Helyi nyelvekről, az együtt elő helyi közösségek nyelvére utalok. Kérdem, magamtól is, nyelvismeret hiányában mennyire lehet egy velünk együtt élő kö­zösséget, egy párhuzamos világot megismerni? Mert az semmit sem mond, hogy rámondom a másikra, legyen mondjuk egy szerb, hogy mi jól megvagyunk. Jól megvagyunk, mert nincs kapcsolat, nem „látjuk” egymást. Nem ismerjük egymás nyelvét. Románok gyakran mondják: személy szerint nincs bajuk a magyarokkal. Mert nem ismernek minket. Csak tudnak rólunk. Talán leginkább a helyi magyarok és németek ismerik egymás nyelvét, de ez aligha érvényes a mai fiatalokra is. Különben: hol vannak ma a temesvári német fiatalok?
Azért kezdtem ezen morfondírozni, mert itt, Temes­várt is, de Székelyföldön is – írja az újság – érdeklődés van egymás nyelve iránt. Nálunk a Szórvány Alapítvány évek óta, folyamatosan több csoportot indít magyarul tanulni kívánó románok számára. Akik között olyanok is vannak, akik visszatanulnák az egykori családi nyelvet – miután kikopott használatból. Sepsiszentgyörgyön a magyaroknak román, a románoknak magyar nyelvtanulási lehetőséget kínálnak helyben.
Szép. És szomorú, hogy ezt külön kell kínálni. Egy­részt: mert az iskola ma nem tanítja meg jól a nemrománoknak a román nyelvet. Sok vita van erről. Más­részt, és ez a fontosabb, az iskolában nem tanítanak környezeti nyelve(ke)t. Az volna a természetes, hogy a rendes iskolai kínálatban benne lenne, román iskolák esetében, a magyar meg a német, de Temesváron akár a szerb nyelv is. Német? Tanulható idegen nyelvként, de az nem ugyanaz. Ez azt közvetíti, hogy nem sok közünk van hozzá, világnyelv, jó megtanulni…
A helyi másság a román politikában mindig külön kérdés volt. Az 1920-as évek közepétől nyilvános helyen betiltották a nemzetiségek nyelvének, főleg a magyar használatát. Főleg, mert a magyar világ utóhatásaként sok irodában románok is magyarul beszéltek. Meg azért is, mert akkor Temesváron napilap csak németül és magyarul jelent meg – román napi sajtó nem létezett. Tehát a helyi világról magyarul vagy németül lehetett tájékozódni. A nyelvi tiltások szomorú példája, hogy Pogatschnigg Guidó, a városi konzerva­tórium akkori igazgatója, a németül és magyarul töké­letesen beszélő zeneszerző és zongorista, elvesztette igaz­gatói állását, mert nem beszélt elég jól románul. Román értelmiségiek is szót emeltek érdekében, hogy ez mégiscsak sok…
Tudjuk, a földrajzi nevek német és magyar hasz­nálatát ezen közösségek nyelvén a diktatúra betiltotta – németül pár évvel korábban. Látjuk, az intézmények neveinek magyar kiírása napjainkban mennyi bosszúságot okoz, milyen komoly politikai küzdelemre van szükség ennek érdekében.
Környezeti nyelv. Ha ez fontos volna ma Romá­niá­ban, ha a települések szabadon eldönthetnék, hogy általános iskolában milyen helyi nyelvet tanulhat minden tanuló, akkor a nyelvtanfolyamokra nem volna szükség. Ha rendszerbe szerveznék, akkor nem volna veszélyben Temesváron a kisebbségi, a magyar és a német óvoda. Mert van olyan helyzet, hogy az óvodai csoport hivata­lo­san magyar, de a román szülő ide íratja be a kicsinyét, mert nincs zsúfoltság, foglalkoznak vele. Az őt nem ér­dekli, hogy ezzel a magyar csoport vegyessé válik, s a román lesz a domináns nyelv – mert ezt a nyelvet érti mindenki. Még kevésbé gondolnak ezek a szülők arra, hogy ezzel a magyar gyerekek joga sérül, hogy magya­rul, anyanyelven tanulhassanak. Kérdezheti bárki: miért írják be ezeket a magyar csoportba? Mert a beiratkozás nem az illető óvodában, hanem az óvodát felügyelő he­lyen, iskolában történik, és olyanok végzik, akiket ez a kérdés nem érdekel.
Létezett Temesváron egy mondás, amikor először hallottam, nagyon megtetszett: Temesvárom a kutyák négy nyelven ugatnak. Ismerem a német változatát is: in Temeswar die Hunde in vier Sprachen bellen. Román változatát nem hallottam, internetes kereséssel sem buk­kantam rá. Viszont Brassóból találtam jelzést, ott a kutyák három nyelven ugatnak. Legalábbis egy friss német regény címe szerint: Wo die Hunde in drei Sprachen bellen.
Hát igen… Mi nem vagyunk kutyák. Csak: olykor kutyába sem vesznek.