A román sajtó nemzetiségi kérdésekre érzékenyen figyelő része jelzi, igaz, a január eleji pihenős napok után, hogy ezek a magyarok decemberben már megint mit követtek el! Na nem az a baj, hogy az RMDSZ elvitte a legbajosabb minisztériumot – és ezzel a pénzhiányok miatti balhé jelentős részét is – ez nem baj. Az viszont igen, hogy elvárásai vannak, és elérték, nyilatkozza egy közvéleményformáló – nehezen fogadom be az új kifejezést: influenszer –, hogy olyasmit vittek be a kormányprogramba, amit „sehol máshol nem találni”.
Felkapja a fejét erre nemcsak a magamfajta hírvadász, hanem minden tudatos polgár, hogy miben vagyunk már megint jobbak – persze: áttételesen – mint a nagyvilág? És íme a szöveg: a román orvosoknak és asszisztenseknek meg kell tanulniuk magyarul. A Național című lap kifejti, hogy az új kormányprogram szerint az egészségügyi alkalmazottaknak meg kell tanulniuk magyarul, ráadásul a román nyelv oktatását is egyszerűsítik a kisebbségieknek az RMDSZ nyomására.
Nehezen áll össze a kép. A magyar nyelv ismerete az egészségügyben és román nyelvtanulás az iskolában – hogyan kerül a két kérdés egymás mellé? Megszólal RMDSZ-es felelős is az ügyben, a kormányprogramon dolgozó bizottság tagjaként. Szabó Ödön képviselő figyelmeztet, hogy semmi új nincs a két idézett témát illetően, csak éppen egyik sem tekinthető megoldottnak, bár a jogi keret létezik.
A kisebbségi nyelvhasználat kérdését Romániában egy sor jogszabály rendezi, sort írok, mert ezek száma meghaladja a 120-at. Persze, a jogszabály mifelénk nem jelent jogot is. Ebben tényleg rendkívüli a világunk. A közigazgatásban a 2001 évi 215-ös törvény (és a későbbi kiegészítések is) biztosítanak jelentős nyelvhasználati jogokat pontosabban biztosítanának, mert éppen az illetékesek a legtöbb esetben nem kívánnak élni ezekkel. Más a helyzet az egészségügyben, ugyanis például kórházban olyan magyar anyanyelvűekről van szó, akiknek kritikus helyzetben, betegen kell(ene) tudni jól és pontosan elmondani, mi a bajuk. Az ember olykor normális helyzetben sem tudja nem anyanyelvén a betegségre utaló tüneteket, észleléseket, jelenségeket megfelelően leírni, hát még a betegség miatti stresszes állapotban. A jogszabály létezik, 2017-ben fogadták el, miszerint az egészségügyi és szociális intézményekben kötelesek magyar nyelvet ismerő szakszemélyzetet alkalmazni annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű betegeknek lehetősége legyen a teljes körű anyanyelvű asszisztenciára. Csakhogy nem alkalmazzák. A helyzet az, hogy szinte minden erdélyi kórházban van magyar(ul tudó) egészségügyi káder, csak éppen nincs „kéznél”, ha szükség volna a tudására. Gondoljuk végig, ott szorongunk a sürgősségin a kórházban, jobbról-balról várakozó csoportok, s a szerencsétlen magyar nem képes elmesélni, mi a baja – nem tud eléggé románul. Ilyenkor kellene a magyarul tudó szaki – vagyis a kritikus helyekre magyarul tudó személyt is be kell osztani, és figyelni arra, hogy ha szükséges, elérhető legyen. Ideges az orvos, ideges a kórház vezetője – ideges mindenki. Mert ugye, a jogszabálytól az alkalmazásig hosszú az út. S mivel az eltelt 9 évben a kérdés nem rendeződött, ismét bekerült a (közös) kormányprogramba.
A közoktatást illetően is tudatos rosszul értelmezés esete áll fenn. Hiszen minden ember beláthatja, hogy a hatéves románul nem tudó magyar kisgyermeket nem lehet ugyanúgy, nem lehet ugyanazzal a programmal román nyelvre tanítani, mint a román nyelvet otthonról természetesen jól ismerő román kisgyermeket. Nem egyszerűsítésről, hanem észszerűsítésről van szó. Úgy kell tanítani, ahogyan a helyzet diktálja – ha nem, oda a várt eredmény.
Horváth István szociológus egyik dolgozatában olvasom, hogy egy reprezentatív szociológiai felmérés szerint 2010-ben a romániai magyaroknak alig fele beszél(hetet)t magyarul az orvosnál – a többiek nem. Közben megszületett a jogszabály! Frissebb felmérési adatot nem találtam…
Végül egy pár szavas történet. János bácsinak volna pénze, ha a neki adósok fizetnének. De nem fizetnek, kölcsönkér erre mástól, mert bajba jutott. Határidőre kap pénzt. Adósai később sem fizetnek, a neki kölcsönadó személy bepereli és megnyeri a pert. Most már nemcsak adós, elítélt is. Megbélyegzett. János nem követelőzött és vesztett.
A jogainkért ki kell állnunk – ha nem akarunk örök vesztesek maradni. És nem számít, ha sikít a román sajtó, hogy ezek a magyarok már megint visszaélnek a helyzettel: azzal, hogy szükség van rájuk a koalícióban.
Mert nem erről van szó…