Csodás kis albumot forgatok. A kolozsvári zene­akadémia, akkori nevén Gheorghe Dima Konzervató­rium 1972-es végzettjei adták ki, egykori és mai fo­tók­kal, információkkal, hogy emlékezzenek, emlékeztessenek egykori önmagukra – és mindarra, amit érdemes felidézni.
Nézem a végzettek névjegyzékeit, abban az évben egyszerre végeztek az ötéves és az időközben négy­évesre csökkentett képzés évfolyamai. Két szak és fa­kultás létezett: hangszer- és énekszak, meg pedagógia, zenetanárok képzése. A hangszereseknél az ötéves kép­zést 63, a négyéveset 50 fiatal végezte el, a pedagógia szakon az ötéves képzést 72-en, a négyévest 29-en vé­gezték el. Összesen 214 fiatal – nagy szám, erős évfolyamok. Akkor még létezett külön magyar tagozat. A listából ezt nem tudjuk meg, de az 50 éves banketten megjelentek jelentős része magyarul beszél.
Kíváncsi vagyok, megszámolom a magyar neveket. Tudom, a név önmagában nem jelent identitást is, de jelzés. Az ötéves hangszerképzést végzettek között 20, a négyévesről 14 magyar nevet számoltam – ami megközelíti a 30%-ot. A négyéves képzést végzetteknél is hasonló, 25%-ot meghaladó számot kapok.
Kérdem magunktól, ideértve politikust és művészt, időst és fiatalt egyaránt – 1990-ben visszakértük –, követeltük ezt a képzési lehetőséget? Persze, kértük az egyetemet, általában, de külön is, mindeniket?! A Bolyai és az orvosi mellett minden elsorvasztott magyar fő­iskolát visszaköveteltünk? Vagy nem mentünk rész­letekbe…
Sokan vagyunk, akik tudjuk, hogy a negyvenes évek derekán, amikor a háború után Erdély hovatartozásáról döntöttek az akkori nagyok, Románia a magyaroknak szinte mindent megadott – legalábbis egyetemek dolgában. Létrehozták a Bolyai Egyetemet, ezt olvasztották be a Babeșbe 1959-ben. Létrehozták a Magyar Mű­vészeti Intézetet, a rövid életű intézményt azzal szüntették meg, hogy tagozatait önállósították és szétszórták. A zeneművészeti szakot a kolozsvári Gheorghe Dima Konzervatórium vette át, míg a színházi szakember­képzést a Marosvásárhelyen alakult Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola biztosította. Magyar képző­művészeti oktatást 1950 őszétől a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola nyújtott. A magyar nyelvű képzés az 1980-as évek elejére a színművészeti főiskola kivételével minden főiskolán megszűnt. To­vábbá volt korábban magyar mérnökképzés a kolozsvári műegyetemen, és mezőgazdasági felsőfokú tanulmá­nyok végzésére adott lehetőséget az 50-es években a kolozsvári Agronómia (ahogyan köznapian nevezték), a kolozsmonostori Gazdasági Intézet jogutódja. És volt magyar tanárképző főiskola Marosvásárhelyen. Ezek is megszűntek.
1990-ben elemi erővel tört fel az igény a magyar egyetem iránt. Már január elején országos tanácskozásra sereglettek össze Kolozsvárra mindazok, akik segíteni tudtak-akartak. Megmozdult a politika is – már ahogyan tudott: botladozva. És lett a fél/negyed/tized siker, vagyis lett 3 multikulti, tagozatos egyetemünk: a Babeș–Bolyai, a marosvásárhelyi orvosi valamint a volt színiakadémia, mai nevén Művészeti Egyetem. Időközben az orvosit beolvasztották a vásárhelyi Petru Maior Egye­tembe, ahol a román nyelvű mérnöki képzés dominált.
Nézem az albumot és arra gondolok, hogy én sem tiltakoztam 1990-ben külön a magyar zeneművészeti képzés hiánya miatt. Meg a képzőművészeti miatt sem. A felsőoktatási helyzet rosszabb ma, mint az 1970-es évek végén. Mivel nincs, oda jutottunk, hogy a Sapientia művészeti képzést indít Sepsiszentgyörgyön – és a román állam kegyesen megengedi, hogy az anyaország ezt a terhet is átvállalja. Állami támogatottságú magyar zenei képzésre a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre felvesznek évente 3 jelentkezőt, költségtérítéses okta­tásra – ki lehet számítani, hogy ez az 1970-es évekhez képest mekkora csökkenés?…
Igen, egyetem. Mintha beletörődtünk volna abba, hogy a román állam ezt a kérdést a maga részéről lezárta.
Kérdem: normális ez? Nem. Legalább mondjuk ki: várjuk, ma is várjuk az igazi megoldást.