Minek nevezzünk egy közigazgatási reformcsomagot? Normális világban reformnak, vagyis létező gondok/dilemmák megoldási javaslatának. És nem normális időkben? Amikor háború zajlik a szomszédban, amikor minden szinten létszükséglet a teljes értékű cselekvőképesség? Vagy amikor éppen a belpolitika hoz létre forgószelet, amikor a teljes politikai figyelem a választásokra irányul? Ilyenkor minek nevezhető egy közigazgatási reformcsomag? Valós politikai szándéknak, avagy egyéni hadműveletnek?
Ezzel a felvetéssel akár félre is tehetnénk a témát, miként a román politikai pártok tették az USR, vagyis a Mentsétek meg Romániát Párt által a parlamentnek két hete benyújtott kezdeményezésével: nem reagáltak rá, elhallgatták. A kampányt ezzel az indítvánnyal az USR nem tudta tematizálni, nem hozott számára politikai lépéselőnyt.
A közigazgatás általában rosszul működik – ha a polgárt kérdezzük. Mert mindig vannak jogos óhajok és válasz nélküli sóhajok. Egy példa: elindult az áttérés az e-közigazgatásra, vagyis a papíralapú, sokablakos ügyintézés helyére kezdik kialakítani a számítástechnikára épített, polgárbarát rendszert. Ez rendben, de az áttérés buktatói olykor akkorák, hogy a pénzügyi igazgatóságnál toporogva visszasírjuk a régit, az ablakonkénti sorbaállást. Igazi reformra (mindig) szükség van.
Nem igazi az a reform, amellyel Románia mai közigazgatási rendszerét Ceaușescu hatalmi berendezkedésének elején kialakították. Akkor két szempont volt alapvető: lecserélni a régi politikai-közigazgatási elitet, azt a hivatalnoksereget, amely Gh. Dejt szolgálta, neki így vagy úgy elköteleződött. A másik cél a helyi magyar világok gyengítése volt: tömbmagyar vidékekhez történelmileg oda nem tartozó román tájegységeket ragasztottak, például azt is vállalva, hogy a friss Kovászna megyéhez rendelt Bodzavidéknek közvetlen kapcsolata csak Brassóval volt, az új megyeközpontba az út Brassó érintésével, nagy kerülővel vezetett. És hasonló módon szabták át Hargita, Maros, Kolozs, Szilágy, Bihar megyék magyarlakta vidékeit, akkori kifejezéssel: etnikai értelemben homogenizáltak.
Az örökölt közigazgatási keretek átalakítása 1990 óta folyamatosan napirenden van, voltak politikai csörték és szakmai viták is. 1990-ben a diktátor idejében megszüntetett történelmi (román) megyék szövetséget is létrehoztak – mindhiába. Érveik voltak, politikai erejük nem. Az elmúlt három és fél évtized legkomolyabb reformkísérletét a Năstase-kormány javaslata indította el. Akkor valóban minden politikai és szakmai szereplő belépett a vitába, javasolt és érvelt, magyar javaslat is több született. A közigazgatási reform egyes kérdéseit a további kormányok is napirenden tartották, elismervén, hogy (igazi) reformra szükség van.
Megnézem az USR friss, szakmailag pihekönnyű előterjesztését: egyetlen szempont jelenik meg, a pénz. Hogy a mai közigazgatás sokba kerül. És ők pár oldalas, mellékleteket, számításokat nem tartalmazó javaslatukban kijelentik: évente 17 milliárd lejt lehetne tervük gyakorlatba ültetésével megtakarítani. Nem számoltam utána, az is lehet, igazuk van a pénzt illetően. De hol van a lényeg: mennyivel javul az ügyintézés az országban, ha a mai 42 megye helyett 8 nagymegye hivataljaira zúdul a polgárok tömege? Kijelenthető, hogy a falvak minimális lélekszáma nem kerülhet 3000 fő alá, de hol az elemzés, hogy ez a gyakorlatban hogyan volna megvalósítható?
Az USR-javaslat igazi amatőr csinálmány. Közvetlen kampánytémának szánták, nem jött be. Nem azért, mert olyan jó volna a közigazgatásunk. Nem azért, mert a polgár elégedett volna azzal, ahogyan kikérik a véleményét, és amennyire beépítik (inkább nem) a különböző döntési folyamatokba. A reform alapvető célja a demokrácia erősítése kell, hogy legyen, vagyis a középpontban az állam-polgárnak kell állnia. Az USR-javaslat nem említi a polgárt.
Az USR pótcselekvése azt is mutatja, mennyire fontosak a helyi pártelitek. Választások idején minden párt a helyi elitekre támaszkodik, a kiépített struktúrákra, a helyi hálózatokra. A kérdés fontosságát a román köznyelv találó kifejezéssel jelzi: baroni locali. Vagyis helyi hatalmasságok. Egy ekkora mérvű átrendezés a létező struktúrákat szétzilálná, minden politikai építkezés alapjaiban rendülne meg. Választások előtt. Ezért hallgatnak a vezető román pártok, ezért nincs esélye egy ilyen ötletnek – mert tervnek nem lehet nevezni.
Bajba kerülhetünk, ha a kezdeményezés egyfajta politikai szélcsendben születne meg, amikor a helyi pártelitek kérdése helyett alapvető dilemmává Romániában a helyi magyar világok léte és mibenléte lépne elő.
Úgy kell politizálni, hogy ez ne történhessen meg.