Itt vagyunk az elnökválasztási forgatagok közepében. Miért a többes szám? Itt a romániai, de mintha jobban figyelnénk arra, ami az USA-ban zajlik. S nem azért, mert ott lőnek, majd felbukkan a kerítés tövében egy fegyveres férfi az egyik elnökjelölt közelében…
A romániai elnökválasztásra lehetetlen nem figyelni, olyan bajos és bájos. Ugye, önöknek is az az érzése, nincs igazi jelölt – bár odasorakoztak a rajthoz futballcsapatnyian. Üzeneteik szépen váltogatják egymást. Az egyik államfőjelölt – a nevét elhallgatom, mert a kampányba nem kívánok belefolyni – szóval a jeles jelölt beismeri, neki nincs karizmája, semmi rendkívüli tett nem fűződik a nevéhez, értsd: egy hétköznapi figura. De azért bízik abban, hogy pártja szorgos munkásai összehozzák neki az államfői tisztséget.
Ez jó. Kétszeresen is az. Hiszen megmutatja az embert, akit e nyilatkozat alapján akár el is felejthetünk. Hiszen a politikus akkor valóban politikus, ha tervei vannak, ha nem a kisemberi korrektség az erénye és célja, hanem a választók magával ragadása. Maga mellé kell állítania a polgárt, előbb észrevétetni azt, amit a többieknél ő jobban tud, majd meggyőzni, hogy jövőlátása nem sima álom, hanem felépíthető, megvalósítható vízió. Jön jelöltünk, és kijelenti, vízió nuku, őszinteségéért cserébe szavazatokat kér. Azért valamit megtanult: nem ígér semmit, de azt betartja.
És ezt mi látjuk – ha egy kicsit odafigyelünk. Ebben a romániai nagy elnökválasztási versenyfutásban nem a botladozó jelöltek érdekesek számomra, hanem a sajtó. De előbb a botladozásról. Kérdem, mert fontos: milyen kaliberű szereplők lépnek be a versenybe, ha egyikről kiderül, az érettségi megszerzése (is) komoly megpróbáltatás volt számára, ha a másiknak éppen a nagy roham előtt esik szét a családja? Mire számítsunk attól a politikustól államfői szerepkörben, aki saját kicsi családját nem tudja az emberi értékek jegyében összetartani? Milyen elnököket sikerült az utóbbi negyedfél évtizedben magas pozícióba emelni? Előbb egy kiválóan helyezkedő utókommunistát, majd egy tanárbácsit, akinek a politika idegen színpad maradt, következett egy hajóskapitány, aki azt vélelmezte, hogy az ország olyan eszközökkel és módon irányítható, mint az a hajó, ahol a kapitány mindenek ura, és végül egy csendes duhajt, aki beszéd közben szinte alszik, mire eljut mondatának a végéig, elfeledtük az elejét, aki elaltatja hallgatóit… Hááát…
Mennyivel másabb Amerika! Ott aztán van verseny. A kezdeti két nagy versenyfutó közül az egyik kidőlt, érthető módon. Beugrott helyébe egy olyan, aki mindent másként csinál. Új hang. És hogy-hogy nem, ez a hang tetszik a demokratának nevezett is hitt baloldalnak. A jobboldal keményléptű figuráját mintha meglepte volna az új szereplő, nem talál fogást rajta, vitájuk kemény vádaskodások és túlzó állításokkal volt teli. Csakhogy a kommunikációs harcba a média is beszállt: a republikánus jelölt több állítását, kijelentését menet közben korrigálták, miközben a demokrata jelölt szabadon mondhatta a magáét, nála semmi korrigálni való nem volt. Most nem az a kérdés, ki állított a valósággal nem összeegyeztethetőt, hanem a média szerepértelmezése. Az elnökjelöltek vitája megmutatja, ki a jobb kommunikátor – azt semmiképpen, kinek a programja jobb a polgárnak. Ki volna megfelelőbb a magas tisztségre. A politikáról régóta megfogalmazták, hogy egyre inkább szórakoztatóiparrá degradálódik, amikor a stílus fontosabb, mint a tartalom – jöhet a kérdés: mi a helyzetben az új?
Ami az USA-ban történt, az a televízió átértékelt szerepét mutatja. Amikor nem bízza a nézőre a döntést, hanem egy vitába közvetlenül, az egyik oldal pártjára állva beavatkozik. Ezzel túllépi kialakult szerepkörét, önálló politikai tényezővé alakul. Nem hódol a politikának, nem befolyásolja a politikát, hanem maga válik politikai tényezővé.
Ez az, amiból nem kérek. A sajtó célja a helyzet bemutatása, a tisztánlátás elősegítése és a politikai szereplők közötti igaz verseny elősegítése. És itt kanyarodom vissza a romániai elnökválasztáshoz. Ki kell mondani, a román sajtó jól teljesít. Nincs favorit, nincs pártos támogatás csak az egyértelműen elkötelezett magánmédiában – különben tiszta és világos képet kapunk. Legutóbb arról, hogy az egyik pártelnök, aki szintén belépett a versenybe, a pártja pénzét saját pénzeként kezelte – magyarul elvette azt, ami nem az övé.
Igen, ezt várjuk el a médiától, ezért gondolom azt: ez a média jobban teljesít, mint a sokat dicsért, hosszú ideig mintának tekintett amerikai.
Egy újabb érv azt illetően, hogy a valamikori „szabad világban” a mindent szabad jegyében zajló folyamatok felértékelik itthoni helyzetünket.