Kérdem, magamtól is, mikor van esély a pár­be­szé­lés­re? Vagyis arra, hogy az egyik és a másik fél is értelmesen elmondja a véleményét, és mindkettőt a másik oldalon meg is hallgassák. Ennek előfeltételei: mindkét fél józan, mindketten odafigyelnek a másikra és a legfontosabb, nincs takargatni valójuk, tehát amit mondanak, azt ma­gán­emberi/politikusi viselkedésük, a vallott és vállalt értékek hitelesítik.
Az egyik fél a magasságos Nyugat, eszméivel, dicső történelmével és mai zűrzavarával. Amikor mindent sze­ret­nének, és rendre belebuknak. Főként azért, mert ma­gu­kat még mindig mintaadóknak tekintik, mintha tőlük jönne mindaz, ami a világban érték és mérték. Pedig…
A másik fél az önmagát kereső Kelet, szóval azon or­szágok, melyek attól keletiek, hogy a szovjet befolyás – nevezhetjük politikai nyomásnak is – évtizedekig meg­ha­tározta létüket, s a múlt nyűgét máig nem tudták teljesen levetkőzni.
Krízisben mindkettő. A válság oka Nyugaton a teljes irányvesztés, a nemtudommitlehetne csinálni tartós jelenléte, Keleten a minketjólátvertekanyugatiak érzése, ennek késői felismerése és az eredeti térségi értékekhez vissza­vezető út bukfencei.
Tessék elképzelni ezt a két világot egy közös kötelékben, az Unióban, ahol együtt kellene kilábaljanak az álta­lános egészségügyi, migrációs, globalista válságból. Nyu­gat­nak van annyi ereje, hogy akaratát rákényszerítse a közös hangon megszólalni képtelen Keletre, de annyi már nincs, hogy modern Münchhausenként, önmagát kirántsa abból a mocsárból, amelybe belevitte magát.
Az európai Nyugat totális válságát sok minden jelezte már korábban is, nyilvánvaló volt, hogy képtelen a kor kihívásaira építő módon reagálni. A Brexit az igazi példája annak, hogy amit évtizedek alatt felépített ez a világ, a hetedhét országban aranyvilágnak mondott Unió a se kint, se bent nem jó klasszikus példája. Ami az utóbbi pár hónapban történt, az egyrészt az intézményi kudarc példája, az EU-s demokrácia bukása. De az EU-s korrupciós háló­zat, amelyre lassan fény derül, alapjaiban kérdőjelezi meg a polgárok ellenőrzése nélküli igazgatási struktúrák létét. Idézzek példát? Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen olyan mélypontra került, amivel sikerült az önmagát többször nevetségessé tevő elődjét, Jean-Claude Junckert is alulmúlnia. Von der Leyent a keresztényde­mok­raták állították posztjára, de kiderült, sem nem ke­resztény, sem nem demokrata, egyszerűen etikátlan. Német honvédelmi miniszterként tanácsadói pénzeket fi­zetett ki cégeknek, többek között olyannak, ahol a fia is alkalmazott volt. A kihágást megállapították (154 millió euró kifizetéséről van szó), regnálása alatt minisztériumában a tanácsadói, külső befolyás növekedését állapították meg a bűnügyi szervek. Amikor a miniszternőt a botrányok miatt le kellett volna váltani – felbuktatták az EB elnöki tisztségébe. Itt sem tagadta meg önmagát: rátett egy lapáttal. Az előírt eljárási rend megkerülésével, mobil-üzenetben rendelt meg sokmilliárd euróért annyi korona­vírus oltóanyagot, hogy azzal a fél világot be lehetett volna oltani. A részletekről nem hajlandó nyilatkozni – de az EB első embereként keleti országokat (Lengyelország, Magyarország) büntet többek között korrupciós vádakkal.
Keleten egyik-másik ország megpróbál a saját lábára állni, de egyrészt az örökölt gazdasági teher, az adósság, másrészt a 90-es évek privatizációs rablása, amely helyi asszisztenciával nyugatra menekített ki mindent, ami mozdítható volt, abba a helyzetbe sodorták ezeket az államokat, hogy szükségük van az EU-s talpra állási pén­zekre (hivatalosan nem ez a neve). Tehát Kelet is vál­ságban van, főként mert elvesztette a privatizációt, a sza­bad világ kirabolta ezeket az országokat.
És ebben a helyzetben Nyugat irányt mutat, fegyelmez és büntet. Ha egy falusi iskolában olyan tanerő diktálná a rendet, aki lop a szomszédjától, egyszerűen elzavarnák. Értjük ugye? Ursula von der Leyen pedig szónokol, ilyet mond: „Nagy előrelépés lenne, ha lenne egy etikai testület, ahol világos szabályok állnak rendelkezésre vonatkozóan, hogy mit, mikor és hogyan kell ellenőrizni, illetve mit kell pontosan közzétenni.” Mondja ezt az egyre dagadó, lassan 100 gyanúsítottra kiterjedő Eva Kaili botrány kapcsán.
Nocsak. A pimaszságnak nincsenek határai.
Csak egy kérdésre nem látni a választ: mikor lesz annyi ereje Keletnek, hogy a saját lábára állhasson?