Kedves magyar sorstársaim: velünk az a baj, pontosabban az a baja a román közvélemény és politikum bizonyos ré­szének, hogy akkor is felbukkan az identitásunkhoz való ragaszkodásunk, ami­- kor az említett jeles (olykor nem igazán jellemes) közéleti meg mindenféle személyek azt várják el, hogy csak román állampolgárságunk mutatkozzon meg.
Bár tele a (nem létező) hó­ci­pőnk a mindenféle műbalhéval és hó­kuszpókusszal, fel kell idéznem azokat a történéseket, amelyek okán ma Ro­má­niában megint van „magyar ügy”. Ve­gyünk néhányat sorrendben, a politikai kommentárok intenzitása szerint.
Novák Katalin Erdélyben járt a református egyház meghívására, találkozott jeles elöljárókkal, részt vett Bethlen Gábor gyulafehérvári szobrának avatá­sán. Na itt volt egy kis intermezzo, van sajtós, aki pofátlanságnak nevezi, mások a román nemzeti érzés igaz megnyilat­kozásának tartja. A gyönyörű Bethlen-szobor leleplezését követően az ünnep­lők közé – akik között a város polgár­mestere, Gabriel Pleșa is jelen volt, beszédet is mondott, jelen volt a kultuszminisztérium képviselője is – fura­kodott egy ember, Călin Matieș nevű PSD-szenátor, aki egy Avram Iancu-képet hozott és helyezett el a szobor előtt a gyepen azzal a megjegyzéssel, hogy a felállított szobor helyén Avram Iancunak kellett volna emléket állítani. Az mellékes, hogy Avram Iancu emlékét szoborcsoport idézi a várban, a lényeg, hogy az esemény kapcsán el lehetett indítani a politikai lejárató gépezetet. Meg­szólalt boldog és boldogtalan, az utóbbiak közül Teodor Meleșcanu egy­kori külügyér nevét idézem, aki a buta tanár „okosságával” kijelentette: Novák Katalin tapasztalatlanságával lehet ma­gyarázni azt, hogy „képes volt” kijelenteni: minden magyar elnöke kíván lenni, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy valahol a nagyvilágban él. Az idő­södő volt külügyér minden bizonnyal nem ismeri a magyar alkotmány szö­vegét, amelyet a magyar államfő idézett. Apró kis kérdés: miért nem zúdultak fel akkor (is), amikor az Országgyűlés az alkotmány szövegét elfogadta? Mert természetes, még akkor is, ha a román alkotmány ilyen passzust nem tartalmaz.
A Sepsi OSK futballcsapata képes volt megnyerni a Román Kupát. Jól látszott a hivatalos arcokon, miközben az átadó ünnepi ceremóniája zajlott, hogy úgy kellett ez nekik, mint üveges tótnak a hanyatt esés… A kommentárok elismerték, hogy a szentgyörgyi gárda jobb volt, de nem a helyzethez illő lendülettel, örömmel, hogy van egy jó vidéki együttes, hanem úgy, mint akinek ecetet kevernek a borába, s azzal itatják. Persze, a himnusz, ez alkalommal is. Nem volt mibe belekötni, a győztes csapat egyetlen magyar alapembere okán nem lehetett a csapatot „leszékelyezni”, ve­szik hát a közönséget, amely egyesek sze­rint kiviselte magát. Na nem úgy, mint a korábbi Sepsi-meccsen az ol­tyá­nok, akik miatt le is kellett állítani a mér­­kőzést (utána egy rossz szó kommentárt nem hallottam ezekről a figu­rákról), ha­nem a pirosba öltözött Sep­si-szur­kolók előtt álló, feketébe bújt ultrákról van szó, akik a román himnusz alatt hátat fordítottak a stadionnak. Nem szép és nem értek egyet ezzel – de meg kell kérde­nem: melyik csapatnak nincse­nek ultrái? Ha a Dinamóra gondolok, olyan törté­netek bukkannak fel az emlékezetből, amelyek a bűnügy kate­gó­riájába esnek. És a kedves komment­átorok elfelejtették megjegyezni, nem ezernyi sepsis szur­ko­lóról, hanem pár tucat ultráról van szó.
Volna több is, de még egy „magyar­kodás”-történet. Beke István és Szőcs Zoltán kiszabadulásuk után természetesen szimpátia-hullámmal találták szembe ma­gukat, hiszen a karácsonyi csil­lag­szórókat petárdáknak vélő „igazság­osztók” által kirótt börtönbüntetést letöltették velük. A börtönben az segí­tette őket, hogy tudták, a magyarok ki­állnak értük. A politikai okból meg­hurcolt fia­talokat a Vasvári Pál Polgári Egyesület és az Emberi Méltóság Ta­nácsa kitüntették a Vasvári Pál-díjjal, amit nemrég adtak át. Ebbe nem lehetett belekötni, még a „hivatásos” románok sem találtak rajta fogást. De az már „kiverte a biztosítékot”, hogy a díjáta­dón részt vett a román parlament két tagja: Fejér László szenátor és Kulcsár-Terza József képviselő (akik többször kiálltak a két bebörtönzött fiatal mellett). És az ilyenkorra tartogatott kommentár: terrorizmusért Romániában „jogosan” elítélt fiatalokat ünneplik nemcsak ma­gyarországi civilek és politikusok, de a román parlament képviselői is. Utóbbiak ellen, ugye vesszük az üzenetet, fel kellene lépni…
Tudjuk, mi ne tudnánk: „magyar ügy” akkor van, amikor valakiknek szük­sége van arra, hogy igazi román ha­zafiságukat bizonyítsák. Szegények, nem tudják, mi akkor is nyugodtan tesszük közösségi dolgainkat, amikor őket már régen levitte valahova a politikai süllyesztő…