsértett-e a politikai játékszabályokat (szerintem: igen), hanem az, ahogyan a választási folyamatot a politika kezelte. A kérdőjelekre máig nincs megnyugtató válasz. Lett egy államelnökünk, aki nem megnyerte a választásokat, hanem vetélytársát a társadalom félresöpörte – ezt nem szabad elfeledni. Vagyis Nicușor Dan iránt nem szökött égbe a bizalom, hanem George Simion bizalmi indexe került a lábtörlő alá – szimbolikusan.
Nicușor – az első államfő, akit a többség keresztnevével jelöl meg – első lépéseivel megmutatta, őt nem a tisztség, a feladat érdekli. Fejest ugrott a feladatokba. Ami elvben pozitív, hisz ezért kapott mandátumot, s nem azért, hogy – miként elődje álmodozzon és kiránduljon. Csakhogy, és ez most a nagy kérdés, hol áll az államfő? A politikai légszomj, a bizalom dolgában mit és hogyan lép? Sorsdöntő lehet az igazságszolgáltatásból kilépők külön nyugdíjának a kérdése. A mai helyzet röviden: napjainkban az igazságszolgáltatás állami alkalmazottai – bírák, ügyészek – horribilis nyugdíjat kapnak, nagyobbat a fizetésüknél (!!), átlagban 25 ezer lejt, miközben az átlagnyugdíj 2759 lej – ennél tízszer többet. A kérdésnek van egy jogi oldala és egy erkölcsi vetülete. Az igazságos nyugdíjrendszer a hozzájárulást veszi alapul, a nyugdíjat az alapnak befizetett összegek alapján kell kiszámolni. Ez az elv. És van a gyakorlat: amikor egyesek számára külön törvényeket alkottak – amely a jelzett anomáliát okozza. És ez nem az egyedüli ún. külön nyugdíj.
Az államelnök azt állítja, hogy a román bírák két-háromszor többet dolgoztak, mint európai kollégáik, és méltányosan kell velük eljárni. Azt is kijelenti, hogy a nyugdíjba vonulás elhalasztása nem haladhatja meg a nyugdíjba vonulásig hátralévő időszak kétszeresét, tekintettel a nehéz költségvetési helyzetre és a Alkotmánybíróság döntéseire.
Rendet kell csinálni, véget vetni annak a helyzetnek, hogy vannak, akiknek ezért vagy azért a többieknél – értsd: a népnél – több jár. Ha többet kell(ett) dolgozniuk, tessék átstrukturálni a rendszert. Tessék felépíteni egy igazságos, arányos és méltányos rendszert. Arról nem tehet az „egyszerű” nyugdíjas, hogy bizonyos foglalkozási ágban nagyobb a teher, többet kell dolgozni – mondjuk – az európai átlagnál. Ha európai példákat kezdünk emlegetni, akkor soha nem jutunk a végére, mert nálunk minden „más”, „sajátos”, megterhelőbb” – mert…
Az államfő Bukarest főpolgármestereként volt már olyan helyzetben, amelyre nem tudott elfogadható magyarázatot adni: miért késleltette bizonyos kórházak építését – emlékezhetnek rá, hogy a kampány idején hozott hirtelen pozitív döntést, hogy kikerüljön ebből a csapdából. Most ki tudja honnan és milyen impulzusokat kapott, hogy az általános helyett az egyedit támogatja, hiszen javaslata a bírói kar felé tett engedmény. Ha a romániai politikai mozgások természetét vesszük alapul, valakik alaposan „megdolgozták”, meggyőzték.
Csakhogy ezzel a kis engedménnyel hatalmas sebet kapna a politikai bizalom. Mindenkinek látnia kell, aki az országban szeretne élni a jövőben is: ha a Bolojan-kormány az igazságszolgáltatási nyugdíjak okán kialakult harcot elveszíti, minden más korrekciós, méltányossági okból indított kezdeményezése eleve elbukott. Ez a harc nem csak „önmaga”, hanem a szimbolikus harc is egyben, amely arról szól, hogy képes-e a romániai hatalom véget vetni a belső mindenféle speciális-, különutas-, csakegyeseknekjó politikai gyakorlatnak.
Kedves elnök úr, ezt Önnek senki nem jelezte? Vagy jó román vezetői szokás szerint megy a saját feje után? Kérjük, ne tegye!