Szent. Szentéletű.
Forgatom a szót. Értem – és mégsem. Ami/aki szent, az számomra vitán felüli. Általánosan elfogadott. Közös érték – mindenkié. Vagy inkább a valamennyiünké, mert az egyéneken túl a közösségé is.
Szent, mert példa. Követendő, tanulható. Nem iskolás módra, számon kérően, parancsolón. Hanem megigazulást kínálóan, az önmagunkra találás ígéretével. Az önmegvalósítás reményével.
Nem itt a helye lélektani alapigazságok felidézésének, de vannak olyan köznapi igazságok, amelyeket olykor elhessentünk magunktól, mert hát megkívánják az önmagunkkal való szembenézést. Aki nem tud másokat szeretni, az önmagát sem szereti igazán, az igaz értékek jegyében. Akinek nincs választott példaképe, az alighanem attól fél, hogy a példakép ráébresztheti önmaga kicsinységére.
Igen, kicsik vagyunk és esendők. Tudjuk elvben – de az elvtől az életvitelig tartó út hosszú és gyötrelmes lehet. Pedig példaképet magunknak könnyen választhatunk. Mindenkinek vannak prioritásai, mindenki keresi a helyét – otthon akar lenni! –, mindenkinek vannak céljai. A példakép iránytű. Persze csak akkor és addig, amikor és amennyire elfogadjuk a példakép erejét, amennyire őszintén fejet tudunk hajtani az értékek előtt.
Forgatom a szót: szentéletű. Van, aki esetében a szentéletűség túlemelkedik a hétköznapok nivelláló szintjén. II. János Pált az is tisztelte (annak is tisztelnie kellett), aki az egyház intézményét bírálattal illeti. Bírálni mindent lehet, tudjuk.
Azért forgatom a szót, mert nem értek egy helyzetet. A nyilvánosság olykor segít. Egyházi hírről van szó, szentté avatásról. Idézem: „a román ortodox egyház (BOR) zsinata jóváhagyta a Mihály Arkangyal Légiója nevű, egykori fasiszta mozgalom egyik képviselője, a Dnyeszter-melléken később misszionáriusként szolgáló Ilie Lăcătușu ortodox pap szentté avatását.” A pap személye fontos, kérdés, milyen vitathatatlan érdemek okán emeli az ortodox egyház a tiszteletreméltóság legmagasabb szintjére? A szentté avatás első feltétele: álljon szent hírében! Az egyházi tanítást idézem: „katolikus és a keleti keresztény álláspont szerint a szentekhez, mint az Istennél közbenjárókhoz kell folyamodni és képeiket, ereklyéiket tiszteletben kell részesíteni.” A szentté avatandó papról ennyit közölnek a különböző források: Ilie Lăcătușut 1934-ben szentelték pappá, kezdetben Olténiában szolgált, majd 1942-43-ban a (Szovjetuniótól elfoglalt) Dnyeszter-mellékre küldték ortodox misszionáriusi szolgálatra, később a kommunista hatalom emiatt (1952-1964 között) kétszer is bebörtönözte, kényszermunkatáborba hurcolták, majd 1970-től ismét papként szolgálhatott, elhunyt 1983-ban. Nincs e sorokban a vértanúságra történő utalás, ami egészen áthangolná a helyzetet.
A pár hetes hírre jött mindenféle (blog)értelmezés. Az egyik kimondottan kemény: „valójában nem meglepő, hogy a román ortodox egyház kanonizálja Ilie Lăcătușut. Szerinte ez közvetetten a BOR légionárius mozgalomhoz való kapcsolódásáról tanúskodik, hogy „még mindig egyetértenek a zsidók lemészárlásával és a holokauszttal”. „Ez a leendő szent abban az időben Dnyeszteren túl szolgált. Pap és legionárius vezető volt. Azon a Dnyeszteren túli területen, ahol több ezer besszarábiai, odesszai zsidót mészárolt le az Antonescu-rezsim a koncentrációs táborokban. Igen, a BOR támogatásával is.” A (román etnikumú) blogger nevét elhallgatom, mint kevésbé fontos információt.
Az előzetes figyelmeztetés megtörtént: Alexandru Florian, a holokausztkutató intézet igazgatója a zsinati határozatot megelőzően arra hívta fel a figyelmet, hogy az ortodox egyház „egy legionáriust készül szentté avatni”. Ilie Lăcătușu ugyanis egy legionárius fészek egyik vezetőjeként tevékenykedett az 1930-as években olténiai szolgálata idején, és később „misszionáriusi szolgálata idején sem tanúsított semmilyen empátiát” a lágerekbe hurcolt román zsidók sorsát illetően a Dnyeszter-melléken, ahol szolgálati helyén láger működött.
Nem értem. Ortodox egyház. Világunk egyik alapintézményéről van szó, iránta a román társadalom részéről a legmagasabb fokú a bizalom. És mégis. Miután a román állam is elismerte a 2000-es évek elején, hogy a Ion Antonescu vezette kormány több, mint negyedmillió román állampolgárságú zsidót öletett meg az 1941-44-es időszakban, jelentős részüket éppen a Dnyeszteren túli területen – a román ortodox egyház szentté kíván/fog avatni egy vitatható egyházi személyiséget. Aki iránt szó sem lehet sem bizalomról, sem elismerésről – akinek szentéletűsége kizárt.

Nem értem.