A szó ez alkalommal nem száll el. A prédikáció fennkölt és mégis meny­nyire hozzánk szóló. A szó egyszerű és mélyen igaz. A szó elhangzik és ott marad. Átölel, befogad, felold…
Szeretet. Önmagában nincs. Illetve… Csak akkor létezhet, ha ott van a másik is. Milyen másik? Fontos? – a szeretet nem válogat. A szeretet mindent betölt. A brazil Paolo Coelho figyelmeztet: nem lehet megcsalni, hiszen nincs köze a birtokláshoz. Nem lehet fogva tartani, hiszen olyan, mint egy folyó, amely áttöri a gátakat. Aki be akarja börtönözni a szeretetet, annak el kell zárnia a forrást, amely táp­lálja…
Ülünk, hallgatjuk a papot – de saját bensőnkre is figyelünk. Szavai szárny­ra kelnek, újjászületünk a szeretet fényében. Hittel, reménnyel. Újjá szü­letni: lelki szemeinkkel körülnézünk. Látjuk: a természet a megújulás himnuszát zsongja, pattan a rügy, a tél szürkéjét pompázatos színkavalkád váltja… Figyelünk a világra, a virágra, egymásra. És Te miként? Neked hogyan? Hagyjuk a tegnapot, csak ma van, a megújult ma, a reményt adó ma, a befogadó, szeretetet hozó ma.
Meg a holnap: bizalom. Szeretni és bízni. A szeretetem értelme – hogy Te is vagy. Hogy ő is van. Hogy vagyunk, együtt és egymásért. Együtt közösségben. Ilyenkor, főleg ilyenkor vedd észre: szeretet és hit összeölelkeznek. Aki nem hisz, szeretni sem tud.
Igen, hit. Igen, közösség. Ott van, azért van ott, mert szeretünk.
Most nagyon ott van. Most, amikor a házunkat, a Magyar Házat visszakaptuk. A nagyszüleinkét, az apáinkét – a miénket. Mennyi sóhaj, mennyi óhaj, mennyi bizakodás – hogy lehet, mert lehetni kell. Mert az nem lehet, hogy őseink hiába… – és lám: most itt van, a miénk. Sikerült. A szeretet jegyében. A közösség nevében.
Közösség – tudod: más szóval a jövő. Közösségben, közösség által, közösségért.
Tudjuk, persze – de ki kell mondanunk. Ismételnünk kell. Külön-külön és együtt. Sokszor. Szinte folyama­tosan. Meg kell szoknunk a fele­lős­séget is. Mert van: tartozunk is. Őseinknek. És neked, neki – nekem. Mindenki önmagának: mit tesz/teszel/teszek azért, hogy olyan legyen, amilyennek közösen megál­modjuk. Álmodjunk, felelősen – a holnapért. Fel kell jutnunk a hegyre, vágyaink hegyére, lehetőségeink he­gyére, a fényesen fénylő hegyre. Bár a boldogság hegyét keressük, most a fel­adatok hegye tornyosul előttünk. Ahova fel kell jutnunk. És ahonnan nyugalomban le lehet lépkedni a csendes, elrejtett kis völgyek ölébe.
Felmászunk, felépítjük – a csúcsra csak közösen jut­ha­tunk fel. Ez a mi esélyünk és reményünk. Ki-ki a saját útját járja, de minden összeadódik a nagy közösben. Azt, amire képes vagy, azt hozzá kell tenned/tennem/tennie.
Tudom, hogy tudod. És érted – ezért vagyunk közösség.
Jussunk fel. Utána?…
Reményik Sándorral mondom:
Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk,
hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.
(Lefelé menet)