Nem először történt és nem is utoljára. Ez azért jelenthető ki, mert kivizsgálás helyett megint folyik a maszatolás. Ismert, de idézzük fel a történteket. Hétfőn, március 31-én este utcai verekedésbe torkollott két kolozsvári futballcsapat, az Universitatea és a CFR mérkőzése. Az U szurkolóinak egy része magyar fiatalokat bántalmazott a kolozsvári Magyar Színház környékén. Román portálok beszámolója szerint a randalírozó Universitatea-szurkolók több fiatalt is bántalmaztak. A Fanatik című internetes újságnak a kolozsvári Fábián János elmondta, hogy kiskorú unokaöccsét súlyosan megverték: üveget vágtak a fejéhez, eltörték az orrát, az arcán okozott sebeket négy öltéssel kellett összevarrni. A futballhuligánok csapatokba verődve vadásztak a vasutas csapat szurkolóira, többüket a magyar színház körül bántalmazták.
A rendőrség kiszállt, valakiket előállítottak (nem tudni, éppen a tetteseket-e, a magyar fiúkat bántalmazó hőbörgőket-e), és megjelent az intézmény hivatalos álláspontja: „Nincsenek arra utaló jelek, hogy a cselekmények oka etnikai vagy faji hovatartozás lett volna.” És ezzel a rendőrség el is végezte dolgát… Valóban? Ha három magyarul beszélő kiskorút megvertek, de az arra sétáló románok tucatjait nem, akkor ezt mivel magyarázzák? Huligánok vagy ultrák – garázdák majd azt fogják nyilatkozni a rendőrségen, hogy azért csaptak le három fiatalra, mert magyarul beszéltek!!! A rendőrség dolga a rend védelme. Ha a városban az ultrák tombolása nem ok arra, hogy vigyázzanak a közbiztonságra – akkor mi a dolga a nemes intézménynek?
Nyilatkoztak a futballklubok vezetői is – újabb semmit nem érő üres beszéd. Mert ha egy klub a saját támogatói között eltűri az ultrákat, akkor a többi mese-mese-meskete. És ha tudják, hogy a szurkolók a mérkőzést a városban verekedéssel kívánják folytatni – ezt nyilatkozta a CFR illetékese – akkor kérdem, kinek a dolga volna a rendőrség figyelmét nyomatékosan felhívni a veszélyre? A CFR figyelmeztette a rivális klubot, hogy határolódjon el a történtektől. Az U vezetői ekkor végre megszólaltak: „szurkolóink akár hibásak voltak, akár nem, klubunk határozottan elítél minden ilyen tettet”. Leszögezték: a klub elkötelezett a fair-play elvei, az egyetemi szellemiség mellett, és elutasít mindenféle agressziót. Vagyis mossák kezeiket, részükről nem lesz semmilyen belső vizsgálat.
Nyilatkozott a polgármester is – elbújt (volna) a rendőrségi vélemény tüllfátyla mögé, hogy a történteknek nincs etnikai vonatkozása.
És itt van a nagy gond. Hogy Kolozsvár románsága máig nem tud szabadulni Kolozsvár magyar történelmi szerepétől, a magyar kultúra jelenléte a város sok román lakóját mindmáig zavarja. Ki kell mondani, amit sokan gondolnak: Kolozsvár az erdélyi magyarság számára főváros, központ. Meghatározó intézményeink székhelye. Akkor szabadul fel Kolozsvár románsága az etnikai nyomás alól, amikor beismerik, a kolozsvári nyílt szembenállásoknak, mint a mostani, lehetnek etnikai mozgatórugói. Amit ki kell vizsgálni. Az etnikai vonatkozás tagadása felelőtlenség vagy menekülés a helyzet igazi értelmezése elől.
Ha lefolytatják a vizsgálatot, ha minden randalírozót begyűjtöttek, ha megtörténtek a szembesítések (kedves olvasóm ugye felfigyelt arra, hogy a rendőrségre előállítottakat nem szembesítették a bántalmazott fiatalokkal), még akkor is él a gyanú: a kárvallott fiatal félt megnevezni a támadóját. Mert…
Ez a helyzet sokunkat, engem is arra emlékeztet, hogy milyen nehéz bizonyos vélekedéseket megváltoztatni. A 90-es évek közepén Ion Antonescu egyeseknek még hősnek számított, Temesváron a megyei tanács arról tárgyalt, hogy szobrot kellene állítani neki. S mivel akkor a tanácsban nem akarta „látni” a történelmi igazságot, RMDSZ-es megyei képviselőként egy gondosan elkészített szöveget olvastam fel arról, amit már akkor tudni lehetett az Antonescu-féle politikai bűntettekről, és arról, hogy a náci mivoltot nem törölheti kommunizmusellenessége. Akkor a megyei tanács elnöke javaslatára a döntést elhalasztotta a megyei tanács – s később már nem került napirendre a javaslat.
Ismétlem, állítom: ahol román ultrák magyart vernek agyba-főbe, soha nem zárható ki az etnikai indíttatás. Ilyenkor nem csupán a sajtóban kell megszólalnia a magyar politikusnak, hanem megfelelően érvelve indítványozni kell, el kell érni az eset alapos kivizsgálását. Ha ezt nem sikerül elérni, ha nem vállaljuk a nyílt konfrontációt a maszatolásra hajlamos hivatallal, akkor a mostani eset megismétlődik. Ameddig az ultrák szabadon dühönghetnek, a legrosszabb esetben kapnak egy ejnye-bejnyét, addig nem vagyunk biztonságban. Ez történt most is.