Már a cím kérdést indukáló: Magyar Napok vagy magyar napok?
Dehogy mindegy, közelről sem. Nagy kezdőbetűkkel valamilyen település, valamilyen közösség ünnepét jelenti. Kicsivel írva szólhatunk egy/a jelenségről.
Egyesek muzsikaszó nélkül nem élhetnek – hiszem: rengetegen vannak –, mások életeleme a fesztivál. Miért? A közösségi élmény okán. Mert ott találkozunk – akkor is, ha nem szerveztük meg, nem készítettük elő. Mert MI vagyunk ott, együtt. Mert ott kell lennünk, oda visz a lelkünk. Máskor miért mennénk éppen a főtérre? Most? Egyszerű: otthon akarunk lenni. Az otthonlét-érzés létszükségletünk. Nem élhetünk nélküle, ne feledjük Tamási Áronunk örök érvényű igazságát.
Folytassam? A fesztiválozás önkifejezés – gondoljunk a nagy zenei programokra, ott és akkor aztán igen! Egy az óhaj: mindent bele! Fesztiválozunk, mert miközben ember ember hátán, magunk vagyunk, együtt vagyunk egyek, mindenki csúcsra járatva, aki ott van, jól akarja érezni magát. Tömeg? Igen és persze. Olaj a belső tűzre. És mégis: magunk tudunk lenni, mintha egyedül mi volnánk, önmagunkban. Fesztelenek vagyunk, de mennyire.
A fesztivál megmutat. Megmutat közösséget és embert. Ruhát és viseletet. A hangélmény mellett mélyreható a vizuális élmény. Szóval: gyönyörködünk.
Fesztivál – itt a nyár. A legtöbb fesztivált nyáron szervezik, Kézdivásárhelyen is immár, idén a több éves Őszi Sokadalmukat előre hozták júniusra. Ők tudják… Nálunk koranyáron a Bánsági Magyar Napok, kora ősszel a Temesvári Magyar Napok. Jól van ez így.
Két legnagyobb erdélyi fesztiválunk a sepsiszentgyörgyi (városháza által szervezett) és a kolozsvári (civilek által levezényelt). Sokszázezres számok, mennyi nép, és mekkora összegek – a szentgyörgyi régebb indult, a kolozsvári – érthetően? – nagyobb közfigyelemnek örvend.
Nekem Nagyvárad példája tetszik. 1992-ben indult a Festum Varadinum nagyfesztivál, azóta is megvan. És jött a többi: a Partiumi Magyar Napok, a Szent László Napok, a Magyar Kulturális Napok és Virágfesztivál (ez engem a debreceni hasonlóra emlékeztet, szintén Szent István napjára esik), a Gyermekfesztivál, a Szigligeti Színház HolnapUtán Fesztiválja, a Borpart és az etnikumközi (nem multikulti) Középkori Fesztivál. Ha ennyi van, akkor ennyire él és életerős a helyi közösség.
Nagyszebenben a Hungarikum Napok eljutott a 15. kiadásig, ami hatalmas dolog, hiszen a helyi magyarság roppant elárvult, egy általános iskolai tagozat működik szerényen a nagyvárosban, I-VIII. osztályok alig 30 gyerekkel. Van a fesztiváljuk, évről évre ez a lehetőség közös(b)en magyarnak lenni. Pontosabban: aki magyar mivoltát meg is kívánja élni, jön a fesztiválra. És élteti, várja az alkalmat. Máramarossziget szintén szórvány, de jobb a helyzetük, van iskolájuk, és immár fesztiváljuk is, a tavaly volt az első.
A fesztiválok utolértek minket is. Vagy mi értük utol a divatot? Utóbbit elhessenteném, mert az önkifejezés nem lehet divat. A szolgálat sem. Ide sorolható a borospataki (Gyimes) gasztrofesztivál, amely ételkülönlegességeinket mutatja be, vagy a Sepsi Tabako Fesztivál, a gyárfesztivál, amely az ipari műemlékekre kívánja terelni a közfigyelmet. Nálunk utóbbi kissé elkésett műfaj volna, szomorkodhatunk, hogy a műemlékké nyilvánított régi ipari épületeket sem védi senki (vágóhíd, vagy a harisnyagyár épülete).
A végére maradt az a fesztivál, amelynek okán ezt a jegyzetet írom. Olvasom a Krónikában, hogy Magyar Napot szerveznek a szórványok szórványának számító Abrudbányán. Maroknyi magyarsága nem siránkozik, hogy a mócok földjén mily nehéz az élet, nem szidják a diktátort – pedig volna miért, és azokat sem, akiket zavar a városka főterét uraló magyar templom – pontosabban három magyar templom. Ez az örökség, ezzel kell valahogyan sáfárkodni. Hogy érzékeljük a feladat nagyságát: a négyezer fős városkában 37 személy vallotta legutóbb magyarnak magát. Ennyi ember számára szerveznek fesztivált, idén már második alkalommal. Segít a bukaresti Liszt, volt Magyar Intézet – örömmel nyugtázzuk. De akkor is, ez az egy osztálynyi ember mind ismeri/ismerheti egymást, minek számukra a fesztivál? Elárulom: mert a fesztivál nemcsak befelé, a közösség felé irányul, hanem kifelé is van üzenete. Itt ez az erősebb. A helyi többség számára mutatja meg, hogy vannak itt még magyarok, élnek itt magyarok. Akik holnapután is lenni szeretnének – közösségként. Számoljanak velük.
Igen, kell a fesztivál, hogy élhessenek/élhessünk.