Kedves Olvasó, most Neked írok. Nem úgy általában, hogy miről mit gondolok, mi a véleményem, kivel nem értek egyet – nem. Most Téged kereslek meg azzal, hogy mondj véleményt az újságírókról. Nem az újságírásról, hanem azokról a személyekről, akik vállalják a köz tájékoztatását.
Itt van nyakunkon ez a háború, a belőle fakadó mindenféle nyomor, válság, aljasság. Olvassuk, látjuk – és a kép nem áll össze. Nem értjük (igaz: sejtjük), mi indította az oroszokat a támadásra… Nem értjük, mi van a NATO-val, amely valamikor márciusban még arról szónokolt, hogy nem léphet be a háborúba, nem adhat fegyvert az ukránoknak, s most önti a pénzt, paripát, fegyvert… Nem értjük, ki mond igazat a nagy kommunikációs vetélkedésben (hazudozásban), az oroszok vagy az ukránok… Ahogy telnek a hetek és a hónapok, változik a hang, az ukrán oldal mintha maga alá gyűrte volna a nyugati világot, a háborújuk egyre inkább egész Európa háborúja, mindenki őket pártolja, csak egy-két ország vallja és vállalja is, amit mond: hogy nem lép be a háborúba. Az emberbaráti segítség más, azt igen.
Szóval zavar annyi, hogy kedves Olvasó, csodállak, ha sike­rül egy-két titkot megértened…
Mindez persze nem ok nélkül jut eszembe. Ertsey Attila egy május végén, a Kossuth téren elmondott szövegét küldték meg dilemmázó barátok. Olvasom a Makovecz-növendék neves építész nyugtalanító sorait. Már az indítása kemény: „A világ kettéhasadt. Az egyik fele nap mint nap engedi, hogy hazugságokkal mérgezzék tudatát és vakon rohan a szakadékba. A másik fele ébredőben van. Van, aki csak érzésben, aztán van, aki meg is fogalmazza, hogy itt valami nem stimmel…” Davost idézi, a Világ­gazdasági Fórum ülését, meg a genfi találkozót, a WHO, az Egészségügyi Világszervezet kezdeményezte globális pandémia-szerződés aláírását. Párhuzamos események voltak. Itt már felkapom a fejem, mert a WHO jó kínai kapcsolatai okán a covid európai megjelenését bő egy hónapig titkolta, nem nevezte nevén, s ez sok ember életébe került.
Ertsey szavai számon kérőek. Hogy ilyenkor mit tesz a sajtó? S ha azonnal nem tud lépni, az újságíró miért nem tér vissza a zavaros helyzetre. Miért nem tisztáz felelősséget, miért nem nevez meg felelőst? Ertsey tovább is megy. Kérdi: napjaink újságíróját mennyire érdekli az igazság? Mert ha komolyan érdekelné, akkor pár napja nem Davosban lógtak volna a politikusok nyakán, hanem Genfben figyelték volna az eseményeket. Genfben egyetlen újságíró volt jelen – George Webb, az ismert sajtós fenegyerek. Ő írta le azt, hogy a tervezett világszerződés keretében elkészítendő vakcina-rendelések egy olyan irodába futnak be, amelyet egy ukrán milliárdos, Igor Kolomojszki ellen­őriz. Ő felügyeli/elte a mariopuli Azovsztal acélművet védő magánsereget, amelyről egyet s mást csak olvashattunk. Szóval az orosz/ukrán háború és a vakcinabiznisz között közvetlen kap­csolat van… Nem folytatom Ertsey gondolatmenetét, csak egy megjegyzés erejéig: idéz egy olyan kutatóorvost (a genfi Astrid Stuckelbergert) aki az újságírót csak önmagát szolgáló nem­zetközi kalóznak minősíti.
Mielőtt a kemény véleményt magunkévá tennénk, fel kell idéznem: nemrég került nyilvánosságra a CIA egyik dokumentuma, mely a legveszélyesebb társadalmi csoportokat nevezi meg. A listán a terroristák, bűnözők sorában egy meglepő tétel szerepel: az oknyomozó újságíró. Szerintük tehát az újságíró terrorista! Vajon mert az igazat kutatja? És a másik oldal: ha élet­ve­szélyben van, mindenki hallgat… És tudjuk, olvasható a Wikipédián: 2021-ben 46 újságírót gyilkoltak meg, mert mun­kájukat kívánták végezni.
Szóval, hol az igazság? Gyáva korunk újságírója, avagy terrorista?
Igen, élesedik a helyzet, az orosz-ukrán háború egyre szélesebb körben szedi áldozatait, válságokat robbant ki – kérdem, másokkal együtt, hol az az újságíró, aki kideríti és megírja, mi az igazság az ukrán/ukrajnai fronton? Nem holnap, ma.
Mindig vannak, akik kimerészkednek a frontra. Csakhogy, ha megírja, ki hisz neki?
És aki nem veszi magára a feladatot, legyen örök lelkiismeretfurdalása?
Alulírott például, aki mindezt tudja és ül íróasztala mellett – megszólalhat-e még?
Könnyű másra rámutatni, túl könnyű…