Belgrádban az államfői hivatalban telefonhoz hívják Aleksandar Vučić elnököt.
– Halló, itt Vučić. Szép jó napot.
– Itt meg Klaus Iohannis. Köszöntöm az elnök urat. Remélem, nem zavarok.
– Zavarásról nincs szó. Kicsit meglepett, hogy előzetes értesítés, egyeztetés nélkül jött a hívás. Gondolom, valamilyen sürgősségi helyzet lépett fel.
– Hááát úgy is mondhatnám. A szabadkai állomáson történtek okán telefonálok…
– Szabadka, állomás? Nem történt ott semmi, aminek nemzetközi vonatkozása volna. Elkészült a Budapest-Belgrád gyorsvasút szerbiai infrastruktúrája, nemsokára megindulhat a személyforgalom Szabadka és Belgrád között. A Szabadka és Belgrád közötti 184 kilométeres szakaszt a vonat 70 perc alatt teszi majd meg. A Budapest–Belgrád vasútvonal magyar szakasza 2026-ban készül el, akkor válhat nemzetközivé a téma…
Iohannis türelmesen hallgatja, nem vág közbe, pedig nyilvánvalóan ismertek számára is a Vučić által mondottak.
– Igen, erről engem is tájékoztattak. De történt még valami a helyszínen, ami külön is értelmezhető.
Vučić közbeszól:
– Csak nem a vajdasági magyarok elnökének, dr. Pásztor Bálint képviselőnek a távollétére utal az elnök úr?
– Részben…
– Vallom, hogy a határon átnyúló kapcsolatokban egy kisebbségi közösség politikai képviselete meghatározó szerepet játszik, vagyis a szerb–magyar kapcsolatok alakításába mindig be kell vonni, természetesen a helyzetnek, a kérdés jellegének megfelelően, a magyar politikai képviseletet. Ez esetben viszont udvariatlanság is történt a politikai hiba mellett, hiszen Pásztor Bálint nem csupán a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, hanem Szabadka város képviselőtestületének is az elnöke. Az egyik legmagasabb helyi közjogi méltóságról van szó – akinek a távollétére semmilyen magyarázatot nem kaptam, jogosan figyelmeztettem a vajdasági tartományi és Szabadka városi vezetést, hogy ez számomra elfogadhatatlan.
Iohannis türelme fogytán, hiszen erről a távollétről is tájékoztatták, amikor az egész szabadkai történetet a figyelmébe ajánlották hivatala munkatársai.
– Igen, erről is tudok… Vučić folytatja:
– Akkor alighanem a nyelvhasználat kérdése kapcsán hozott döntésem a hívás oka…
– Pontosan. Hiányzanak az állomásépület területén a magyar feliratok. Ez olyan fontos kérdés, hogy el kell halasztani a vasúti járatok elindítását, megváltoztatni a tervezett átadás időpontját? – Iohannis lassan beszél, szokása szerint, de ez most külön nyomatékot ad a szavainak: mintha azt mondaná, ilyen apróságon kell fennakadni?!
– Tételesen ezt mondtam a helyszínen: „Van egy kifogásom a vasútállomással kapcsolatban, és garantálom önöknek, hogy addig nem nyitják meg, még akkor sem, ha 5-6 nappal át is lépjük emiatt a határidőt. Meg kell változtatniuk valamit ezen a vasútállomáson, ezt a következő 10-12 napban meg kell csinálni. Szerb és angol nyelvű feliratokat láthatnak itt. Ez szép dolog. A szerb, cirill írás, az angol nyelv, ennek örülök is, de hiányzik a magyar nyelvű felirat. Itt magyarul is ki kell, hogy legyen írva, akár tetszik, akár nem, mindaddig, amíg én vagyok az államfő.”
Vučić nem említi, Iohannis is tudhatja, Vajdaság Autonóm Tartományban a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód, a magyar, a szlovák, a horvát, a román és a ruszin nyelv és írásmód van hivatalos használatban. Illetve 2000-ben hozta Szabadka város képviselőtestülete ide vonatkozóan legutóbbi döntését, azóta a városban négy hivatalos nyelv van, a szerb, a magyar, a horvát és a bunyevác. Vagyis egy állami vállalat – a vasúttársaság – nem tartotta be a helyi nyelvhasználati előírásokat.
Iohannis nem állja meg szó nélkül:
– Érdemes egy ilyen nyelvhasználati kérdésbe az ország elnökének beavatkoznia? Ez nem fog példaként hatni, nem fogja a más országokban élő magyarok elvárásait erősíteni?
– Kedves elnök úr, a jog az jog. Azt nem kell erősíteni, nem kell ösztönözni, hanem be kell tartani. Én erre figyelmeztettem a helyi közigazgatás és egy országos társaság vezetőit.
– Értem. Minden jót kívánok.
A képzelt beszélgetést azért írtam le, mert kétségeim vannak, Klaus Iohannis valóban érti-e, miről van szó.